Lehunyta a szemét, de csak arra tudott gondolni, hogy reggel döntenie kell. Sokáig feküdt, mire végre felszínes, vad álmokkal tarkított álomba merült.
Csatakosan, izzadtságban úszó testtel ébredt. Úgy érezte, mintha egész éjjel csak forgolódott volna, és fáradtabb, mint amikor elaludt. Oldalra fordult, és kinyújtotta a kezét, de csak az üres ágyat tapogatta. Kipattantak a szemei, és a gondolatra, hogy Kate itthon hagyta, és nélküle döntenek, dübörögve indult útjára ereiben egy hatalmas adrenalinlöket. Felült, és dühös tekintettel sodorta le tenyerével az izzadtságcseppeket a homlokáról, miközben szeme idegesen a telefonját kereste, hogy megnézze, hány óra van.
- Castle! - szólalt meg Kate a fürdőszobaajtóban állva. Éppen a haját törölte szárazra, amikor meglátta a dühösen tekintgető férfit, és nem értette, miért olyan ideges.
- Ah! - rezzent össze Castle, és megkönnyebbülten dőlt az ágy háttámlájának. - Csak ... csak nem tudom, hány óra van, és azt hittem, hogy elkésünk.
- Aha - törölgette tovább Kate a haját, és szúrós szemmel kutatta a férfi árulkodó arcát. - Azt hitted, hogy itt hagytalak, ugye?
- Nem ... én csak ... Na jó. Igen, azt hittem elmentél - vallotta be bűntudatosan a férfi.
- Tudod, hogy mind a négyünknek dönteni kell. Ne félj, magammal viszlek - mosolyodott el Kate, aztán gyorsan felkapott egy farmert és egy inget, mert észrevette, hogy a férfi oldalra hajtott fejjel, vágytól csillogó szemmel méregeti alsóneműbe bujtatott alakját.
Castle nyelt egyet, aztán fejét függőlegesbe fordítva, az ábrándozásból visszatért a rideg valóságba. Nem akart a következő órákra gondolni. Az éjszaka nem hozott megnyugvást, sőt egyre több kérdés merült fel benne a döntést illetően.
- Kate! Te már ...
- Ne, Castle! Ne kérdezd meg! Megbeszéltük, hogy nem befolyásoljuk egymást a döntésünkkel - mondta keményen.
- Értem - csendült szomorúan a férfi hangja. Ennyi együtt töltött idő után úgy érezte, az lenne a normális, ha megbeszélnék a közös életüket is befolyásoló lehetőséget, és közösen hoznák meg a döntést, de Kate meg akarta őrizni az önállóságát. Ez pedig azt jelentette Castle számára, hogy Kate még mindig úgy gondol magukra, hogy "én" és "te", nem pedig úgy, hogy "mi". - Vajon mit kellene tennem, hogy másképp gondoljon kettőnkre? - merengett el, de Kate hangja visszarántotta a valóságba.
- Segítsek lezuhanyozni? - kérdezte incselkedve a nő.
- Ha a döntést megtudom hozni egyedül, akkor le is tudok zuhanyozni - állt fel az ágyról a bal lábán ugrálva Castle, aztán a mankókat a hóna alá kapva bebicegett a fürdőszobába.
Kate döbbenten nézte, ahogy nagy csattanással becsapódik a férfi után az ajtó. Sejtette, hogy mitől sértődött és csalódott Rick, ennek ellenére úgy érezte, szüksége van ennyi szabadságra.
Mire Castle megjelent az étkezőben, már terített asztal, és a közepén gőzölgő szalonnás omlett várta. Kate a férfinak háttal állva készítette elő a kávét, de érezte a friss, férfias tusfürdő kellemes illatát. Mosolyogva fordult meg, és egy kedves megjegyzést akart tenni a finom illatra, hogy oldja a kettejük között kialakult feszültséget, de amikor meglátta a férfit, elakadt a szava.
- Nem borotválkoztál? - csúszott ki száján a kérdés, és csodálkozva állt meg tekintete a borostás arcon.
- Nem volt kedvem. Az én arcom, én döntöm el, mikor vagdosom össze - vetette oda hányavetin Castle egy vállrándítás kíséretében, miközben letámasztotta a mankókat, és anélkül, hogy Kate-re nézett volna leült, és vett egy darabot az omlettből.
Kate úgy érezte, nem érdemes vitatkoznia a férfival. - Túl sértődött és ideges. Valószínűleg még nem tudott dönteni - vonta le a következtetést a nyomozó, ezért egy szó nélkül reggeliztek.
Később az autóban ülve is hallgatagon merültek gondolataikba, és feszültségükön az sem segített, hogy Ryan és Espo ugyanolyan idegesen ücsörgött az asztalánál, mint ők. Ahogy meglátták a liftből kilépő párost, azonnal felugrottak, aztán egy pillanatra összenéztek. Csak a vak nem látta, hogy a nyomozó és az író összeveszett.
Üdvözlésképpen csak bólintottak, aztán Espo feltette a mindkettejüket izgató kérdést.
- Beckett, hogyan csináljuk, hogy ne befolyásoljuk egymást?
- Gyertek - intett fejével a nő a pihenő felé, és a három férfi engedelmesen követte. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, szembefordult velük, aztán zsebéből négy egyforma papírdarabot és négy tollat vett elő. - Egy szót írjatok rá: igen vagy nem, aztán lefordítva tegyétek az asztalra!
Espo és Ryan a pihenő egy-egy sarkába vonult a papírral és a tollal, míg Castle leült az asztalhoz. Kate a kávégéphez lépett, és úgy tett, mintha betűket formálna a keze, de a lap egyik sarkába tett apró kis ponton kívül semmit nem írt. Néhány másodperc múlva komoly, várakozásteljes arccal állták körbe az asztalt. Még Castle is felállt, mintha egy ünnepélyes pillanathoz ez illene. Egymásra néztek, aztán tekintetük megbűvölve tapadt a cédulákra.
Kate óvatosan összekeverte a lapokat, hogy ne lehessen tudni, melyik válasz kitől érkezett, aztán felnézett.
- Lássuk! - próbálta könnyedre formálni a szót, de a helyiségben szinte kézzel fogható volt a feszültség.
Megfogta az egyik papírt, és megfordította. A lap közepén egy határozott tollvonású "igen" felirat volt. Senki nem mozdult, és nem mutatott semmilyen érzelmet. A második lapon egy kisebb betűkkel írt "igen" állt. Kate összeszorított szájjal koncentrált, amikor a harmadik papírt fogta meg, mert a lámpafénynél alig látta, hogy melyik lapon van az alig látható jel.
- Ez is "igen" - mondta ki hangosan, amikor felfordította a cetlit, de egyik férfi sem vette észre a hangjában érezhető megkönnyebbülést. Most már mindkét nyomozó kipirult arccal, izgatottan toporgott, csak Castle állt mozdulatlanul, szemét az utolsó papírra szegezve.
Beckett felvette a papírt, maga felé fordította, és mintha onnan olvasná a választ, felkiáltott: - Ez is igen! Uraim! Gratulálok, és sok sikert kívánok az új munkánkhoz! - mondta felszabadultan, miközben két tenyerével összehúzta a papírokat, összegyűrte, és a szemetesbe dobta őket. Espo fülig érő vigyorral nyugtázta a szavazás eredményét, míg Ryan visszafogottabban örült.
- Mi az Castle, te nem is örülsz? Jönnek a titkok, rejtélyek, FBI, CIA, UFO-k, zombik, meg amit akarsz! - csapott tenyerével az író hátára. aki erre megfeszült, aztán kényszeredetten elnevette magát, de szemét nem vette le Kate-ről. Érezte, hogy valami nincs rendben, mert a nő karba tett kézzel, mosolyogva figyelte örvendező társait, de az ő tekintetét feltűnően kerülte.
Ryan a telefonját felemelve jelezte, hogy megy Jenny-t értesíteni a fejleményekről, aztán Espo is hablatyolt valamit arról, hogy egy ügy jelentéséhez szüksége van Lanie szaktudására, és kislisszant a pihenőből.
- Látod, nem is volt olyan nehéz a döntés - törte meg a kínos csendet Kate. - A nagy kérdés megoldódott - mosolygott a férfira, de Castle nem mosolygott vissza.
Gates kapitány türelmetlen hangja oldotta fel a feszültséget, aki erélyesen kiáltotta Beckett nevét. Kereken tíz óra volt.
Castle egyedül maradt a pihenőben. Nem tudta, hogy örüljön, vagy bosszankodjon. Egyik oldalon még mindig bántotta, amiért Kate nem hagyta, hogy megbeszéljék a dolgot, másrészt örült, hogy mindannyian a kihívást jelentő, nagyobb horderejű ügyekre adták a voksukat. - A voksok! - hőkölt hátra a gondolatra, ami hirtelen az agyába villant. Felállt, a szemeteshez bicegett, és addig turkált a szalvéták és a kávézacc között, amíg meg nem találta a négy összegyűrt cédulát. Az asztalon kisimította őket, és értetlenül forgatta az egyik, majdnem teljesen üres papírt, amin csak hosszas vizsgálódás után vette észre a kis pöttyöt. Visszalépett a szemeteshez, kiborította, hátha tévedett, de nem volt több ugyanolyan papír a kukában. Visszapergette képzeletében, ahogy Kate megfordítja a lapokat, kivéve az utolsót. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a nő, és azonnal felfedezte az asztalon sorakozó cédulákat.
- Megmagyarázom Castle - előzte meg a férfi kérdését, és egyenesen a kék szemekbe nézett, amelyek egyszerre tükröztek haragot, értetlenséget és megbántottságot. - Ne haragudj. Tudom, hogy nem volt tisztességes.
- Miért, Kate?
- Nem akartam, hogy a döntésed után lelkiismeret furdalásod legyen.
- És ha nemet írtam volna?
- Akkor én is azt mondtam volna.
Castle elgondolkodott. Ha Kate miatta nem írt választ a papírra, az azt jelenti, hogy nem akar olyat, amit ő nem szeretne. A gondolat megnyugtatta, és kezdte egészen más fényben látni az elmúlt órák eseményeit. Elmosolyodott. Talán mégis úgy gondolkodik Kate, hogy "mi"!
- És ha Espo vagy Ryan is nemet írt volna?
- Akkor az én szavazatomnak már úgysem lett volna semmi jelentősége - hajolt közelebb a végre felszabadultan mosolygó férfihoz, és megcsókolta.
- Khmm ... - köszörülte meg a torkát a belépő Ryan, és szemérmesen oldalra nézett. - Csak szólok, hogy Gates kapitány mindannyiunknak szabadnapot adott mára. Szóval hazamehetünk - nézett fel félve, aztán elmosolyodott, amikor tekintete találkozott a két nevető szempárral.
- Tudod Kate, akármit is akartál elérni a kis tisztességtelen játékoddal, - mondta nagyot sóhajtva Castle, miközben hazafelé tartottak a forgalmas New York-i forgalomban - minden úgy lesz, ahogy te akartad.
Beckett kérdőn nézett oldalra, aztán visszakapta tekintetét az útra, mert egy taxi cikázva váltott sávot, és majdnem súrolta a kocsijukat.
- Én azért szavaztam igennel, mert tudtam, hogy neked ez milyen nagy lehetőség a karrieredben, ahogy azt is, hogy bármit is írsz a papírra, a szíved mélyén kívánod a kihívásokat. Mivel én miattad szavaztam így, tulajdonképpen a te kívánságod teljesült, és minden úgy lesz, ahogy te akartad.
- Castle! - háborodott fel a nő. - Ez a következtetés olyan messze áll a valóságtól, hogy az már szinte fáj. Először is, a fiúk is szavazhattak volna nemmel, másodszor, valld be, hogy téged úgy vonzanak a rejtélyes ügyek, mint a ...
- Jó, jó, vonzanak, - ismerte be gyorsan a férfi, aztán elkomolyodva, halkan hozzátette: - de az is vonz, hogy hosszú, boldog jövőt érjünk meg együtt.
Kate-nek egy pillanatra a szívverése is megállt. Mindenre számított, csak erre a mondatra nem.
- Engem is Rick - suttogta hosszú hallgatás után a szavakat.
Castle pislantott egyet, mintha azon gondolkodna, valóban hallotta-e a szavakat, vagy csak a képzelete játszik vele, aztán Kate felé fordult, és az egész testében szétáradó boldogsággal nézte a rezzenéstelen arccal vezető nőt.
Amikor beléptek a lakásba, mintha úgy folytatódott volna az életük, mint a nagy kérdés megválaszolása előtt. Évődtek, aztán szerelmes csókot váltottak, Castle nyafogott, a nő pedig ellentmondást nem tűrve a nappali ágyára parancsolta, miután megfenyegette Lanie injekciós tűjével. Délután Kate közölte, hogy el kell mennie egy kis időre, de hamarosan jön.
Castle gyanakodva méregette a titkolózó nőt, de hiába próbálkozott, nem tudott belőle kiszedni semmit. Amíg Kate távol volt, hazajött Martha és Alexis is, és figyelmesen hallgatták Castle beszámolóját az őrsön történtekről.
- Csak azt tudnám, hogy miért adod elő mindezt ilyen fancsali ábrázattal, amikor úgyis tudom, hogy ez volt minden vágyad - emelte égnek a szemét az asszony, éppen akkor, amikor Beckett belépett az ajtón, és még hallotta a mondatot.
- Végre - nézett rá rosszallón Castle. - Még most sem árulod el, hol voltál?
- Csak előkészítettem a kívánságomat - mosolygott rá felhúzott szemöldökkel kihívón Kate.
- Mi ... Mi a kívánságod? - nyelt meglepetésében az író, aki az előző nap eseményei miatt meg is feledkezett arról, hogy Kate valamire készül.
- Csak várj Castle, és figyelj!
- De ... de Kate! Mire várjak, és mire figyeljek?
A három nő elnevette magát.
- Mi az kisfiam? Író létedre nincs egy ötleted se? - cukkolta a fiát Martha, amikor csengettek.
Kate az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta. Castle meglepetten bámulta az ajtóban álló két férfit.
- Martha, Alexis, szeretném bemutatni az urakat. Dr. Andrew Moore-t, kedves barátomat és pártfogómat, valamint Mr. Jonathan Gibbs ügyvéd urat. Az urak Castle-höz jöttek - nézett a tátott szájjal bámuló író felé, akinek fogalma sem volt, mi köze van Andrew-nak és az ügyvédnek Kate kívánságához.
Miután mindenki üdvözölt mindenkit, az orvos a lényegre tért.
- Rick! Azért jöttünk hozzád, hogy a családom nevében köszönetet mondjak azért, hogy lehetőé tetted nekünk, hogy megismerjük néhai nagyapánk hagyatékát. Szeretnénk, ha hálánk jeléül elfogadnád emlékül a három napló másolatát. Ha elolvasod, megérted, hogy a benne levő gondolatok valóban gazdagabbá tesznek bennünket.
Castle csillogó tekintettel, meghatottan hallgatta az idős férfi szavait, és ereklyeként fogta meg az átadott naplókat. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de összeszorult a torka, és elakadt a szava az idős férfi őszinte, hálás szavaitól.
- Mr. Castle - vette át a szót az ügyvéd. - Azt a megbízást kaptam az ügyben érintett összes örököstől, hogy köszönetük jeléül átadjam önnek ezt a DVD-t, és ezt a csomagot. Kérik, hogy a csomagot csak a DVD megtekintése után bontsa ki - lépett a férfi Castle-höz, és a kezébe adta a lemezt, és egy kicsi ékszertartóhoz hasonló bársonnyal bevont dobozt.
- Köszönöm, - nyögte ki Castle, miközben Andrew tekintetét kereste, aztán elképedve nézte az ölében sorakozó tárgyakat - de ez nemcsak az én érdemem - nézett Kate-re.
- Ugyan Rick! Mi köszönjük - mosolygott rá az orvos, aztán odahajolt a férfi füléhez, és belesúgta: - A legnagyobb kincset már megtalálta. Nagyon vigyázzon rá! - Aztán távolabb húzódott, és az elkerekedett szemű íróra kacsintott.
Az ügyvéd és Andrew elbúcsúztak, és sietve távoztak.
- Nem nézed meg, mi van a DVD-n? - kérdezte Kate mintegy mellékesen.
- Te tudod, hogy mi van rajta, igaz? - esett le a férfinak, de a kíváncsiság már olyan erővel lett úrrá rajta, hogy az sem érdekelte, hogy Kate mit tudhat, kapkodva betette a lemezt a lejátszóba, és elindította a készüléket.
Homlokát ráncolva nézte az ismerős és ismeretlen embereket a képernyőn, a Moore család tagjait, akik egytől egyig köszönetüket fejezték ki, aztán egy ismerős város képeit, amiben csak néhány másodperc után ismerte fel Zürich utcáit, aztán az ismerős bank impozáns épületét. A film következő képei egy értékmegőrzőt mutattak, de a képek alá kiírták, hogy a felvétel biztonsági okokból nem az eredeti helyszínen játszódik. Egy idegen férfi felmutatja a kamerának a James feliratú kulcsot, és belepróbálja az érzékmegőrző egyik fiókjába. A kulcs elfordult, és a fiók kinyílt. A kamera közelebb lebegett, hogy bele lehessen látni a fém dobozba, amiben szorosan egymás mellett csillogó aranyrudak sorakoztak. A műveletet megismételték a másik kulccsal is, ugyanilyen eredménnyel. Az operatőr az örökösök felé fordult, akik örömmámorban úszva ölelgették egymást. Volt aki euforikus boldogságban ugrált, és olyan is, aki kezét a szája elé téve hitetlenkedve bámulta a kis aranytömböket. A felvétel végén megjelent egy hatalmas "Köszönjük!" felirat, aztán a képernyő elsötétült.
Kate figyelte, ahogy Castle a képsorok hatása alatt állva még mindig a fekete képernyőt nézi, aztán lassan elégedett mosoly terül szét az arcán, végül felugrik, és egy lábon ugrálva boldogan felkiált.
- Igazam volt! Kate! Igazam volt! Megvan a kincs!
- Igen Castle, megvan a kincs - nevetett rá Kate, miközben a férfi átölelte, és nem törődve begipszelt lábával, megforgatta a levegőben.
- És a dobozka? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a nő, amikor Castle egy kicsit lecsillapodott.
A férfi egy pillanatra mozdulatlanná vált, elkomolyodott, aztán lassan leült, és óvatosan a kezébe vette a sötétkék bársonydobozt. Egy darabig csak forgatta az ujjai között, de kis idő múlva gyermeki izgalom csillant a szemében, és felpattintotta a doboz fedelét. Nyelt egyet, aztán a lélegzete is elállt. Hófehér selyemágyban egy aranyrúd feküdt. Ahogy a lámpa fénye megcsillant a fénylő felületen, meglátta a belevésett feliratot is. A "Köszönjük, R. C." felirat után egy mosolygó arcocskát gravíroztak. Castle nézte a hihetetlen ajándékot, aztán nagy nehezen megszólalt.
- Én még soha, senkitől nem kaptam ilyet - csuklott el a hangja a meghatottságtól. - Kate, te tudtad?
- Igen tudtam, hogy mire készülnek - ismerte be a nő.
- De ez nem az én érdemem. Ketten csináltuk!
- Gondolj csak bele Castle! Rajtad kívül ki tételezett volna fel olyan őrültséget, hogy egy elsüllyedt barlang kincsesládát rejt? - csipkelődött a nő. - Még Mark Freeman holttestét sem találták volna meg, ha te nem botlasz bele!
Már mind a négyen nevettek. Miután Martha és Alexis megcsodálták a naplókat és az aranyrudat, újra megnézték a videót, és órákon át beszélgettek a történtekről. Amikor Castle és Kate kettesben maradt, egy ideig csendben feküdtektek a hálószoba franciaágyán egymást ölelve, cirógatva.
- Kate - szólalt meg halkan Castle a homlokát ráncolva, miközben beszívta a nő finom cseresznyeillatát. - Nem értem, mi volt a kívánságod.
- Szerettem volna látni az arcodat, amikor átéled azt az elmondhatatlan örömöt, amit az okozott, hogy elismerik a képességeidet, és az, hogy ezzel a képességgel boldoggá tudtál tenni embereket. Az volt a kívánságom, hogy lássalak örömmámorban úszni, két lépéssel a föld felett járni, felhőtlenül boldog lenni - nézett fel a férfi könnytől csillogó, égszínkék szemébe.
- Boldog vagyok - csuklott el Castle hangja. - Te teszel boldoggá azzal, hogy ... - suttogta, de Kate egy puha, gyengéd csókkal elhallgattatta.
- Köszönöm - lehelte a férfi két csók között.
- Mindig - mosolyodott el Kate.
- Azzal teszel boldoggá, - folytatta a férfi, miközben ajkai a nő nyakára vándoroltak - hogy ...
- Castle! Túl sokat beszélsz! - sóhajtotta érzékien Beckett, és magukra húzta a takarót...
/Vége/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése