Változatok egy témára 5/20

Castle szájtátva nézte a mesebeli kis üdülőtelepet a barátságos rönkházakkal, virágos ablakú, teraszos vendéglővel, kacskaringós, murvával leszórt utakkal, virágoktól pompázó parkokkal.

- Na Castle! Itt is ismernek? - kérdezte kihívón Kate. 

A férfi ide-oda forgatta fejét, és megbabonázva nézte az avatatlan szemek elől az erdő mélyének háborítatlan nyugalmában rejtőzködő idilli kis települést. 

- Hogyan lehet, hogy én erről a helyről nem tudok? - álmélkodott. - És te honnan tudsz róla?

Kate titokzatosan elmosolyodott, de nem válaszolt. Castle annyira el volt foglalva a nézelődéssel, észre sem vette, hogy a nő arcvonásai keménnyé válnak, és a mosoly mellé szomorú, ábrándos tekintet társult.

Bekanyarodtak az erdő melletti utolsó ház kocsibejárójára.

- Nem Hamptons, de azért el lehet itt lenni - csapta be az autó ajtaját Kate, és elindult a csomagtartó felé. - Castle, ha kicsodálkoztad magad, segíthetnél bevinni a csomagokat!

- Persze, csak ... ez... ez olyan, mintha valami mesébe csöppentem volna - álmélkodott az író, és szemét végigfuttatta a bejárati ajtóig vezető virágözönön a járda két oldalán.

- Még jó, hogy ez nem egy mézeskalács házikó, és nem mi vagyunk Jancsi és Juliska, különben a Vasorrú Bába várna ránk odabenn a forró kemencéjével! - élcelődött Kate.

A rönkház belül rendkívül tágas volt, ízlésesen és praktikusan berendezve. Alig volt olyan szeglete az épületnek, amit ne természetes anyagokból készítettek volna, ami barátságos, otthonos érzést keltett a látogatóban. 

- Télen is lehet ide jönni? - mutatott Castle a falba épített hatalmas kandalló felé.

- Igen, és akkor is gyönyörű a hely - mondta Kate, miközben elindult a hálószoba felé, hogy kipakoljon a bőröndökből.

- Ó! Lehet, hogy el sem akarom hagyni ezt a szobát - vigyorgott kajánul Castle, amikor meglátta a hatalmas franciaágyat.

- Hányszor mondjam még, hogy ne vakarózz! - szólt rá mérgesen Kate, amikor meglátta, hogy a nagy csodálkozás közepette a férfi folyamatosan dörzsölgeti hol az arcát, hol a karját.

- Nem értem miért ég még mindig ennyire - nézett végig fájdalmas arccal lángvörös karjain, aztán kutatva tekintett körbe a szobában.

Kate azonnal kitalálta a gondolatát. - Jobb, ha ne nézel tükörbe - húzta össze részvéttel a szemét. - Ha nem vakartad volna, már nyomuk sem lenne. Remélem nem vagy rá allergiás!

- Fogalmam sincs. Még soha nem csípett meg csalán - huppant le elkeseredett arccal az ágyra.

- Gyerekkorodban sem? - kérdezte Kate kétkedve, de a férfi csak megrázta a fejét. - Nem játszottál indiánosdit a barátaiddal valami dzsumbujos helyen, ami tele van tövises bokrokkal és csípős csalánnal?

- Könyörgöm! Egy broadway díva nevelt fel! Szerinted mikor láttam életemben először igazi erdőt? Elárulom, nem gyerekkoromban - mondta magába roskadva, aztán felállt, és kezét az ablakon beáramló szikrázó napfény felé tartotta, hogy újra megnézze a vörös foltokat. - Mi van, ha allergiás vagyok? - kérdezte aztán ijedten.

- Ne rémüldözz! 5 mérföldre van egy igazi kisváros rendelővel és orvossal, de ha az megnyugtat, elárulom, hogy a második szomszédunk Dr. Andrew Moore. Emlékszel rá?

Castle bólintott, és önkéntelenül hátranyúlt a fenekéhez. Már több mint két éve történt, de élénken élt az emlékezetében, amikor az orvos egyesével húzkodta ki a hátsójából a kaktusztüskéket Kate hálószobájában. Eleinte jó heccnek tartotta, hogy kiharcolta, hogy a nő lakásában alhasson, aztán megtámadta őket Pochenko, végül a kaktuszok között kötött ki. Emlékezett az akkor benne kavargó érzésekre: a kisfiús izgalomra, hogy Kate-től csak egy ajtó választotta el; a büszkeségre, hogy megmentette az életüket; az elégedettségre, hogy befekhetett a nő ágyába (igaz egyedül); de leginkább arra, milyen kínos volt, hogy tele volt a hátsója tüskékkel, és egy hétig nem tudott rendesen ülni.

- Ha minden kötél szakad, ő is tud adni egy allergia elleni injekciót - folytatta gonosz kis mosollyal a szája sarkában Kate.

- Mi ... mit? A ... azt nem - nyögte Castle. - Éppen csak kihevertem a tetanusz injekciót, és máris azzal "nyugtatgatsz", hogy belém akarsz döfetni egy tűt?

Kate karba tett kézzel méregette a kétségbeesett férfit. Amikor kimondta a mondatot, még jólesett egy kicsit kínozni a férfit, de most megsajnálta. Elég lehet, hogy ég az arca és a karja, ő meg injekcióval riogatja, pedig tudja, hogy retteg tőle.

- Hozok valamit, amitől jobb lesz, de el ne mozdulj innen - emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját, és kiment a konyhába.

- Hova is mehetnék? - sóhajtott Castle, és visszaült az ágy szélére. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megnézi magát a fürdőszobai tükörben, de aztán úgy döntött, jobb, ha nem.

Néhány perc múlva Kate kezében egy tálkával és egy vattapamaccsal felszerelkezve tért vissza.

- Mi ez? - nézte a férfi a fehér, krémes masszát.

- Csodaszer Castle! - mosolygott sejtelmesen Kate. - Na hadd nézzem az arcodat! - Leült az ágyra, és finoman megfogta a férfi arcát, és maga felé fordította.  

- Nem lehetne inkább a kezemet előbb? - csuklott el a hangja, és zavartan nyelt egyet.

- Csak nem félsz? - nevette el magát Kate.

- Miért nem árulod el, mi ez a kutyulmány? - kérdezte sértődötten a férfi.

- Nem bízol bennem? - vágott sértődött arcot Kate is, és elengedte Castle arcát. Élvezte a játékot, és magában jól szórakozott, hogy a férfi milyen komolyan veszi a helyzetet, és meg sem fordul a fejében, hogy ő csak szekálni akarja.

- Én ... én bízok, csak ... csak szeretném tudni, hogy mi ez? - mutatott a tálkára.

- Valld be, hogy félsz! - nézett rá átható tekintettel Kate, és megpróbált komoly maradni. Nem pislantott, csak várakozón bűvölte a kék szemeket, mint amikor egy gyanúsított-tat akar rábírni a vallomástételre.

Castle egy darabig állta Kate tekintetét, aztán feladta, és pislantott. - Így érzik hát magukat a gyanúsítottak - állapította meg magában.

- Mi lesz, ha rosszul sül el a dolog, és eltorzul az arcom? - nézett olyan kétségbeesve a nőre, hogy Kate-nek megesett rajta a szíve.

- Bízz bennem Castle! - mondta határozottan. Újra maga felé fordította a férfi arcát, és újra a szemébe nézett, végül egy kis gonosz mosoly jelent meg a szája sarkában. - Szódabikarbóna. Egyszerű, ártalmatlan szódabikarbóna Castle. - Nézte, ahogy a férfi tekintetében megjelenik először a meglepetés, aztán a megnyugvás, idegesen megfeszülő teste elernyed, majd felcsillan a szeme a felismeréstől, hogy Kate csak játszadozik vele.

- Ez nem volt szép - ingatta meg a fejét, durcásan.

- Na jó, add a kezed - mondta Kate engesztelőn, és az ölébe húzta a férfi karját. Óvatosan rákente a vízzel elkevert szódabikarbónát a hólyagokra. Érezte, hogy a férfi feszülten várja a hatást, ezért néhány mozdulat után ránézett.

- Ez egész jó - állapította meg Castle megnyugodva. - Már nem is ég annyira - csillant bizakodva a szeme, és már nyújtotta is a másik kezét.

- Feküdj le és csukd be a szemed! - mondta Kate, miután a karokkal végzett. Castle engedelmesen nyúlt el az ágyon, és élvezte, ahogy a hűsítő anyaggal simogatja a nő az arcát. A szemhéjai közötti résen át látta, hogy Kate hangtalanul nevet.

- Mi olyan vicces? - csendült újra sértődötten a hangja.

- Olyan vagy, mintha a kozmetikusnál arcpakolást kaptál volna. Már csak az uborkák hiányoznak a szemedről! - mosolygott rá szelíden a nő. - Tíz perc múlva lemoshatod, aztán vegyél fürdőnadrágot és egy köntöst. Én addig elintézek valamit - mondta, azzal felállt, és kilépett a szobából.

- Fürdeni fogunk? Hol? Az erdő közepén? - kiáltott utána a meglepett író.

- Már megint kíváncsi vagy Castle! - hallotta messziről Kate nevetős hangját.                     

               .