- Igyekezz! A kórházba is oda kell érnünk! - szólt utána Kate, és mosolyogva megrázta a fejét.
Amíg Castle megpróbált felfrissülni egy kicsit a zuhany alatt, addig Kate kikeverte a palacsintatésztát. Ha már ilyen rosszul indult a férfi napja, legalább a kedvencét készíti reggelire - gondolta, miközben az első tésztát feldobta, és az egy tökéletes fordulatot téve a levegőben, a másik oldalára esett. Elmosolyodott azon, hogy milyen jó érzéssel tudja eltölteni egy ilyen apró siker.
- Wow! - hallotta a háta mögül az elismerő kiáltást, amikor a negyedik palacsinta landolt a serpenyőben a feldobás után. - Nem is gondoltam, hogy erre más is képes rajtam kívül - incselkedett a férfi, miközben Kate mögé lépett, és karjaival átölelve magához húzta, és állát megtámasztotta a nő vállán. - Jól néz ki, és az illata...! Hmmm!
- A tiéd is finom - szaladt ki Kate száján, miközben mélyen beszívta a férfi illatát, amiben jótékonyan keveredett a vízpára frissessége a tusfürdő kellemes férfias illatával.
- Igazán? - simult szorosabban a nőhöz, és belecsókolt a nyakába.
Kate behunyt szemmel mosolygott, miután letette a serpenyőt, hogy élvezhesse az ölelést. Soha, egyetlen férfi karjaiban sem érezte ezt a megmagyarázhatatlan érzést, amelyben békében megfért egymás mellett az összes sejtjét bizsergető izgalom, a biztonság és a nyugalom érzésével. Hátranyúlt, és ujjbegyével megcirógatta a férfi megfeszülő meztelen combját. A hatás nem maradt el. Castle ágyéka még szorosabban feszült Kate testéhez, és a nő érezte, hogy csak pillanatok választják el a férfit attól, hogy vágyának fizikai megnyilvánulása legyen. Nagy nehezen kibontakozott az ölelő karokból, megfordult, és egy futó csókot lehelt Castle szájára.
- Most ne éld bele magad - kacsintott pajzánul, miközben végigmérte a szinte meztelen, igencsak izgató férfitestet, és szeme megállt a bokszeralsón, és huncutul elmosolyodott. - Nem tudsz betelni velem?
- Tisztelt bíróság! - nézett könyörgőn Kate-re és színpadiasan a szívére tette a kezét. - Kérem bocsássák meg az én nagy bűnömet! Halálosan szerelmes vagyok a leggyönyörűbb, legokosabb, legnagyobb kihívást jelentő nyomozónőbe.
- Ne bohóckodj Castle! - köszörülte meg a torkát a nő. A játékos, hirtelen jött szerelmi vallomással megint zavarba hozta a férfi. Tudta, hogy a legegyszerűbb lenne, ha ezekben a helyzetekben azt mondaná, hogy "én is szeretlek", de valamiért még mindig nem tudta kimondani.
Castle megérezte Kate zavarát, és bár mindennél jobban vágyott azokra aki nem mondott szavakra, tudta, hogy Kate-nek még időre van szüksége, és ő tudott várni.
- Miért bohóckodás? Talán valamelyik jelző nem igaz? - mosolyodott el, mintha tényleg csak bohóckodna, hogy oldja a nő zavarát. - Nézzük csak! Gyönyörű, okos, kihívást jelentő? Ümm....- töprengett újra teátrálisan. - Igazad van, ezek valóban nem igazak rád! - ingatta meg a fejét.
- Castle! - ment bele megkönnyebbülten a játékba Kate, és tettetett sértődöttséggel húzta össze a szemöldökét.
Mindketten önfeledten nevettek. Ahogy a nevetés csillapodott, tekintetük találkozott és szerelmes csillogással fonódott össze. Castle nyelt egyet, mire Kate megérezte, hogy újra ugyanolyan vágyakozva néz rá a férfi, mint amikor testük egymáshoz simult, és ő megsimogatta a combját.
- Öltözz fel és együnk, mert hamarosan indulnunk kell!
- Jó, jó! - morogta Castle, aztán ahogy a rájuk váró eseményekre gondolt, eltűnt arcáról a jókedv.
Hamarosan Dr. Moore teraszán üldögéltek, és már a második kávét itták aznap reggel.
- Tudom, hogy furcsa a kérdés Andrew, de megmondanád, ki lakik a 4-es házban? Castle-nek volt egy kis félreértése az ott lakó férfival, és ki szeretné engesztelni - lódított egy kicsit a nő, mire Castle már nyitotta a száját, hogy felháborodva ellenkezzen, de Kate az asztal alatt bokán rúgta. A férfi a lábához kapott, és durcás arccal vette tudomásul, hogy Kate meséjében ő lett a rossz fiú.
- Ő a bátyám nagyobbik fia Jasper. Nem csodálom, ha valami félresikerült, ha találkoztak - nézett elnézően az íróra. - Ő egy fura figura. Mindig kilógott a családból. Magának való, nem tud könnyen kapcsolatokat teremteni, és egy kívülálló ridegnek és bántónak érezheti a megnyilvánulásait, de valójában rendkívül érzékeny és ragaszkodó. Imád itt lenni, noha szinte senkivel nem beszélget. Megvannak a maga kis rítusai, például minden nap megnézi a tónál a naplementét. Kicsit paranoiás. Azt hiszi, valaki rá akarja tenni a kezét a birtokra, és ezért gyakran körbejárja a területet éjjel. Az a rögeszméje, hogy az éjszaka leple alatt felmérik a terepet. Erről még a sógornőm sem tudja lebeszélni, ráadásul ő jobban szereti a pénzt, mint a birtokot. - Az orvos jóízűt kortyolt a kávéjából, és fel sem tűnt neki két vendége zavart pillantása. - No, de Jasper nem érdemel ennél több figyelmet! Bármi történt Mr. Castle, ne foglalkozzon vele! Élvezze a pihenést ezzel a különleges nővel - mosolygott Kate-re, aki őszintén viszonozta a mosolyt. - No, és mi tervetek mára? - kérdezte.
- Bemegyünk a kórházba, meglátogatjuk a kisfiút, aztán kirándulunk az erdőben - mondta találomra Kate, bár ez utóbbinak nem volt nagy esélye.
- A sérült bokájával jobb lenne, ha kirándulás helyett fürdeni vinnéd - intett fejével az orvos Castle felé, aztán jelentőségteljesen Kate-re kacsintott, - vagy ágyba fektetnéd!
- Andrew! - nézett rosszallóan az orvosra a nő, miközben zavartan mosolygott.
Az idős férfi az autóig kísérte őket. Megígértette Kate-tel, hogy beszámol neki a kisfiú állapotáról, aztán elbúcsúztak.
- Dr. Moore! Jasper egyedül van itt? - szólt ki a kocsiból még Castle.
- Nem, az anyjával, Violet-tel - húzta el a száját az orvos, éreztetve, hogy nem éppen a szíve csücske a sógornője.
A kórház felé tartva percekig hallgatagon ültek egymás mellett. A nő mereven figyelte az utat, Castle pedig úgy tett, mintha minden figyelmét a vadregényes táj kötné le, pedig mindketten az elhangzottakon törték a fejüket.
- Szerinted meglátott bennünket a naplementében? - szólalt meg Castle sokára, és lassan Kate felé fordult.
- Fogalmam sincs Castle - vágta oda a nő ingerültebben, mint ahogy szerette volna. Dühítette a tudat, hogy egy idegen a szemtanúja lehetett a boldog, intim együttlétüknek.
- Ha belegondolok, hogy ott rejtőzhetett a közelben a nyálát csorgatva ... brrr! - rázkódott meg a férfi.
- Inkább azon gondolkozz, hogy amit tapasztaltál és láttál Jasper-rel kapcsolatban, az még mindig olyan gyanús-e, ha hozzáteszed, hogy milyennek írta le Andrew! - próbálta a kellemetlen gondolatoktól elterelni az írót Kate.
Castle elgondolkozott. Ha tudta volna, hogy egy magának való különccel van dolga, akinek megvannak a maga fura szokásai, akkor lehet, hogy egyáltalán nem lett volna gyanús neki a férfi.
- Így bevallom, egészen más megvilágításba kerültek a dolgok, - ismerte be kényszeredetten, aztán morogva hozzátette: - de akkor is félelmetes tekintete van.
Az erdő hirtelen mintha elfogyott volna mellőlük. Ahogy a lankás hegyoldal utolsó kanyarát is bevette Kate, szinte a lábuk előtt hevert a völgyben hosszan elnyúló kisváros. A szépen felújított és rendben tartott házak sorát gyakran szakították meg gondozott, virágokkal tarkított parkok. Az udvarokban gyerekek játszottak, a teraszokon idős emberek tanulmányozták a legfrissebb híreket a helyi újságban, a kicsi, barátságos üzletekben vásárló emberek sem rohantak, mint a new york-iak. Ahogy figyelték a városka lakóinak mindennapjait, tudták, hogy a seriffnek valóban nem lehetett itt komolyabb dolga. Olyan idilli volt minden, hogy hihetetlen volt, hogy gyilkosság történt a közeli erdőben. A főtéren megtalálták a kórházat. A parkolóban már ott állt a seriff kocsija, a motorháztetőnek támaszkodva, karba tett kézzel várta őket a város első számú őre.
- Köszönöm, hogy eljöttek - lökte el magát a kocsitól. - A gyerek felébredt, beszélhetünk vele. Az orvos szerint szinte biztos, hogy legalább egy éjszakát az erdőben töltött. Kiszáradt, éhezett, de nem bántották. A sérüléseit kövek és bokrok okozhatták, talán elesett, vagy leesett valahonnan - számolt be az új információkról a seriff. - De van ennél komolyabb gond. A gyerek fél, és nem hajlandó megszólalni.
Kate lépett elsőnek a szobába. összeszorult a torka, és hallotta, hogy Castle nagyot sóhajt mögötte. A felnőttekre méretezett ágyban szinte eltűnt az apró kis test, ráadásul a tüsi hajú fiúcsa kék szemeiből határtalan szomorúság és félelem áradt.
- Szerbusz kicsim! Én Kate vagyok - mondta mosolyogva, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, leült az ágy szélére, a táskájából két banánt vett elő, kicsit lehúzta a héjukat, aztán az egyiket a gyerek felé nyújtotta, miközben a másikba jóízűen beleharapott.
Castle és a seriff meglepve, lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet.
- Téged hogy hívnak? - kérdezte mintegy mellékesen Kate, és újra harapott egyet a banánból, és megcsillant a szeme, amikor a kis vékony kéz elvette a felé nyújtott finomságot a kezéből.
- Robert Freeman-nak, de az apukám Robbie-nak hív. Azt jobban szeretem - hallatszott egy kis vékony hang.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése