Változatok egy témára 6/12

- Hát, azt hiszem, lebuktunk - nyújtotta előre a papírt a férfi, hogy Kate is el tudja olvasni a nyomtatott betűkkel írt szöveget: "AZONNAL GYERTEK NEW YORK-BA! GATES PARANCSA."

A nyomozó egy pillanatig az írásra meredt, aztán szélsebesen az ablakhoz száguldott, és elhúzta a függönyt. Látni ugyan nem látott semmit, de hallotta, ahogy egy autó sofőrje felbőgeti a motort, és eszeveszett kerékcsikorgás közepette elhajt. 

- Követett valaki? - fordult az író felé.

 Castle nézte a lepedőbe csavart gyönyörű nőt, akiből most nem érzékiség, sokkal inkább mérhetetlen harag áradt. Zavartan pislogott, mivel érezte, hogy Kate mindjárt felrobban a méregtől. Fogalma sem volt, hogy követte-e valaki, mivel gondolatai egyre csak azon jártak az idevezető úton, hogyan érje el, hogy a nő szóba álljon vele. A gyér forgalmú úton alig nézett bele a visszapillantó tükörbe, de most, hogy felidézte magában a képet, rémlett neki, hogy egy sötét Ford többször is feltűnt messze mögötte.

- Én nem figyeltem - nyögte ki nehezen.

Kate összeszorított szájjal  nézett a zavarban levő férfira. Szinte biztos volt abban, hogy az írót követve talált rájuk valaki az őrsről, és bosszantotta, hogy Castle még csak észre sem vette. Elfojtotta a dühét, mert úgy érezte, azt azért nem érdemli meg a férfi, hogy rajta töltse ki a mérgét.

- Te hogyan találtál meg?

- Anyám azt mondta, ő a helyedben olyan helyre menne, ahol nem találkozik ismerőssel, de barátságos, biztonságot nyújtó hely, amihez szép emlékek fűződnek. Úgy gondoltam, a birtokra illik a leírás. Már csak Andrew-t kellett megpuhítanom, de az nem ment nehezen - vigyorodott el az utolsó mondaton.

- Castle! Mit mondtál neki? - húzta össze a szemöldökét gyanakodva a nő.

- Semmit, semmit - emelte maga elé védekezőn a kezét Castle, mivel Kate csípőre tett kézzel, vészjósló tekintettel lépett felé. - Én csak az igazat mondtam.

- Azt, hogy összevesztünk a gyerek témán? - hüledezett Kate, mert úgy gondolta, ez olyan intim dolog, ami csak kettejükre tartozik, és ha kikotyogta a férfi, azt nem bocsátaná meg neki egy darabig.

- Dehogy! - lépett egyet hátra Castle. - Azt gondolod rólam, hogy ilyet tennék? - csendült megbántottan a hangja. Sértette a feltételezés. Kate ismerhetné már annyira, hogy soha nem tenne ilyet! - Csak azt mondtam el, hogy mennyire szeretlek - mondta rekedt hangon, egyenesen a csodálkozó zöldes-barna szemekbe. Látta, ahogy a nő izmai veszítenek feszességükből, és ahogy megemelkedik majd süllyed a mellkasa a megkönnyebbült sóhajtól.

- Bocsáss meg! Tudom, hogy nem tennél ilyet, csak ideges vagyok - sütötte le egy pillanatra hosszú szempilláit Kate, aztán a férfihoz lépett, és megsimogatta az arcát. Jólesően állapította meg, milyen kevés kell ahhoz, hogy Castle arcáról eltűnjön a durcás sértettség, és felváltsa a pajkos mosoly.

- Ugye tudod, hogy drágán megfizetsz még ezért a sértő feltételezésért? - villant huncutul a szeme, és átölve a nőt, egy erőteljes mozdulattal szorosan magához húzta.
- És te tudod, mi lesz az ára annak, hogy hagytad magad követni, és ezért most mehetünk a kapitányságra? - húzta fel a szemöldökét kihívóan, miközben ajkukat már csak centiméterek választották el. Érezték egymás párás leheletét, a bőrükből áradó meleget, ami ellenállhatatlanul hatolt át a testüket elválasztó vékony lepedőn, a sejtjeiket átjáró vibrálást. Abban a pillanatban, amikor ajkaik puhán összeértek, Castle telefonja vadul rezegve kezdett táncolni az asztalon, megtörve ezzel a csendes szobában kibontakozó varázslatot.
- Indulnunk kell - szakította meg a gyengéd érintést a nyomozó, aztán végigsimított Castle halántékán egészen a tarkójáig. Közelebb húzta magához, még egyszer egy gyors csókot lehelt a férfi szájára, aztán kibontakozott az ölelő karokból. Szorosabbra húzta magán a lepedőt, és magára hagyva az írót a hálószobába sietett.
Castle ködös tekintettel nézett a nő után, aztán öklével dühösen a levegőbe csapott, és felkapta a telefont.
- Mit akarsz Ryan? - szólt a készülékbe nyersebben, mint ahogy szeretett volna.
- Végre - sóhajtott a nyomozó figyelmen kívül hagyva a Castle hangjából áradó elutasítást. - Nem tudod hol van Beckett? - tért azonnal a tárgyra.
Castle hirtelen nem tudta, Kate haragudna-e, ha elárulná a búvóhelyét, ezért inkább egy kérdéssel kitért a válasz elől.
- Miért keresed?
- Az FBI egy ügyet bízott a csapatra. Gates ideadta a nyomozati anyagot, és reggel mindannyiunkat az őrsön akar látni.
- Ki az a "mindannyiunk"?  - kérdezte félve. Azután, hogy számon kérte tőle Gates, hogy mit tett Beckett-tel, nem nagyon hitte, hogy a kapitány őt is a csapat tagjának tekinti. Most, hogy rendeződni látszanak a dolgok Kate-tel, belebetegedne, ha napközben nem dolgozhatnának együtt.
- Hát Beckett, Espo és én! - Ryan hangában értetlenség csendült, miért kérdez olyat az író, amire úgyis tudja a választ, de szája sarkában gonosz kis mosoly bujkált. Pontosan tudta, hogy mi játszódott le Gates irodájában, de egy kicsit élvezte, hogy szívathatja a férfit.
- Értem - hallotta meg a nyomozó másodpercekig tartó hallgatás után az író szomorú hangját.
- Ja, és azt is mondta, te is jöhetsz, ha Beckett elviseli a jelenléted - tette hozzá Ryan ártatlanul, miközben kajánul vigyorgott. - Na, szóval nem tudod hol van Beckett?
- Honnan veszed, hogy én tudom, hogy hol van Kate? - tért ki újra a válasz elől, miközben belépett a hálószobába, és hangtalanul gesztikulált az ingét éppen begomboló nőnek. Kate elhúzta a száját, aztán nagyot sóhajtva bólintott.
- Gondoltam, majd megesz a fene utána, és már rég megkerested, ha akar látni, ha nem.
- De Ryan! Nem festesz valami megnyerő képet rólam - háborodott fel Castle. - Feltételezed, hogy ráakaszkodom, ha nem akarja?
Kate elmosolyodott, és megforgatta a szemét.
- Csak azt gondolom rólad, hogy reménytelenül szerelmes vagy, - mondta szelíden Ryan - és tapasztalatból tudom, hogy egy szerelmes férfi minden őrültségre képes. Na, szóval tudod, hogy hol van Beckett, nagy nem?
- Itt vagyunk a Moore birtokon - adta meg magát az író, és lehuppant az ágyra. Újra megállapította, hogy a csendes, jólnevelt, diszkrét Kevin Ryan nyomozó kiváló megfigyelő. - Te hol vagy?
- Itt ülök öt kiló irat társaságában az íróasztalomnál, és várok a csodára, hogy valaki felbukkanjon, és ne egyedül kelljen végignyálaznom az egészet.
- És Espo? Nem segít? - tette fel óvatosan a kérdést, miközben jelentőségteljesen Kate-re nézett, aki nem hallotta ugyan Ryan hangját, de Castle kérdéséből, és várakozón csillogó szeméből kitalálta, mit akar kideríteni az író.
- Lanie-vel van, de azt mondta, csak két óra múlva tud bejönni. Ha jól gondolom, rátok sem számíthatok előbb.
- Igyekszünk, de kell néhány óra, hogy odaérjünk - próbálta együtt érző hangon kimondani a szavakat, ami eléggé nehezére esett, mivel egyrészt utálta az akták átnézését, másrészt elárasztotta a diadal érzése, hogy kiderítette, kitől, vagyis inkább kiktől kapták az üzenetet. Hatalmas vigyorral az arcán fordult Kate felé, aki karba tett kézzel, elnéző mosollyal nézte a férfit, aki már megint olyan volt, mint egy izgatott kisfiú, a cukorkaboltban.
- Na kik követtek, hogy kilessenek bennünket? - ragyogott Castle tekintete. 
Kate azon hezitált, hagyja-e, hogy a férfi arassa le a babérokat.
- Elárulod, vagy hagyod, hogy kitaláljam? - kérdezte kihívón, mire az író arcán lassan kényszeredetté vált a mosoly, mivel az a sejtése támadt, hogy Kate mát tudja a választ. 
- A briliáns logikámnak köszönhetően tudom, hogy a kéretlen követőim Espo és Lanie voltak - húzta ki magát fölényesen Castle, miközben figyelte Kate reakcióit. Elégedett, és egyben megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amikor meglátta a csodálkozást a nő tekintetében, és a kis ráncokat a szemöldökei között. Biztos volt benne, hogy a nő nem rájuk gondolt. - Csak nem lepődött meg, Beckett nyomozó? - húzta fel a szemöldökét, és élvezte a pillanatnyi fölényét.
- Ne feledd Castle, hogy én nem hallottam, amit Ryan mondott a telefonba! - hívta fel a férfi figyelmét, arra, hogy kevesebb információja volt, mint neki, de aztán megadóan az író mellé roskadt az ágyra. - Na jó! Lanie-re tényleg nem gondoltam - ismerte el. - Mit gondolsz, idejöttek a házhoz?
- Úgy érted, hogy hallgatózni? - képedt el Castle, mivel élénk fantáziájának köszönhetően már látta maga előtt, ahogy barátaik aggódva ácsorognak az ajtó előtt, és éppen kopogni akarnak, amikor meghallják a bentről kiszűrődő hangokat. Hirtelen az ablakra nézett. Kate követte a férfi tekintetét, aztán egy pillanat múlva már tudta, hogy mire gondol.
- Castle! A függöny arra való, hogy kívülről ne láthassanak be a szobába - ingatta meg elnézően a fejét mosolyogva. - Az elszabadult fantáziádat kiélheted majd az új ügyön. Most inkább öltözz, mert ha elkésünk, Gates rajtad fogja levezetni a mérgét!
- Brrr ... - rázkódott meg a férfi, és körbenézett, hol is kezdje elszórt ruhái összeszedését. - Miért most kellett valakit megölni, amikor még lenne egy nap szabadságod, én megtaláltalak, és a világ legszebb tavában élvezhetnénk a fürdést ... vagy valami még jobbat - morgolódott Castle.
Kate az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva figyelte a zoknija felvételével ügyetlenkedő férfit. Egy hét önmarcangolás után boldog volt, mert úgy érezte, minden visszatért a régi kerékvágásba. Aztán a vitájukra gondolt, a meg nem születendő gyerekükre, és egy sötét árnyék suhant át a tekintetén. Tényleg minden olyan lehet, mint régen?