- Egész jól túléltük az első közös reggelünket - mondta.
- A második volt - javította ki a férfi. - Én el tudnék képzelni többet
is - nézett sóvárogva Katere, remélve, hogy a nő érti a célzást.
- Te sok mindent el tudsz képzelni Castle, hiszen ebből élsz, de ugye tudod, hogy a fantáziád szüleményei nem a valóság? - válaszolt a nő élesebb hangon mint szerette volna, és közben oldalra fordulva rakogatta a gyógyszereket a tálcán. Nem akarta, hogy a férfi meglássa, mennyire zavarba jött az egyértelmű célzástól.
Castle szomorúan nézte az ajtó felé induló nőt. Attól félt, hogy talán túllőtt a célon, ezért halkan utána szólt:
- Azért néhány reggel valóság lesz, ugye?
- Néhány, Castle, néhány - válaszolt komolyan a nő anélkül, hogy megfordult volna, és kilépett a nappaliba. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, hátát a falnak támasztva sóhajtott egyet. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet, hogy együtt elegyen a férfival. Segíteni akart neki mint barát, mint felelősségteljes társ, de a kettesben töltött helyzetekben vibrál köztük a levegő. Szembesülnie kellett azzal, hogy nem játszhatja el a baráti érzéseket, amikor nagyon is hatással van rá az író, mint férfi. Még nem akarta bevallani saját magának sem, hogy igencsak örömét lelte a férfi vetkőztetésében, érintésében, hogy kislányos izgalommal töltötte el a majdnem csupasz férfitest látványa. Nem csak Castle, hanem a saját reakciói is meglepték, de most még nem akart ezekkel szembesülni. Most szakított Josh-sal, és még túl zavarosak voltak az érzései, ezért elhessegette a két férfi körül kavargó gondolatait, inkább gyorsan elkezdett pakolni és rendet rakni a konyhában, addig sem töpreng.
Castle összeszorított szájjal bámulta a mennyezetet. Néha úgy érezte, valami alakul köztük Kate-tel, de amint egy lépést tett a nő felé, mindig falba ütközött. Mikor nyílik már ki a számára egy kapu azon a falon?
Amikor Kate visszament a szobába, a férfi halkan szuszogva aludt. Egy darabig nézte az írót, és közben elképzelte, hogy milyen érzés lehet az ágy másik felében aludni, érezni a férfiból áradó meleget, ahogy lassan, egyenletesen cirógatja a nyakát minden egyes lélegzet, vagy milyen lehet reggel mellette ébredni, ahogy cinkosan egymásra mosolyognak. Hirtelen megrázta a fejét, mintha egy képtelen álomból ébredne, és gondolatban letorkolta magát, amiért úgy érez, mint egy kamaszlány, aki elájul a nagy és híres írótól! Pedig ő ismeri a másik oldalát is, az érzékeny, bizonytalan, szeretetre és elismerésre vágyó kisfiús énjét is. Talán éppen ezért vonzódik hozzá? Tetszik neki az a kettősség, ami a férfit jellemzi?
A csendet olyan erővel szakította szét a telefon csengése, mintha sziréna szólalt volna meg szobában. Kate kapkodva nyúlt a készülék után, hátha előbb fel tudja venni, minthogy Castle felébredne rá, de elkésett: a férfi álmatagon nézett a hang irányába.
- Beckett - szólt bele a nő, miközben meglepődve látta, hogy a kapitányságról hívják annak ellenére, hogy szabadnapot vett ki. Egy darabig szótlanul hallgatta Montgomery kapitányt, aztán komoly arccal csak annyit válaszolt: - Igen uram, azonnal indulok.
- Be kell mennem az őrsre, ki kell töltenem néhány formanyomtatványt mint a nyomozás vezetője, hogy a külügyisek elindíthassák a támadótok kiadatását - nézett a kérdő tekintetű íróra. - Ha gyorsan végzek, akkor egyúttal belépnék a kórházba is. Megleszel addig egyedül? - kérdezte hangjában cseppnyi aggódással.
- Persze. Menj nyugodtan - válaszolta Castle kicsit szomorkásan, nem a rendőrségi, hanem a kórházi látogatás miatt. Tudta, hogy így helyes, mégis ott bujkált benne a féltékenység csírája. Aztán a nő aggódó tekintetét látva vidámabb hangon hozzátette: - Mi baj érhetne? Ilyen állapotban még rosszalkodni sem tudok!
- Te? Szerintem bárhol, bármikor és bármilyen állapotban képes vagy rosszalkodni! - csipkelődött a nő. - Igyekszem vissza - mondta aztán komolyan egy aprócska mosoly kíséretében.
Az órák rendkívül lassan teltek. Castle úgy érezte, ha még egy percig az ágyban kell maradnia, akkor vagy a sok fekvéstől vagy az unalomtól lesz rosszul. Óvatosan felkelt, felvette a köntösét és kiment a nappaliba. Xbox, tévé vagy könyv? - töprengett egy kicsit a szoba közepén állva, aztán levett egy könyvet a polcról, kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc foteljában és bekapcsolta a tévét. Most érezte meg, mennyire elszigetelődött a külvilágtól, még a híreket sem hallgatta meg napok óta. Egymás után váltogatta a csatornákat, amikor kopogtattak.
- Kate, van kulcsod, keresd meg szépen - mondta maga elé, mintha a telepátia révén hallaná a szavait a nő, de szemét nem vette le a képernyőről. A kopogtatás megismétlődött, most már erőteljesebben és türelmetlenül. Ekkor kapcsolt, hogy az ajtó előtt biztosan nem Beckett áll, mert neki van kulcsa, és nem ugráltatná őt. Bosszúsan feltápászkodott és elindult az ajtó felé.
- Jó, jó, nyitom már!
Meglepetésére Paula, a kiadói ügynöke állt az előtérben, és mint egy ciklon süvített be a szobába amikor kitárult az ajtó.
- Na szép, mondhatom! - visította felháborodva. - Hős életmentővé válik és megsérül a legjobb regényíróm, és még egy telefonra sem képes, hogy értesítsen!
- Paula! Nem vagyok olyan állapotban, hogy ...
- Ugyan kedvesem! - vágott a szavába a nő. - Az kellett volna legyen az első dolgod, hogy engem értesítesz! Olyan hírverést csináltam volna, hogy úgy kapkodnák a könyveidet, mint a cukrot!
- Hírverés nélkül is kapkodják őket - jegyezte meg a férfi, és egy sóhaj kíséretében becsukta az ajtót.
- Hadd nézzelek! Tudod milyen cuki vagy ezzel a kötéssel az orrodon? - simította végig az író arcát hosszú, égővörös műkörmökkel díszített ujjaival, aztán szeme megakadt az író begipszelt kézén. - De ugye azért tudsz írni?
- Nem Paula, nem tudok - húzódott hátrébb. Volt idő, amikor kedvelte Paula-t, de idővel rájött, hogy a nő elsősorban az aranytojást tojó tyúkot látja benne, és csak másodsorban a férfit. Hangja most sem csengett őszintén, inkább csak amiatt aggódott, hogy nem tudja határidőre leadni a kéziratot. - Van néhány repedt és törött bordám is, ha nem hallottad volna - tette hozzá mérgesen.
- Ó, hát miért nem ezzel kezdted? Tudtad, hogy a gyengéim az elesett, ápolásra szoruló férfiak?
Paula kidomborított melleivel , kacér tekintettel, kihívóan mosolyogva közelített Castle felé, aki zavartan hátrált, amíg lába neki nem ütközött a kanapénak. A nő vészesen közeledett felé, ezért hogy csökkentse a köztük levő távolságot, lehuppant a kanapéra. A mozdulat túl gyors volt, amit épp csak gyógyuló bordái rossz néven vettek.
- Áááááá...úúúúú! - kiáltott fel fájdalmas arccal, kezeit az oldalához kapva.
- Jaj, nagyon fáj? - kérdezte mesterkélt együttérzéssel a nő. - És nincs senki, aki segítene megszüntetni a fájdalmat? Rám számíthatsz - mondta kéjesen, azzal leült az író mellé, és egy határozott mozdulattal kioldotta a köntös övét.
- Paula! Mit ... Kérlek ... ne ... - ellenkezett a férfi erőtlenül, kapkodva a levegőt, amikor rájött, hogy mi a szándéka a nőnek. - Értsd meg ... használhatatlan ... vagyok!
- Azt majd én eldöntöm! Még nem tudod mire vagyok képes!
Castle megrémült. Látta Paula szemében a kéjes vágyat, keze pedig a pizsamakabátja alá vándorolt, és érzékien simította végig a hasát egészen a mellkasa közepéig.
- Ezt ... ezt hagyd ... abba .... kérlek! - mondta ijedten, éppen amikor nyílt a bejárati ajtó.
- Néhány, Castle, néhány - válaszolt komolyan a nő anélkül, hogy megfordult volna, és kilépett a nappaliba. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, hátát a falnak támasztva sóhajtott egyet. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet, hogy együtt elegyen a férfival. Segíteni akart neki mint barát, mint felelősségteljes társ, de a kettesben töltött helyzetekben vibrál köztük a levegő. Szembesülnie kellett azzal, hogy nem játszhatja el a baráti érzéseket, amikor nagyon is hatással van rá az író, mint férfi. Még nem akarta bevallani saját magának sem, hogy igencsak örömét lelte a férfi vetkőztetésében, érintésében, hogy kislányos izgalommal töltötte el a majdnem csupasz férfitest látványa. Nem csak Castle, hanem a saját reakciói is meglepték, de most még nem akart ezekkel szembesülni. Most szakított Josh-sal, és még túl zavarosak voltak az érzései, ezért elhessegette a két férfi körül kavargó gondolatait, inkább gyorsan elkezdett pakolni és rendet rakni a konyhában, addig sem töpreng.
Castle összeszorított szájjal bámulta a mennyezetet. Néha úgy érezte, valami alakul köztük Kate-tel, de amint egy lépést tett a nő felé, mindig falba ütközött. Mikor nyílik már ki a számára egy kapu azon a falon?
Amikor Kate visszament a szobába, a férfi halkan szuszogva aludt. Egy darabig nézte az írót, és közben elképzelte, hogy milyen érzés lehet az ágy másik felében aludni, érezni a férfiból áradó meleget, ahogy lassan, egyenletesen cirógatja a nyakát minden egyes lélegzet, vagy milyen lehet reggel mellette ébredni, ahogy cinkosan egymásra mosolyognak. Hirtelen megrázta a fejét, mintha egy képtelen álomból ébredne, és gondolatban letorkolta magát, amiért úgy érez, mint egy kamaszlány, aki elájul a nagy és híres írótól! Pedig ő ismeri a másik oldalát is, az érzékeny, bizonytalan, szeretetre és elismerésre vágyó kisfiús énjét is. Talán éppen ezért vonzódik hozzá? Tetszik neki az a kettősség, ami a férfit jellemzi?
A csendet olyan erővel szakította szét a telefon csengése, mintha sziréna szólalt volna meg szobában. Kate kapkodva nyúlt a készülék után, hátha előbb fel tudja venni, minthogy Castle felébredne rá, de elkésett: a férfi álmatagon nézett a hang irányába.
- Beckett - szólt bele a nő, miközben meglepődve látta, hogy a kapitányságról hívják annak ellenére, hogy szabadnapot vett ki. Egy darabig szótlanul hallgatta Montgomery kapitányt, aztán komoly arccal csak annyit válaszolt: - Igen uram, azonnal indulok.
- Be kell mennem az őrsre, ki kell töltenem néhány formanyomtatványt mint a nyomozás vezetője, hogy a külügyisek elindíthassák a támadótok kiadatását - nézett a kérdő tekintetű íróra. - Ha gyorsan végzek, akkor egyúttal belépnék a kórházba is. Megleszel addig egyedül? - kérdezte hangjában cseppnyi aggódással.
- Persze. Menj nyugodtan - válaszolta Castle kicsit szomorkásan, nem a rendőrségi, hanem a kórházi látogatás miatt. Tudta, hogy így helyes, mégis ott bujkált benne a féltékenység csírája. Aztán a nő aggódó tekintetét látva vidámabb hangon hozzátette: - Mi baj érhetne? Ilyen állapotban még rosszalkodni sem tudok!
- Te? Szerintem bárhol, bármikor és bármilyen állapotban képes vagy rosszalkodni! - csipkelődött a nő. - Igyekszem vissza - mondta aztán komolyan egy aprócska mosoly kíséretében.
Az órák rendkívül lassan teltek. Castle úgy érezte, ha még egy percig az ágyban kell maradnia, akkor vagy a sok fekvéstől vagy az unalomtól lesz rosszul. Óvatosan felkelt, felvette a köntösét és kiment a nappaliba. Xbox, tévé vagy könyv? - töprengett egy kicsit a szoba közepén állva, aztán levett egy könyvet a polcról, kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc foteljában és bekapcsolta a tévét. Most érezte meg, mennyire elszigetelődött a külvilágtól, még a híreket sem hallgatta meg napok óta. Egymás után váltogatta a csatornákat, amikor kopogtattak.
- Kate, van kulcsod, keresd meg szépen - mondta maga elé, mintha a telepátia révén hallaná a szavait a nő, de szemét nem vette le a képernyőről. A kopogtatás megismétlődött, most már erőteljesebben és türelmetlenül. Ekkor kapcsolt, hogy az ajtó előtt biztosan nem Beckett áll, mert neki van kulcsa, és nem ugráltatná őt. Bosszúsan feltápászkodott és elindult az ajtó felé.
- Jó, jó, nyitom már!
Meglepetésére Paula, a kiadói ügynöke állt az előtérben, és mint egy ciklon süvített be a szobába amikor kitárult az ajtó.
- Na szép, mondhatom! - visította felháborodva. - Hős életmentővé válik és megsérül a legjobb regényíróm, és még egy telefonra sem képes, hogy értesítsen!
- Paula! Nem vagyok olyan állapotban, hogy ...
- Ugyan kedvesem! - vágott a szavába a nő. - Az kellett volna legyen az első dolgod, hogy engem értesítesz! Olyan hírverést csináltam volna, hogy úgy kapkodnák a könyveidet, mint a cukrot!
- Hírverés nélkül is kapkodják őket - jegyezte meg a férfi, és egy sóhaj kíséretében becsukta az ajtót.
- Hadd nézzelek! Tudod milyen cuki vagy ezzel a kötéssel az orrodon? - simította végig az író arcát hosszú, égővörös műkörmökkel díszített ujjaival, aztán szeme megakadt az író begipszelt kézén. - De ugye azért tudsz írni?
- Nem Paula, nem tudok - húzódott hátrébb. Volt idő, amikor kedvelte Paula-t, de idővel rájött, hogy a nő elsősorban az aranytojást tojó tyúkot látja benne, és csak másodsorban a férfit. Hangja most sem csengett őszintén, inkább csak amiatt aggódott, hogy nem tudja határidőre leadni a kéziratot. - Van néhány repedt és törött bordám is, ha nem hallottad volna - tette hozzá mérgesen.
- Ó, hát miért nem ezzel kezdted? Tudtad, hogy a gyengéim az elesett, ápolásra szoruló férfiak?
Paula kidomborított melleivel , kacér tekintettel, kihívóan mosolyogva közelített Castle felé, aki zavartan hátrált, amíg lába neki nem ütközött a kanapénak. A nő vészesen közeledett felé, ezért hogy csökkentse a köztük levő távolságot, lehuppant a kanapéra. A mozdulat túl gyors volt, amit épp csak gyógyuló bordái rossz néven vettek.
- Áááááá...úúúúú! - kiáltott fel fájdalmas arccal, kezeit az oldalához kapva.
- Jaj, nagyon fáj? - kérdezte mesterkélt együttérzéssel a nő. - És nincs senki, aki segítene megszüntetni a fájdalmat? Rám számíthatsz - mondta kéjesen, azzal leült az író mellé, és egy határozott mozdulattal kioldotta a köntös övét.
- Paula! Mit ... Kérlek ... ne ... - ellenkezett a férfi erőtlenül, kapkodva a levegőt, amikor rájött, hogy mi a szándéka a nőnek. - Értsd meg ... használhatatlan ... vagyok!
- Azt majd én eldöntöm! Még nem tudod mire vagyok képes!
Castle megrémült. Látta Paula szemében a kéjes vágyat, keze pedig a pizsamakabátja alá vándorolt, és érzékien simította végig a hasát egészen a mellkasa közepéig.
- Ezt ... ezt hagyd ... abba .... kérlek! - mondta ijedten, éppen amikor nyílt a bejárati ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése