-
Ne nyafogj egy kis lábszőrtelenítés miatt! Képzeld el ugyanezt
kényesebb testrészen! - kacsintott pajzánul a férfira, és jót derült,
amikor látta, hogy a célzás eljutott Castle tudatáig, és arcára kiült a döbbenettel vegyes rémület.
- Brrr ... - rázkódott össze a férfi. - De ugye te nem akarod, hogy én ....?
- Nyugi Castle! Megteszi a borotva is!
- Mi? - hüledezett a férfi, aztán Kate huncut mosolyát meglátva rájött, hogy már megint rászedte a nő.
- Te szépen itt maradsz az ágyban - adta ki az utasítást Kate, miután leragasztotta a sebet, és a duzzadt bokára tette a jeges zacskót. Betakarta a férfit, és adott egy gyengéd, gyors csókot a szájára.
- Csak nem akar magára hagyni egy sebesültet Beckett nyomozó? - pislogott ártatlanul.
- Rendelek ebédet, aztán megpróbálok elintézni magamnak néhány szabadnapot. Amíg pihen Mr. Castle, imádkozhat, hogy lehetőleg ne sokan gyilkolásszanak a körzetünkben a következő napokban, mert akkor Gates be fog rendelni, pedig nekem önnel vannak komoly terveim!
- Velem? Komoly tervei? - vigyorgott fülig érő szájjal a férfi, aztán színpadiasan imára kulcsolta a kezét.
A látványra Kate szája sarkában megjelent egy mosoly, aztán kilépett a szobából. Négy évvel ezelőttig ez a játékosság hiányzott az életéből. Eleinte megjátszotta, hogy bosszantják az író bohóckodásai, poénjai vagy éppen évődő megjegyzései, de igazából ezek tették elviselhetővé, vagy éppen kellemessé a hétköznapjait, mára pedig már úgy érezte, nem is tudna nélkülük létezni.
A nap hátralevő része hamar eltelt. Az ebédnél Castle még megpróbálta meggyőzni Martha-t és Alexis-t, hogy ne menjenek Európába, és egyáltalán ne akarjanak soha többé repülőgépre ülni, de a két nő hajthatatlan volt, ráadásul Beckett sem állt mellé a csatában, így aztán durcásan vette tudomásul, hogy kezdhet idegeskedni.
Kate-nek sikerült beszélnie Gates-szel, aki meglepően megértőnek tűnt, és simán engedélyezett két nap szabadságot. A nyomozónak furcsa sejtése támadt, de nem osztotta meg abbéli félelmeit Castle-lel, hogy szerinte a kapitány sejti, hogy több van köztük a barátságnál.
Kicsit beszélgettek, megnéztek egy filmet, aztán a csomagokkal felpakolva elindultak a reptérre, ahol Castle a szokásosnál jóval hosszabban ölelte magához a lányát és az édesanyját. Kétségbeesett arcán látszott, hogy igencsak nehezére esik jó utat kívánni.
- No és ti mit terveztek? - nézett fiára kíváncsian Martha, és kérdésével egy kicsit oldotta is a feszültséget.
- Nem tudom. Kate-nek titkos tervei vannak velem.
- Ó kisfiam! Akkor viselkedjél, mert ha rosszalkodsz, a titkos terv akár egy börtöncella is lehet!
- De Anya! Én mindig jó vagyok!
Mindannyian nevettek, aztán még egyszer megölelték egymást, és a fiatal lány, fiatal lelkű nagyanyjával útnak indult.
Kate és Castle az üvegablakon keresztül figyelték, ahogy a párizsi járat legyőzve a gravitációt a levegőbe emelkedik.
Kate és Castle az üvegablakon keresztül figyelték, ahogy a párizsi járat legyőzve a gravitációt a levegőbe emelkedik.
- Azt hiszem, hamarosan gyomorfekélyem lesz - morogta maga elé a férfi.
- Nem lesz semmi baj - karolt bele Kate. - Na gyere Bice-bóca, vacsorázzunk valahol, aztán fekvés, mert holnap mi is utazunk!
- Utazunk? Hova? - torpant meg az író. - De repülőgépre nem ülök - jelentette ki határozottan.
Kate titokzatosan elmosolyodott. - Nem kell repülőre ülnöd.
Az este további része kellemesen telt volna a hangulatos kis olasz vendéglőben, ha Castle nem kapkodta volna elő ötpercenként a telefonját, hogy meggyőződjön róla, valóban nem hívta sem Alexis, sem Martha.
-Castle! Az Atlanti-óceán felett járnak. Még bő egy óra van a földetérésig. Ha még egyszer előveszed a telefonod, nem viszlek holnap sehova! - fortyant fel Kate.
- De ... - próbált ellenkezni az író, de meglátta a nő tekintetét, és inkább elhallgatott.
A vacsora után Castle lakására mentek. Kate már nem is próbálta nyugtatni a férfit, belátta, hogy hiábavaló próbálkozás. Az autóban is csak összeszorított szájjal, szótlanul nézett ki az ablakon, miközben kezében forgatta a telefonját, és percenként ránézett a kijelzőre. Mire a lakáshoz értek, már Kate is ránézett az órájára, és arra gondolt, bárcsak leszállna már a gép, és telefonálnának, mert bár megérti a férfit, mégis megőrjíti a feszültsége.
A lakásba lépve Castle bekapcsolta a tévét, és azonnal a hírcsatornákat kapcsolgatta oda-vissza.
- Castle! Nem történt sem repülőszerencsétlenség, sem terrortámadás - vette el tőle a távirányítót Kate. - Zuhanyozz le, attól talán megnyugszol egy kicsit!
- Hogy nyugodjak meg, amikor egy fémdobozban röpködnek a levegőben, és olyan védtelenek - morogta, de azért elindult a fürdőszoba felé.
Alighogy Kate meghallotta a víz csobogását, a nappali asztalán megszólalt Castle telefonja, kijelzőjén Alexis mosolygós arcának képével.
- Szia Alexis! Minden rendben? Apád már halálra izgulta magát - mondta Kate egy szuszra, megkönnyebbült mosollyal az arcán, de amikor a vonal túlsó végén egy fiatal férfihangot hallott, megrémült.
- Kivel beszélek?
- Én Kate Beckett gyilkossági nyomozó vagyok a new york-i rendőrségtől. A kérdés az, hogy maga kicsoda? - Megpróbált minél határozottabban beszélni, nehogy észrevegye a telefonáló a rémületet a hangjában. Szíve őrült dobogásba kezdett, agyában a másodperc törtrésze alatt rémísztőbbnél rémísztőbb lehetőségek sora futott át. A legijesztőbb talán az volt, hogy egész este olyan magabiztosan állította Castle-nek, hogy nem lehet semmi baj, és most lehet, hogy neki kell közölnie a férfival a legnagyobb tragédiát, amit ember átélhet, a gyermeke és az édesanyja halálát.
- Elnézést, hogy nem mutatkoztam be - hallotta Kate az udvarias férfihangot, miközben abba a szalmaszálba kapaszkodott, hogy nem egy zöldfülűre szokták bízni, hogy közölje a családdal a tragédiát. - A nevem Fabien Garrel. Az Air France new york-i járatával utaztam Párizsba, és megismerkedtem egy gyönyörű vörös hajú lánnyal és a nagymamájával. A gépen helyet cseréltünk, és csak a leszálláskor vettem észre, hogy az én ülésemen felejtette a telefonját. Sajnos nem tudom, hogy melyik szállodába mentek, hogy visszaadhassam neki a telefont, ezért felhívtam azt a számot, ami a gyorstárcsázójára volt állítva. Elnézést, hogy a rendőrséget hívtam, azt hiszem, hogy az édesapja fog jelentkezni - magyarázkodott a fiatalember.
Kate csukott szemmel, hangtalanul felsóhajtott. Csak most tűnt fel neki a fiatalember enyhe franciás akcentusa. Kezével végigsimított a homlokán, és átkozta magát, amiért hagyta, hogy Castle paranoiája átragadjon rá, és azonnal rémeket lásson.
- Épségben leszálltak, ugye? - kérdezte azért a biztonság kedvéért.
- Igen, természetesen, már Párizsban vagyunk - válaszolta a fiú, és mivel a vonal másik végén egy rendőr volt, mindjárt segítséget is kért tőle. - Tudna segíteni, hogyan találhatnám meg az a lányt? Csak annyit tudok róla, hogy Alexis-nek hívják, gyönyörű kék szeme van és vörös haja, new york-i, az édesapja híres regényíró, a nagymamája színésznő, most ballagott, egyetemre készül, és nyaralni jöttek Európába - sorolta az információkat.
Kate elmosolyodott. Szinte maga előtt látta a fiú lelkes, reményteli ábrázatát, amint meggyőződése, hogy ennyi információ alapján megtalálhat egy amerikai lányt Párizsban. Nagyon tetszhet neki Alexis, ha utána akarja vinni a telefont ahelyett, hogy leadná a reptér információs pultjánál! Úgy érezte, ideje tisztázni a dolgokat, ezért elmondta, ki is ő valójában, és megadta Alexis és Martha szállodájának címét, amit a fiú hálálkodva megköszönt.
- Kivel beszéltél? - hallotta meg Castle ideges hangját. A férfi egy szál törölközővel a derekán állt a hálószoba ajtajában.
- Megérkeztek Castle! Épségben leszállt a gép - mosolygott rá.
- Alexis volt? Vagy Anya? Miért nem szóltál? - kérdezte kicsit vádlón, azzal kivette Kate kezéből a telefont, és tárcsázni akart.
- Inkább édesanyádat hívd! - mondta sejtelmesen a nő, de aztán meglátva a férfi kétségbeesett tekintetét, megkönyörült rajta, és gyorsan elmesélt mindent.
- Látod Castle, nincs semmi baj! Sőt! Alexisnek máris van egy francia gavallérja!
- Gavallérja - mondta olyan hangsúllyal az író, mintha azt mondaná "varangyos béka". - Még hogy nincs baj? Még oda sem értek, máris szemet vetett rá egy szoknyapecér! - mérgelődött, aztán hirtelen ijedten hátrahőkölt. - Ha ennyi idő után Alexis után már fut egy fiú, hányan üldözhetik az anyámat? - töprengett hangosan, aztán lemondóan sóhajtva hozzátette: - Igaz, nincs olyan szerencsém, hogy akárcsak egy is utolérje!
A vacsora után Castle lakására mentek. Kate már nem is próbálta nyugtatni a férfit, belátta, hogy hiábavaló próbálkozás. Az autóban is csak összeszorított szájjal, szótlanul nézett ki az ablakon, miközben kezében forgatta a telefonját, és percenként ránézett a kijelzőre. Mire a lakáshoz értek, már Kate is ránézett az órájára, és arra gondolt, bárcsak leszállna már a gép, és telefonálnának, mert bár megérti a férfit, mégis megőrjíti a feszültsége.
A lakásba lépve Castle bekapcsolta a tévét, és azonnal a hírcsatornákat kapcsolgatta oda-vissza.
- Castle! Nem történt sem repülőszerencsétlenség, sem terrortámadás - vette el tőle a távirányítót Kate. - Zuhanyozz le, attól talán megnyugszol egy kicsit!
- Hogy nyugodjak meg, amikor egy fémdobozban röpködnek a levegőben, és olyan védtelenek - morogta, de azért elindult a fürdőszoba felé.
Alighogy Kate meghallotta a víz csobogását, a nappali asztalán megszólalt Castle telefonja, kijelzőjén Alexis mosolygós arcának képével.
- Szia Alexis! Minden rendben? Apád már halálra izgulta magát - mondta Kate egy szuszra, megkönnyebbült mosollyal az arcán, de amikor a vonal túlsó végén egy fiatal férfihangot hallott, megrémült.
- Kivel beszélek?
- Én Kate Beckett gyilkossági nyomozó vagyok a new york-i rendőrségtől. A kérdés az, hogy maga kicsoda? - Megpróbált minél határozottabban beszélni, nehogy észrevegye a telefonáló a rémületet a hangjában. Szíve őrült dobogásba kezdett, agyában a másodperc törtrésze alatt rémísztőbbnél rémísztőbb lehetőségek sora futott át. A legijesztőbb talán az volt, hogy egész este olyan magabiztosan állította Castle-nek, hogy nem lehet semmi baj, és most lehet, hogy neki kell közölnie a férfival a legnagyobb tragédiát, amit ember átélhet, a gyermeke és az édesanyja halálát.
- Elnézést, hogy nem mutatkoztam be - hallotta Kate az udvarias férfihangot, miközben abba a szalmaszálba kapaszkodott, hogy nem egy zöldfülűre szokták bízni, hogy közölje a családdal a tragédiát. - A nevem Fabien Garrel. Az Air France new york-i járatával utaztam Párizsba, és megismerkedtem egy gyönyörű vörös hajú lánnyal és a nagymamájával. A gépen helyet cseréltünk, és csak a leszálláskor vettem észre, hogy az én ülésemen felejtette a telefonját. Sajnos nem tudom, hogy melyik szállodába mentek, hogy visszaadhassam neki a telefont, ezért felhívtam azt a számot, ami a gyorstárcsázójára volt állítva. Elnézést, hogy a rendőrséget hívtam, azt hiszem, hogy az édesapja fog jelentkezni - magyarázkodott a fiatalember.
Kate csukott szemmel, hangtalanul felsóhajtott. Csak most tűnt fel neki a fiatalember enyhe franciás akcentusa. Kezével végigsimított a homlokán, és átkozta magát, amiért hagyta, hogy Castle paranoiája átragadjon rá, és azonnal rémeket lásson.
- Épségben leszálltak, ugye? - kérdezte azért a biztonság kedvéért.
- Igen, természetesen, már Párizsban vagyunk - válaszolta a fiú, és mivel a vonal másik végén egy rendőr volt, mindjárt segítséget is kért tőle. - Tudna segíteni, hogyan találhatnám meg az a lányt? Csak annyit tudok róla, hogy Alexis-nek hívják, gyönyörű kék szeme van és vörös haja, new york-i, az édesapja híres regényíró, a nagymamája színésznő, most ballagott, egyetemre készül, és nyaralni jöttek Európába - sorolta az információkat.
Kate elmosolyodott. Szinte maga előtt látta a fiú lelkes, reményteli ábrázatát, amint meggyőződése, hogy ennyi információ alapján megtalálhat egy amerikai lányt Párizsban. Nagyon tetszhet neki Alexis, ha utána akarja vinni a telefont ahelyett, hogy leadná a reptér információs pultjánál! Úgy érezte, ideje tisztázni a dolgokat, ezért elmondta, ki is ő valójában, és megadta Alexis és Martha szállodájának címét, amit a fiú hálálkodva megköszönt.
- Kivel beszéltél? - hallotta meg Castle ideges hangját. A férfi egy szál törölközővel a derekán állt a hálószoba ajtajában.
- Megérkeztek Castle! Épségben leszállt a gép - mosolygott rá.
- Alexis volt? Vagy Anya? Miért nem szóltál? - kérdezte kicsit vádlón, azzal kivette Kate kezéből a telefont, és tárcsázni akart.
- Inkább édesanyádat hívd! - mondta sejtelmesen a nő, de aztán meglátva a férfi kétségbeesett tekintetét, megkönyörült rajta, és gyorsan elmesélt mindent.
- Látod Castle, nincs semmi baj! Sőt! Alexisnek máris van egy francia gavallérja!
- Gavallérja - mondta olyan hangsúllyal az író, mintha azt mondaná "varangyos béka". - Még hogy nincs baj? Még oda sem értek, máris szemet vetett rá egy szoknyapecér! - mérgelődött, aztán hirtelen ijedten hátrahőkölt. - Ha ennyi idő után Alexis után már fut egy fiú, hányan üldözhetik az anyámat? - töprengett hangosan, aztán lemondóan sóhajtva hozzátette: - Igaz, nincs olyan szerencsém, hogy akárcsak egy is utolérje!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése