- Azt hiszem, a gyerekek a föld legtüneményesebb teremtményei - mondta Castle, miközben apró csókokkal halmozta el Kate ajkát és arcát, majd amikor meleg lehelete már a nő fülét csiklandozta, suttogva megkérdezte: - Te kettőt szeretnél, vagy hármat?
Kate egy pillanatra megdermedt, aztán hátrahúzódott, és összesszűkült szemmel nézett a férfira, aki értetlenül bámult rá, nem értette a nő reakcióját.
- Te ezt már eldöntötted magadban, igaz? - tolta el magától Castle-t.
- De Kate! Azt ne mondd, hogy te nem akarsz gyereket! - csúszott ki a mondat megdöbbenve az író szájából, és elengedte a nő derekát, mert érezte, ahogy Kate izmai megfeszülnek az ujjai között, és ki akar szabadulni az öleléséből.
- Miért Castle? Miért ne mondjam? Azért, mert te csak magadra gondolsz? Mert te eltervezted a jövőnket? Mert te ...
- Kate! De hát miért baj, hogy gyereket szeretnék? - vágott a nő szavába Castle összeráncolt homlokkal, hangjában értetlenséggel vegyes düh csendült.
- Az a baj, hogy azt hiszed, mindenki azt szeretné, amit te, és már megint minden rólad szól!
Castle hátrébb lépett egy lépést, és végigmérte a remegő, szikrázó szemű nőt.
- Rólam? Úgy gondolod, hogy ez rólam szól? Kate, ez rólunk kell, hogy szóljon, de te nem engedsz be a világodba! Azt hiszem, ez sokkal inkább rólad szól, semmint rólam. - Érezte, ahogy a harag és a megbántottság eluralkodik rajta. - Talán nem itt kellene ezt megbeszélnünk - tette hozzá keményen, aztán az erkélyajtóhoz lépett és kitárta. Haraggal és csalódással teli tekintetük találkozott, és egy darabig tartották a szemkontaktust, aztán Kate elfordította a fejét, és belépett az estély beszélgető emberektől, és andalító zenétől zsibongó nagytermébe.
Egész este nem szóltak egymáshoz. Arcukon kényszeredett mosollyal beszélgettek az ismerősökkel, és időnként Castle átölelte Kate vállát, mintha bizonygatni akarná a külvilágnak, hogy minden rendben van kettejük között, de ilyenkor mindig érezte, ahogy megfeszül a nő teste. Alig várták, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor már nem udvariatlanság elmenni, és az elsők között hagyták el az épületet. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Kate vezetett, és úgy tett, mintha minden figyelmét az éjszakai forgalom kötné le, Castle pedig fejét a mellette levő ablaknak támasztva meredt a maga elé. Egy óra múlva nyitott szemmel, feszült idegekkel feküdtek egymásnak háttal az ágyban. Kate a könnyeivel küszködött, Castle pedig összeszorította a száját, és az alsó ajkát harapdálta. A férfi végül nem bírta tovább, és megfordult. Még nem sejtette, hogy élete legrosszabb kérdését fogja feltenni.
- Kate, te tényleg nem akarsz gyereket? - kérdezte, és a nő úgy érezte, hitetlenség és számonkérés csendül a hangjában.
Ami ez után következett, arra igazán egyikük sem szívesen emlékezett. Mindketten sértettek voltak, egymást vádolták önzőséggel, de egyikük sem beszélt az érzelmeiről. Végül Kate reggel összepakolt és szó nélkül elment.
Castle letette a kávéspoharat az asztalra, és várakozón a nőre nézett. Most, hogy Kate itt ült előtte szomorú, elgondolkodó tekintettel, arra gondolt, hogy még azt sem tudja, hogy a nő valóban nem akar gyereket, vagy csak az ő önzősége miatt haragszik, vagy fél. Azt már biztosan tudta, hogy Kate nem akarta elhagyni, és ez reménnyel töltötte el.
- Félek, Castle - szólalt meg alig hallhatóan a nő, és hosszú idő után újra a férfi szemébe nézett, tekintete tükrözte a szavait. - Te olyan biztos vagy magadban, és nagyszerű apa vagy, amiért csodállak, de engem rettegéssel tölt el a gondolat, hogy gyerekem legyen.
Castle nem mert szólni. Attól félt, ha megtöri a pillanatot, Kate talán újra bezárkózik előtte, így csak itta magába a nő szavait, és próbálta megfejteni a gondolatait.
- Amikor anyám meghalt, úgy éreztem a lelkem egy darabját veszítettem el, pontosabban vették el tőlem. Nem akarom, hogy a gyerekemnek azt az érzést kelljen átélni, amit én akkor érezte, és azóta is érzek. Rendőr vagyok Castle. Ez a munkám, a hivatásom, az életem. E nélkül úgy érzem, senki vagyok. De ez a munka veszélyes. Apa nehezen, de elfogadta, hogy az értem való aggódással kell együtt élnie. Te így ismertél meg, így fogadtál el. De rákényszeríthetem-e ezt egy apró, kicsi életre? Hozhatom-e olyan helyzetbe, hogy egy nap megjelenjenek az ajtaja előtt hivatalos, szomorú szemű férfiak, és közöljék vele, hogy az édesanyja szolgálatteljesítés közben meghalt? Hagyhatom-e, hogy anya nélkül nőjön fel? - Kate nyelt egyet, hogy feltörekvő könnyeit visszafojtsa, aztán vett egy nagy levegőt, és alig hallható hangon folytatta. - Vágyom a gyerekre Rick. Nem is hiszed, milyen sokszor ábrándoztam el azon, hogy milyen lenne, amikor egy picikét a karjaimban tartanék! Elképzeltelek, milyen boldog lennél, amikor a forgószékedben ülve, lábadat feltéve az íróasztalra, hasadon a manócskánkkal írnád a legújabb regényedet. Éjszaka, az ágyban fekve, szinte hallottam a közöttünk szuszogó gyermekünket, és láttam a rád emlékeztető vonásait. Azt is tudom, hogy a legnagyszerűbb apa lennél a világon. És én? Én milyen anya lennék? Egy kihallgatás és egy letartóztatás között látnám a gyerekemet? Egy rajtaütésnél Espo-t küldeném előre, mert őt nem várja otthon kisgyerek? Castle, én rossz anya, és rossz rendőr lennék.
Castle elnyíló szájjal, meghatottan nézett kétségbeesetten vívódó szempárba, amiből eltűnt a ragyogás. Még soha nem tárulkozott ki előtte Kate ilyen őszintén, még soha nem tárta fel ilyen nyíltan lelke legfájóbb félelmeit.
A férfi felállt, lépett egyet, aztán megtorpant. Pontosan tudta, mit akar tenni, és mit akar mondani, de nem tudta, meg merje-e tenni ebben a törékeny pillanatban.
Kate szorongva nézett Castle-re. Tudta, mennyire vágyik egy közös gyermekre az író, akit ő talán soha nem tud neki megadni. A férfi elfogadta a munkáját, hogy veszélyben él, hogy sokszor éjszaka ér haza, hogy szereti egyedül meghozni a döntéseket az életében. De vajon ezt is elfogadja? Így is kell még neki egy életre Kate Beckett nyomozó? Megremegett, amikor látta, hogy a férfi feláll az asztaltól és lép egyet. - Hát ennyi volt. Vége - gondolta összeszorult torokkal, és az előbb visszanyelt könnycseppek már megállíthatatlanul gördültek végig az arcán.
Castle döntött. Bármi is fog történni, megteszi, amit szeretne, és kimondja, amit Kate-nek tudnia kell.
Castle hátrébb lépett egy lépést, és végigmérte a remegő, szikrázó szemű nőt.
- Rólam? Úgy gondolod, hogy ez rólam szól? Kate, ez rólunk kell, hogy szóljon, de te nem engedsz be a világodba! Azt hiszem, ez sokkal inkább rólad szól, semmint rólam. - Érezte, ahogy a harag és a megbántottság eluralkodik rajta. - Talán nem itt kellene ezt megbeszélnünk - tette hozzá keményen, aztán az erkélyajtóhoz lépett és kitárta. Haraggal és csalódással teli tekintetük találkozott, és egy darabig tartották a szemkontaktust, aztán Kate elfordította a fejét, és belépett az estély beszélgető emberektől, és andalító zenétől zsibongó nagytermébe.
Egész este nem szóltak egymáshoz. Arcukon kényszeredett mosollyal beszélgettek az ismerősökkel, és időnként Castle átölelte Kate vállát, mintha bizonygatni akarná a külvilágnak, hogy minden rendben van kettejük között, de ilyenkor mindig érezte, ahogy megfeszül a nő teste. Alig várták, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor már nem udvariatlanság elmenni, és az elsők között hagyták el az épületet. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Kate vezetett, és úgy tett, mintha minden figyelmét az éjszakai forgalom kötné le, Castle pedig fejét a mellette levő ablaknak támasztva meredt a maga elé. Egy óra múlva nyitott szemmel, feszült idegekkel feküdtek egymásnak háttal az ágyban. Kate a könnyeivel küszködött, Castle pedig összeszorította a száját, és az alsó ajkát harapdálta. A férfi végül nem bírta tovább, és megfordult. Még nem sejtette, hogy élete legrosszabb kérdését fogja feltenni.
- Kate, te tényleg nem akarsz gyereket? - kérdezte, és a nő úgy érezte, hitetlenség és számonkérés csendül a hangjában.
Ami ez után következett, arra igazán egyikük sem szívesen emlékezett. Mindketten sértettek voltak, egymást vádolták önzőséggel, de egyikük sem beszélt az érzelmeiről. Végül Kate reggel összepakolt és szó nélkül elment.
Castle letette a kávéspoharat az asztalra, és várakozón a nőre nézett. Most, hogy Kate itt ült előtte szomorú, elgondolkodó tekintettel, arra gondolt, hogy még azt sem tudja, hogy a nő valóban nem akar gyereket, vagy csak az ő önzősége miatt haragszik, vagy fél. Azt már biztosan tudta, hogy Kate nem akarta elhagyni, és ez reménnyel töltötte el.
- Félek, Castle - szólalt meg alig hallhatóan a nő, és hosszú idő után újra a férfi szemébe nézett, tekintete tükrözte a szavait. - Te olyan biztos vagy magadban, és nagyszerű apa vagy, amiért csodállak, de engem rettegéssel tölt el a gondolat, hogy gyerekem legyen.
Castle nem mert szólni. Attól félt, ha megtöri a pillanatot, Kate talán újra bezárkózik előtte, így csak itta magába a nő szavait, és próbálta megfejteni a gondolatait.
- Amikor anyám meghalt, úgy éreztem a lelkem egy darabját veszítettem el, pontosabban vették el tőlem. Nem akarom, hogy a gyerekemnek azt az érzést kelljen átélni, amit én akkor érezte, és azóta is érzek. Rendőr vagyok Castle. Ez a munkám, a hivatásom, az életem. E nélkül úgy érzem, senki vagyok. De ez a munka veszélyes. Apa nehezen, de elfogadta, hogy az értem való aggódással kell együtt élnie. Te így ismertél meg, így fogadtál el. De rákényszeríthetem-e ezt egy apró, kicsi életre? Hozhatom-e olyan helyzetbe, hogy egy nap megjelenjenek az ajtaja előtt hivatalos, szomorú szemű férfiak, és közöljék vele, hogy az édesanyja szolgálatteljesítés közben meghalt? Hagyhatom-e, hogy anya nélkül nőjön fel? - Kate nyelt egyet, hogy feltörekvő könnyeit visszafojtsa, aztán vett egy nagy levegőt, és alig hallható hangon folytatta. - Vágyom a gyerekre Rick. Nem is hiszed, milyen sokszor ábrándoztam el azon, hogy milyen lenne, amikor egy picikét a karjaimban tartanék! Elképzeltelek, milyen boldog lennél, amikor a forgószékedben ülve, lábadat feltéve az íróasztalra, hasadon a manócskánkkal írnád a legújabb regényedet. Éjszaka, az ágyban fekve, szinte hallottam a közöttünk szuszogó gyermekünket, és láttam a rád emlékeztető vonásait. Azt is tudom, hogy a legnagyszerűbb apa lennél a világon. És én? Én milyen anya lennék? Egy kihallgatás és egy letartóztatás között látnám a gyerekemet? Egy rajtaütésnél Espo-t küldeném előre, mert őt nem várja otthon kisgyerek? Castle, én rossz anya, és rossz rendőr lennék.
Castle elnyíló szájjal, meghatottan nézett kétségbeesetten vívódó szempárba, amiből eltűnt a ragyogás. Még soha nem tárulkozott ki előtte Kate ilyen őszintén, még soha nem tárta fel ilyen nyíltan lelke legfájóbb félelmeit.
A férfi felállt, lépett egyet, aztán megtorpant. Pontosan tudta, mit akar tenni, és mit akar mondani, de nem tudta, meg merje-e tenni ebben a törékeny pillanatban.
Kate szorongva nézett Castle-re. Tudta, mennyire vágyik egy közös gyermekre az író, akit ő talán soha nem tud neki megadni. A férfi elfogadta a munkáját, hogy veszélyben él, hogy sokszor éjszaka ér haza, hogy szereti egyedül meghozni a döntéseket az életében. De vajon ezt is elfogadja? Így is kell még neki egy életre Kate Beckett nyomozó? Megremegett, amikor látta, hogy a férfi feláll az asztaltól és lép egyet. - Hát ennyi volt. Vége - gondolta összeszorult torokkal, és az előbb visszanyelt könnycseppek már megállíthatatlanul gördültek végig az arcán.
Castle döntött. Bármi is fog történni, megteszi, amit szeretne, és kimondja, amit Kate-nek tudnia kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése