Változatok egy témára 6/5

- Beszélni szeretnék veled! - mondta halkan, de szeméből kiolvasható volt az elszántság.

Kate bólintott, és visszaindult a teraszra. Úgy markolta a kezében levő poharat, mintha az élete függne tőle, pedig csak a benne levő feszültséget adta át a porcelánnak. Eljött hát az idő, hogy kitárulkozzon, és megvallja a férfinak legbelsőbb félelmeit, kétségeit, szorongásait. Nem hallotta maga mögött Castle lépteit, ezért hátrafordult. Az író a lépcső alján állt, bizonytalan tekintete arról árulkodott, neki nem volt egyértelmű Kate reakciója. A bólintást beleegyezésnek vette, de az, hogy a nő szótlanul elindult, azt sugallta, hogy látni sem akarja.

- Igazad van, beszélnünk kell. Gyere! - biccentett kicsit fejével Kate a terasz felé, megvárta, amíg Castle tesz néhány lépést, és ő is elindult.

- Hozok egy kávét. Még meleg - szólt hátra a nő, Castle pedig zavarában megállt, aztán a terasz korlátjának támaszkodva körülnézett az ismerős helyen. Behunyta a szemét, és abban a pillanatban emlékek sora árasztotta el. Több mint egy éve, hogy egy csodálatos és rendkívül izgalmas hetet töltöttek itt, amikor még felhőtlenül boldogok voltak egymás karjában, azóta viszont megtapasztalták, hogy ezért a boldogságért többet kell tenni, mint hogy napközben együtt nyomoznak, csipkelődnek, évődnek és jól érzik magunkat a másik társaságában, éjszaka pedig gyengéden vagy szenvedélyesen boldoggá teszik egymást. Mindig a jelenben éltek. Abban a pillanatban, hogy a közös jövő bármilyen formában szóba került, feszültség alakult ki közöttük, és óhatatlanul megbántódtak és megbántották egymást. Így volt ez akkor is, amikor Kate-nek felajánlották a washingtoni állást, miután megtapasztalták, hogy milyen sikeresen működik a csapata a szövetségi ügyekben, és ő meg akarta tartani a döntés jogát magának, aztán akkor is, amikor az estélyen összevesztek. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felnézett, és Kate fürkésző tekintetével találta szembe magát. Castle nézte a felé lépő nőt, ahogy kezébe adja a gőzölgő kávét. Amikor kezük összeért, szeme a Kate ujján levő gyűrűre vándorolt, amiről reménykedve hitte, hogy az összetartozásuk jelképe, aztán a nő szemébe nézett, tekintetük összefonódott, és a férfi tudta, ha most nem tudnak őszintén kitárulkozni egymás előtt, akkor ... Nem akart erre a lehetőségre gondolni. 

Hallgatagon ültek egymással szemben, és a pohárban gőzölgő fekete folyadékot bámulták, aztán egy szerre néztek fel, és egyszerre szólaltak meg.

- Kate, én ...

- Castle, én ...

Egy halvány mosoly suhant át az arcukon. Meg sem tudták számolni, hány olyan alkalom volt, amikor együtt szólaltak meg, és ugyanazt mondták, amin a barátaik eleinte csodálkoztak, aztán már csak összekacsintva megmosolyogták őket.

- Castle, sajnálom, de nekem idő kellett, hogy végiggondoljam a dolgokat - szólalt meg a nő, de aztán elhallgatott.

- Kate, mielőtt bármit mondanék, tudnom kell, hogy szeretsz-e még - kérdezte Castle ugyanolyan komolyan, mint amikor megkérte, hogy legyen a felesége, és várta, hogy a nő a szemébe nézzen.

Kate felnézett, és úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz összeszorította volna a szívét, amikor belenézett a férfi szemébe, és egyszerre látta meg benne a bizonytalanságot, a félelmet, a reményt, és az őszinte szerelmet. Most értette meg, hogy Castle azt hitte, hogy elhagyta, ami tulajdonképpen logikus következtetés volt abból, ahogy ő összepakolt, elrohant, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az SMS-eire, és eltűnt a világ szeme elől, pedig neki csak néhány napnyi idő kellett. 

- Igen Rick, szeretlek - remegett meg a hangja, ahogy kimondta a szavakat. - Sajnálom, hogy kétségek között hagytalak.

Ha ez a beszélgetés 3-4 nappal ezelőtt zajlott volna, Castle valószínűleg sértődötten vágott volna vissza, hogy "Igen, Kate, kétségek között hagytál, és még arra sem méltattál, hogy a szemembe mond, hogy ennyi volt, vége!", de már más szemmel nézett a veszekedésre, Kate-re, és a saját érzéseire is. Most vett egy nagy levegőt, és belekezdett abba a gondolatba, ami az anyjával való beszélgetés után megfogalmazódott benne.

- Kate, tudom, hogy nem engedsz olyan közel magadhoz, ahogy én szeretném, de ezt elfogadtam - kezdte halkan, de magabiztosan. - Azt is tudom, hogy hajlamos vagyok a saját vágyaimat előtérbe helyezni, de hidd el, ez azért van, mert mindig abban a hitben ringatózom, hogy te ugyanazt szeretnéd, amit én. Öt év kellett, hogy megtanuljuk, a titkok megmételyezik a szerelmünket, és csak akkor lehetünk boldogok, ha őszinték vagyunk. De mondd, mikor tanuljuk meg, hogy az őszinteség nem azt jelenti, hogy nem hallgatunk el dolgokat a másik elől, hanem azt, hogy megosztjuk a vágyainkat, terveinket, érzéseinket, kétségeinket és félelmeinket egymással? - Castle elbizonytalanodva elhallgatott. Nézte Kate-t, ahogy zavarában forgatja ujján a tőle kapott gyűrűt, és tekintetén látta, hogy végiggondolja minden egyes szavát. Hirtelen nem tudta, előhozza-e veszekedésük tárgyát, vagy jobb, ha csak  általánosságokban beszél, de aztán döntött, vett egy nagy levegőt, és belekezdett. - Kate! Azzal, hogy elfogadtad azt a gyűrűt, úgy éreztem, egymáshoz tartozunk, és idővel igazi család leszünk, de mindig csak a jelenről beszéltünk, sosem a következő évekről. Azt hittem, te ugyanúgy érzel, és ugyanarra vágysz, mint én, ezért hoztam elő a témát az estélyen. Amikor másképp reagáltál, mint ahogy vártam, csalódott lettem és dühös, végül olyanokat mondtam, amit magam sem akartam.

- Tudom, Castle - szólalt meg elcsukló hangon Kate.  

Belekortyoltak az időközben langyossá váló kávéba, és néhány másodpercig hallgattak. Mindkettejük fejében megjelent egy emlék, ami a mostani beszélgetésükhöz vezetett.
- Azt hiszem, ezekért a pillanatokért érdemes gazdagnak lenni - lépett Kate a férfihoz, aki meghatottan nézett a kislány után, és önkéntelenül magához szorította a macit.
- Igen - mondta Castle elgondolkodva. - Ő volt a társa a betegségben, és nekem adta - mutatta a macit a nőnek, mert nem érzékelte, hogy Kate tanúja volt a beszélgetésnek.
- Hallottam, - karolt az íróba a nő - ahogy azt is, hogy Maci is fél az injejciótól, akárcsak te - tette hozzá nevetve
- Na igen! Jóra bízta szegény Macit - mosolyodott el a férfi is, aztán ujjával az inggallérja alá nyúlt, és tágítani próbált rajta. -  Meleg van itt benn. Még megfojt ez a gallér és a nyakkendő - panaszkodott, miközben az egyik erkély felé indultak.
Ahogy kiléptek a szabadba, Castle azonnal kioldotta a nyakkendőjét, és kigombolta a felső gombot az ingén, és jólesően szívta be a friss levegőt. Kate pánt nélküli, fekete estélyi ruhájában megborzongott, ahogy csupasz vállán és hátán végigsimított a hűvös, esti szellő, és a férfihoz simult, aki átölelte, és lágyan megcsókolta.
- Azt hiszem, a gyerekek a föld legtüneményesebb teremtményei - mondta Castle, miközben apró csókokkal halmozta el Kate ajkát és arcát, majd amikor meleg lehelete már a nő fülét csiklandozta, suttogva megkérdezte: - Te kettőt szeretnél, vagy hármat?