- Dr. Andrew Moore az apád? - csúszott ki a kérdés önkéntelenül a száján.
- Jézusom, Castle! Dehogy! - nevette el magát Kate. - Mondd csak, mennyi szappanoperát néztél, amíg a törött lábaddal nem engedtelek a kapitányágra jönni?
- Jól van na! Azok után amit mondtál, összekötve azzal, hogy itt vagyunk a szigorúan családi birtokon, mégis mire gondolhattam volna? - hanyatlott vissza a párnára a férfi. Sértődötten pislantott néhányat, de arcáról le lehetett olvasni, hogy emlékei között megjelenik néhány unalmában megnézett sorozat képe. Aztán győzött a kíváncsisága, és Kate-re nézett. A nő néhány másodpercig élvezte, hogy egy kicsit gonoszkodhat a férfival ha nem ad azonnal magyarázatot, de az ártatlan, kisfiús tekintetnek nem tudott sokáig ellenállni.
- Igazi plátói, kamasz szerelem volt az övék - kezdte lassan - de aztán Andrew a Columbia-ra, Anya pedig a Yale-re ment tanulni, és a távolság barátsággá szelídítette a szerelmüket. Végül huszonévesen mindketten megtalálták azt az embert, akiről biztosan tudták, hogy életük egyetlen igazi társa lesz, akivel meg akarják osztani a hétköznapjaikat, örömeiket, bánataikat, akivel családot alapítanak, akivel átvészelik az élet kegyetlenségeit, és akivel az öregkort békés boldogságban élhetik meg - mondta ábrándos tekintettel Kate, miközben oldalra pillantott a mellette fekvő férfira. - Andrew-nak ez sikerült is - tette hozzá szomorúan.
Castle is elkomolyodott. Tudta, hogy Kate az édesanyjára és az apjára gondol, akik, megtalálták lelki társukat, de a boldog, nyugodt öregkor nem adatott meg nekik.
- Apa soha nem volt féltékeny. Tudta, hogy Anya szíve csakis az övé, így az Andrew-val való életre szóló barátság elszakíthatatlan kapocsként megmaradt kettejük között. Olyan ő nekem, mint egy jóságos nagybácsi, akire mindig számíthatok, ha bajban vagyok.
- Értem - szólalt meg a férfi. Komoly vonásai tükrözték, hogy szinte maga előtt látja a lelkileg padlón levő nyomozót, amikor az orvos elhozta erre a mesebeli helyre. Akkor fájt neki, hogy Kate nem fogad el tőle segítséget, de hálás volt Dr. Moore-nak, hogy ő tudott segíteni. - És köszönöm, hogy elmondtad.
Oldalra fordult, és megsimogatta a nő arcát, miközben az elmerengő zöld szempárt fürkészte.
- Hogyhogy engem ideengedett erre a "titkos" magánbirtokra? - tette fel az utolsó kérdést, ami még izgatta az ottlétükkel kapcsolatban.
- Tudja, hogy fontos vagy nekem - mosolyodott el Kate, és végigsimított a férfi haján, aztán ujjaival finoman megdörzsölgette a fülét, és olyan lágyan csókolta meg, hogy puha, meleg ajkaik éppen csak érintették egymást, mégis Castle úgy érezte, ez a csók most többet mondott sok száz szónál.
Kate megfordult, és befészkelte magát a férfi ölébe. Elégedetten sóhajtott, amikor megérezte derekán az ölelő kart, és Castle mocorgását, hogy úgy helyezkedjen, hogy minden porcikájával érezhesse őt.
Castle nem látta Kate arcán a boldog mosolyt, csak hallgatta egyre lassuló és mélyülő légzését, érezte elernyedő izmait. Boldogan ölelte magához az alvó nőt, mintha soha nem akarná elengedni. Elmerengett a hallottakon. Szerette volna Kate-tel megosztani az életét, vele megöregedni. Aztán eszébe jutott az első találkozása Dr. Moore-ral, amikor Kate úgy mutatta be, mint a szomszédját, de valahogy érezte, hogy több van a két ember között egy jószomszédi kapcsolatnál. Lassan erőt vett rajta a különleges nap eseményei okozta fáradtság, átvette Kate lassú, hosszan elnyúló légzésének ütemét, és elaludt.
Mély, pihentető álomból ébredt. Kinyitotta a szemét, és meglepve tapasztalta, hogy a szobában teljes sötétség uralkodik. Várt pár másodpercet, hogy pupillája kitáguljon, és szeme befogadja a kevés kis derengést. Kate ugyan abban a helyzetben aludt, mint amikor a karjaiban tartotta, és egyenletes lélegzése arról tanúskodott, hogy mélyen alszik. Talán a szomjúság miatt ébredt fel - töprengett, ezért óvatosan, nehogy a nőt megzavarja legszebb álmában, felkelt, és lábujjhegyen kiosont a szobából. A konyha felé vette az irányt egy kis ásványvízért. Jóízűen kortyolgatta a hideg, friss vizet, miközben az ablakhoz lépett, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. Érdeklődve kémlelt ki a ház előtti csendes kis parkra, aztán a sötét eget borító csillagáradatra. Elmosolyodott. Csillagok, tópart, Kate meztelen teste ... - Jézusom! Micsoda romantikus lettem! - gondolta fintorogva, de a mosoly letörölhetetlenül az arcán maradt. Már éppen visszaengedte volna a függönyt, amikor hirtelen fény tört utat magának a sötét éjszakába. Meglepve lépett közelebb az ablakhoz, és hunyorogva próbálta megállapítani a fény forrását. Nyelt egyet, és a mosoly eltűnt az arcáról. Délutáni kellemetlen élményének színhelyén gyúlt fel a fény a bejárati ajtó felett, fényárba borítva a kis teraszt és a lépcsőt. Az ajtóban a magas, barátságtalan férfi állt, bezárta az ajtót, aztán a kilincset lenyomva bizonyosodott meg arról, hogy a kulcs elvégezte feladatát. Lement a lépcsőn, és a ház sarkánál levő kapcsolóval leoltotta a villanyt. Castle határozottan látta, hogy mielőtt továbbindult volna, alaposan körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja, aztán sietősen a terepjáróhoz ment. Mielőtt beült volna a járműbe idegesen újra körbejáratta a szemét. Az író lélegzetvisszafojtva figyelte a férfit, és újra hatalmába kerítette a rossz érzés. Megdermedt. A férfi mozdulata, amivel a környéket kutatta, hirtelen megállt, és egyenesen Castle ablaka felé nézett. Az író nem tudta mit tegyen. Ha elengedi a függönyt, az visszahullik a helyére, és a mozgást észreveheti a férfi, amiből rájön, hogy figyelik. Inkább mozdulatlanul állt, és reménykedett, hogy a csillagok és a Hold fénye nem hatol be az ablakon, és a sötétség rejtekében maradhat. Messze voltak egymástól, egy pillanatig mégis úgy érezte, mintha farkasszemet néznének, aztán a férfi elfordította a fejét és beült a kocsiba. Feltűnően lassan, halk motorral hagyta el a telepet, és a fényszórókat sem kapcsolta fel, csak a helyzetjelző tompa derengésével világította meg az utat.
Castle összeszűkült gyomorral nézet a távolodó autó után, aztán leengedte a függönyt. A következő pillanatban azt hitte szívrohamot kap.
- Mit csinálsz? - szólalt meg közvetlenül mögötte Kate, mire a férfi ijedtében akkorát ugrott, hogy a kezében szorongatott pohárból a padlóra ömlött az ásványvíz.
- Jézusom! - kapott a szívéhez. - Meg akarsz ölni? - vett egy nagy levegőt, miközben próbálta rendezni a szívverését.
- Eltűntél mellőlem, hát kijöttem megnézni, hogy mit csinálsz.
- Csak szomjas voltam - mondta bizonytalanul, miközben az ablak felé pislantott, és azon gondolkodott, elmondja-e Kate-nek a különös férfinál tett délutáni látogatását, és az előbbi megfigyelését, de szinte biztos volt benne, hogy a nő az írói fantáziája képzelgésének tartaná az egészet, ezért inkább hallgatott, és elindult a hálószoba felé.
Kate elgondolkodva nézett a férfi után. Ismerte mint a tenyerét. Tudta, hogy valami izgatja, de úgy gondolta, ha eljön az ideje, úgyis előhozakodik vele, ezért szótlanul követte az ágyba.
Az éjszakából hátralevő néhány órában Kate jóízűen aludt, Castle viszont az álom és az ébrenlét között vergődött reggelig. Agya izgatottságát nem tudta legyőzni a csend és a sötétség keltette nyugalom, és sokáig forgolódva vergődött az ágyban, csak reggel felé nyomta el az álom. Amikor felébredt, szinte nappali világosság volt a szobában. A sötétítőfüggöny nem tudta felvenni a versenyt a felkelő Nap szikrázó fényével. Kate nem feküdt mellette, viszont a konyhából a frissen főtt kávé illata szállt felé. Néhány másodpercig üldögélt az ágy szélén, és próbált életet lehelni magába. Fáradtabbnak érezte magát, mint este.
- Jobb, ha most nem rólad mintázzák a frissesség és a kipihentség szobrát - szólalt meg az ajtóban állva Kate, kezében két bögre gőzölgő kávéval, aztán a férfihoz lépett, aki hálásan vette el a felé nyújtott poharat. - Rosszul aludtál? - kérdezte a nő, de hangjában már nyoma sem volt az előbbi évődésnek, inkább aggódva nézte a kócos, karikás szemű, nyúzott tekintetű férfit, miközben mellé ült az ágyra, és kezével végigsimított a hátán. Érezte, hogy a póló nyirkos az izzadtságtól. - Valami nem hagy nyugodni, ugye?
Castle kortyolt egyet a kávéból, ezzel időt adva magának, hogy eldöntse, beszéljen-e a rossz előérzetéről és a megfigyeléseiről Kate-nek, aztán döntött, és vett egy nagy levegőt.
- Történt valami nyugtalanító tegnap délután, és az éjszaka - kezdte komolyan, és Kate érdeklődve figyelő szemébe nézett.
Castle megrezzent, amikor az erőteljes, határozott kopogás hangja a szobáig hatolt.
- Beckett nyomozó, kérem nyissa ki! John Green seriff vagyok!
Egymásra néztek, és Kate meglepetten, Castle idegesen indult az ajtó felé. A seriff sürgető hangja semmi jót nem ígért.
- Segítenie kell! Baj történt az éjszaka - szegezte Kate-re idegesen csillogó szemét, ahogy kitárult az ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése