Castle döntött. Bármi is fog történni, megteszi, amit szeretne, és kimondja, amit Kate-nek tudnia kell.
Odalépett az asztal másik felén ülő nőhöz, és magához ölelte. Kate ösztönösen a férfi hasára hajtotta a fejét, és átkarolta a combjait. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a könnyei utat törjenek a szemhéjai alól, és átnedvesítsék a férfi ingét. Egy pillanattal ezelőtt, még azt hitte, Castle azt fogja mondani, hogy neki ennyi nem elég, családot akar, ami gyerek nélkül nem teljes, most meg itt van, és a karjaiba zárja. Testét megállíthatatlanul rázta a zokogás, miközben úgy kapaszkodott Castle-be, mint fuldokló a mentőövbe. Utoljára akkor zokogott ennyire, amikor beteg lélekkel az orvlövész után nyomozott. Érezte, ahogy a férfi fölé hajol, és lágyan a hajába csókol. Lassan megnyugodott. Karja engedett a kétségbeesett szorításon, és anélkül, hogy jobb kezével elengedte volna Rick-et, a ballal letörölte a könnyeit, aztán felnézett a bizakodással teli kék szemekbe.
- Miért nem mondtad el ezt eddig? - kérdezte gyengéden a férfi. - Megértettem volna. Kate! Lassan hat éve ismersz. Vagy mégsem? - mosolyodott el.
- Talán éppen azért sejtettem, hogy mennyire vágysz rá, mert ismerlek - mosolyodott el Kate is halványan. - Szeretném, ha boldog lennél Castle!
- Kate! Gyerekkel, vagy gyerek nélkül, ha velem vagy, boldog vagyok - ölelte magához újra a nőt, és megringatta a karjaiban. Mint oly sokszor, most is elfogadta Kate akaratát, bár annak ellenére, hogy megértette az érveit, mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajta. Valóban úgy érezte, hogy gyerekkel, vagy gyerekekkel lenne teljes az életük. Ráadásul ő már egyszer átélte azt a csodát hogy szülővé válhatott, és szerette volna, ha Kate is átélheti azt a boldogságot, amit csak az a feltétel nélküli szeretet jelent, amit a gyermekedtől kapsz, és ő is szerette volna újra átélni az érzést. Végigsimított a nő haján, leült mellé, és ujjait a törékeny kezekre fonta. - Kate. Kérlek, hallgass meg, de ne ért félre! Megpróbálsz racionális és felelősségteljes döntést hozni olyan kérdésben, amiről még ne kell döntened. Próbálsz a szíved helyett az eszedre hallgatni. Csak azt kérem, hogy hagyd nyitva a kérdést! Igazad van, egy életről felelősségteljesen kell dönteni, de ha így működne a világ, akkor már kihalt volna az emberiség. Annak idején felelőtlenségnek tűnt Alexis születése, most mégsem hiszem, hogy rossz döntést hoztunk, amikor az élete mellett döntöttünk. Nem láthatjuk a jövőt, de azt hiszem, nem szabad, hogy a félelmeink irányítsanak bennünket. Nem akarlak rábeszélni e gyerekre, csak azt szeretném, ha adnál még időt magadnak a döntésre. Amikor Alexis megszületett, anyám azt mondta, mostantól megtapasztalhatom a mérhetetlen boldogságot, és a mérhetetlen aggódást. A sors valamit ad, valamiért. Olyan ez, mint egy mérleg két serpenyője. Vagy üres mindegyik, mert ha nincs gyereked, nem tartozol felelősséggel senkiért, nem kell féltened, aggódnod érte, de nem kaphatod meg senkitől sem azt a boldogságot, amit a gyermeked adhat, vagy tele van mindegyik, és megkapod a boldogság mellé a félelmet is. Hm, anyám nagyon bölcs asszony. Egy dolgot sose felejt el! Akár az üres, akár a teli mérleget választod, én szeretni foglak.
- Ezzel nem könnyítetted meg a helyzetemet - húzta ki kezét Kate a férfiéból, hogy az újra elinduló könnycseppeket letörölje az arcáról, de Castle megelőzte. Miközben hátrasimította a nő előrehulló hullámos hajszálait, hüvelykujjával elmorzsolta a könnycseppeket, aztán két kezébe fogta a gyönyörű arcot.
- Ráérsz még dönteni.
- Nem Castle. Ketyeg a biológiai órám - hajtotta le a fejét Kate, és talán életében először tulajdonított jelentőséget az idő múlásának.
Castle a nő álla alá nyúlt, és finoman felemelte a fejét, kényszerítette, hogy ránézzen. Amikor tekintetük találkozott, megfogta a kezét, és hívogatón húzta magához.
Kate engedelmesen felállt, hozzásimult a biztonságot adó széles, erős mellkashoz, fejét a férfi vállán pihentette, és arra gondolt, miért gyötrődik mindig, ha döntenie kell a munkája és a család között, amikor olyan szerencsés, hogy itt van neki Castle, aki minden körülmények között, feltételek nélkül szereti. Lassan elfordította a fejét, és ajkát olyan finoman érintette a férfi nyakához, hogy az megborzongott.
Castle néhány másodpercig behunyt szemmel élvezte a bensőséges érintést, aztán kibontakozva az ölelésből hátrébb lépett, fejét a hálószoba felé billentette, és ártatlan, kisfiús mosollyal az arcán finoman maga után húzta Kate-t.
A 22-es őrs kapitánya maga elé morogva, bosszúsan pödörgette a bajszát az előtte tornyosuló irattömeget szemlélve. Szinte megörült, amikor Anthony Benson nyomozó belépett az irodájába, hogy egy ügyről kell beszélniük, legalább addig sem a jelentéseket kell olvasnia. Utálta a papírmunkát, de hát így jár, aki nyomozóból kapitánnyá lép elő.
- Tony mondd, hogy valami haladás van a pap ügyében - nézett esdeklőn barátja szemébe.
- Éppen erről akarok veled beszélni, főnök - tett az asztalra Benson egy dossziét.
- Mondtam már, hogy ne hívj így! A társad voltam, úgyhogy ne "főnökömözz" itt nekem! - morrantott rá a kapitány.
- Sam, azt hiszem, valamibe nagyon beletenyereltünk - ült le komoly arccal a nyomozó. - Az már egészen biztos, hogy a papunk nem az, akinek kiadta magát. Csak két hónapja kapta meg ezt a plébániát, így a közvetlen környezete nem nagyon ismerte, alig tudtak róla valamit, de mindenki szerint kedves, közvetlen, barátságos ember volt. Először csak az tűnt fel, hogy nem találunk senkit, aki régebbről ismerné, senki nem tudott a hozzátartozóiról. Addig, amíg nem ismerjük az áldozatot, nehezen tudjuk meg, hogy kinek állhatott az útjában, ezért agy kicsit utána akartam nézni a különböző adatbázisokban.
- És nem találtál róla semmit - állapította meg a kapitány, és elégedetten dőlt hátra a székében. Húsz éve ismerte Benson nyomozót, ebből tizenöt évig voltak társak. Minden arckifejezését, de még a gondolatait is ismerte.
- Olyan, mintha egy fantom lenne. Minden adatbázisban két hónappal ezelőtt tűnt fel, és természetesen teológiát sem végzett sehol.
- Már csak az a kérdés, - élénkült meg a kapitány tekintete - miért megy valaki papnak hamis személyazonossággal?
Abban a pillanatban megszólalt az íróasztalon álló fekete telefon. A kapitány sóhajtott egyet, jelezve, hogy sokkal izgalmasabbnak találta bekapcsolódni a nyomozásba, mint hivatalos ügyeket intézni, de amikor bemutatkozott neki a hívó fél, ösztönösen felállt. Sokáig csak hallgatott, időnként bólintott egyet, végül csak annyit mondott.
- Igen uram. Értettem uram! - aztán letette a telefont, és komoly arccal Benson-ra nézett. - A pap egy beépített FBI ügynök volt. A nyomozást átveszi tőlünk az FBI, de hogy ne keltsenek feltűnést, és titokban maradjon a pap kiléte, az ügyet egy new york-i nyomozócsoportra bízzák. Az egész nyomozati anyagot át kell adnunk a 12-es őrsön Victoria Gates kapitánynak, és minden segítséget meg kell adnunk Beckett nyomozónak és csapatának.
- Mi? - pattant fel dühösen Benson. - Miért nem veszi át az FBI? Ha pedig nem kell nekik az ügy, akkor miért nem maradhat nálunk? Mit tud az a Beckett nyomozó, amit mi nem?
- Tony! Tetszik, nem tetszik, ez a parancs - mondta nehéz szívvel a kapitány higgadtan, bár belül épp úgy feszítette a harag, mint a társát.
Benson összeszorította a száját, felkapta a dossziét, és kilépett az irodából. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a hatalmas csattanástól megremegett a fal.
Kétszáz kilométerrel messzebb, a régi rönkház hálószobájának ajtaja sokkal csendesebben, éppen csak egy halk kattanással csukódott be a két ölelkező, gyengéden csókolózó ember mögött.
- Ezzel nem könnyítetted meg a helyzetemet - húzta ki kezét Kate a férfiéból, hogy az újra elinduló könnycseppeket letörölje az arcáról, de Castle megelőzte. Miközben hátrasimította a nő előrehulló hullámos hajszálait, hüvelykujjával elmorzsolta a könnycseppeket, aztán két kezébe fogta a gyönyörű arcot.
- Ráérsz még dönteni.
- Nem Castle. Ketyeg a biológiai órám - hajtotta le a fejét Kate, és talán életében először tulajdonított jelentőséget az idő múlásának.
Castle a nő álla alá nyúlt, és finoman felemelte a fejét, kényszerítette, hogy ránézzen. Amikor tekintetük találkozott, megfogta a kezét, és hívogatón húzta magához.
Kate engedelmesen felállt, hozzásimult a biztonságot adó széles, erős mellkashoz, fejét a férfi vállán pihentette, és arra gondolt, miért gyötrődik mindig, ha döntenie kell a munkája és a család között, amikor olyan szerencsés, hogy itt van neki Castle, aki minden körülmények között, feltételek nélkül szereti. Lassan elfordította a fejét, és ajkát olyan finoman érintette a férfi nyakához, hogy az megborzongott.
Castle néhány másodpercig behunyt szemmel élvezte a bensőséges érintést, aztán kibontakozva az ölelésből hátrébb lépett, fejét a hálószoba felé billentette, és ártatlan, kisfiús mosollyal az arcán finoman maga után húzta Kate-t.
A 22-es őrs kapitánya maga elé morogva, bosszúsan pödörgette a bajszát az előtte tornyosuló irattömeget szemlélve. Szinte megörült, amikor Anthony Benson nyomozó belépett az irodájába, hogy egy ügyről kell beszélniük, legalább addig sem a jelentéseket kell olvasnia. Utálta a papírmunkát, de hát így jár, aki nyomozóból kapitánnyá lép elő.
- Tony mondd, hogy valami haladás van a pap ügyében - nézett esdeklőn barátja szemébe.
- Éppen erről akarok veled beszélni, főnök - tett az asztalra Benson egy dossziét.
- Mondtam már, hogy ne hívj így! A társad voltam, úgyhogy ne "főnökömözz" itt nekem! - morrantott rá a kapitány.
- Sam, azt hiszem, valamibe nagyon beletenyereltünk - ült le komoly arccal a nyomozó. - Az már egészen biztos, hogy a papunk nem az, akinek kiadta magát. Csak két hónapja kapta meg ezt a plébániát, így a közvetlen környezete nem nagyon ismerte, alig tudtak róla valamit, de mindenki szerint kedves, közvetlen, barátságos ember volt. Először csak az tűnt fel, hogy nem találunk senkit, aki régebbről ismerné, senki nem tudott a hozzátartozóiról. Addig, amíg nem ismerjük az áldozatot, nehezen tudjuk meg, hogy kinek állhatott az útjában, ezért agy kicsit utána akartam nézni a különböző adatbázisokban.
- És nem találtál róla semmit - állapította meg a kapitány, és elégedetten dőlt hátra a székében. Húsz éve ismerte Benson nyomozót, ebből tizenöt évig voltak társak. Minden arckifejezését, de még a gondolatait is ismerte.
- Olyan, mintha egy fantom lenne. Minden adatbázisban két hónappal ezelőtt tűnt fel, és természetesen teológiát sem végzett sehol.
- Már csak az a kérdés, - élénkült meg a kapitány tekintete - miért megy valaki papnak hamis személyazonossággal?
Abban a pillanatban megszólalt az íróasztalon álló fekete telefon. A kapitány sóhajtott egyet, jelezve, hogy sokkal izgalmasabbnak találta bekapcsolódni a nyomozásba, mint hivatalos ügyeket intézni, de amikor bemutatkozott neki a hívó fél, ösztönösen felállt. Sokáig csak hallgatott, időnként bólintott egyet, végül csak annyit mondott.
- Igen uram. Értettem uram! - aztán letette a telefont, és komoly arccal Benson-ra nézett. - A pap egy beépített FBI ügynök volt. A nyomozást átveszi tőlünk az FBI, de hogy ne keltsenek feltűnést, és titokban maradjon a pap kiléte, az ügyet egy new york-i nyomozócsoportra bízzák. Az egész nyomozati anyagot át kell adnunk a 12-es őrsön Victoria Gates kapitánynak, és minden segítséget meg kell adnunk Beckett nyomozónak és csapatának.
- Mi? - pattant fel dühösen Benson. - Miért nem veszi át az FBI? Ha pedig nem kell nekik az ügy, akkor miért nem maradhat nálunk? Mit tud az a Beckett nyomozó, amit mi nem?
- Tony! Tetszik, nem tetszik, ez a parancs - mondta nehéz szívvel a kapitány higgadtan, bár belül épp úgy feszítette a harag, mint a társát.
Benson összeszorította a száját, felkapta a dossziét, és kilépett az irodából. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a hatalmas csattanástól megremegett a fal.
Kétszáz kilométerrel messzebb, a régi rönkház hálószobájának ajtaja sokkal csendesebben, éppen csak egy halk kattanással csukódott be a két ölelkező, gyengéden csókolózó ember mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése