Változatok egy témára 4/2

- Akkor csak szórakozz! Meg tudom oldani az ügyet is, és kávét főzni is tudok nélküled - gondolta dühvel vegyes csalódottsággal.

- Beckett! - dugta be fejét az ajtón Esposito. - Most már biztos, hogy a miénk az ügy! Indulhatunk, a helyszínelők mindjárt végeznek.

A nő csak bólintott válaszul. Mérgesen lerakta a tűzforró kávét az asztalra és gyors léptekkel ment az asztalához. Felkapta a kabátját, és miközben a lift felé indult, még rápillantott az íróasztala mellett üresen álló székre. A düh mellé most már szomorúság is társult. Öt perc múlva már a helyszínen volt. Már az autóból megállapította, hogy a körzete egyik legszebb részén történt a gyilkosság. Az impozáns épület előtt felállított kordon, és a gyülekező kíváncsiskodók tudatták a reggeli forgalomban erre haladókkal, valami szokatlan dolog történhetett. Leparkolt és önkéntelenül körbenézett, hátha meglátja valahonnan előbukkanni az írót, de mivel sehol nem látta, csak elhúzta a száját. Miért reménykedett benne titkon, hogy eljön? Már annyira megszokta, hogy amikor csatlakozik hozzájuk egy helyszínen, sokszor a semmiből lépve elő két kávéval a kezében, hogy most hiányérzete volt. Sóhajtott egyet, aztán jelvényét felmutatva átlépett a kordonon.

Castle hiába reménykedett abban, hogy a csukott ajtón nem hallatszanak ki szenvedésének hangjai. Alexis határozott mozdulattal nyitott be a fürdőszobába, készen arra, hogy leszidja az apját, amiért nem engedte az előbb, hogy orvost hívjon, de a szeme elé táruló látványtól megesett a férfin a szíve. Castle a WC-kagyló mellett térdelt, és jobb híján pólójába törölgette verejtékben úszó arcát.

- Már csak a tea volt - nyögte reménykedve, de tudta, hogy most már nem ússza meg orvos nélkül.

- Le tudsz zuhanyozni? - kérdezte Alexis, mire a férfi bizonytalanul bólintott. - Jó. Te zuhanyozz le, én meg hozok egy tiszta pizsamát és hívom az orvost. Ne nézz rám így apa, tudod, hogy te is ezt tennéd a helyemben - nézett a könyörgő szempárba, ami ugyanolyan kéken csillogott, mint az övé. Segített felállni az erőtlen férfinak, aztán keresett egy pizsamát és betette a fürdőszobába. Megnyugodva látta a zuhany alatt mosakodó alak sziluettjét és elmosolyodott. Akármennyire is játszotta a macsót, előtte nagyon is szégyenlős volt az apja, és más körülmények között felháborodott volna azon, hogy Alexis benn jár a fürdőszobában, amíg ő tusol, de most nem volt ereje ilyenekre figyelni. Fogta a telefonját, és amíg pörgette a neveket, azon töprengett, mennyire irtózik ő is az új orvosuktól. Még szerencse, hogy szinte sohasem betegek, így csak a nagyit kell "ápolgatnia"! Szegény apa! - gondolta. Aztán egy hirtelen elhatározással nem az orvos nevénél, hanem Lanie-nél érintette meg a képernyőt, bár tudta, hogy ma szabadnapja van. Az elmúlt évben sokat dolgozott a törvényszéki orvos mellett gyakornokként, és kapcsolatuk lassan barátivá változott, azonkívül azt is tudta, hogy Lanie nagyon kedveli az apját, ezért merte zavarni.
Az orvos néhány kicsengés után felvette a telefont, és szinte érezte, hogy a segítségére szorul Alexis, mert indokolatlanul nem hívná.
- Valami baj van Alexis? - kérdezte.
- Igen. Apa nagyon rosszul van. Segítenél?
- Természetesen, de mi történt?
A lány szinte érzelemmentesen, szakszerűen felsorolta a tüneteket és a feltételezhető kiváltó okot, mint egy orvostanhallgató az orvosnak.
- És hogyan éli meg? - kérdezte együtt érzőn Lanie, aki meglepődött a lány keménységén.
- Keménynek akar látszani, de nagyon rosszul van, remeg a gyengeségtől! Lanie, én még soha nem láttam őt ennyire szenvedni - sóhajtotta most már a sírás határán Alexis. Abban a pillanatban, hogy nem egy betegként, hanem az apjaként gondolt a férfira, mintha elfújták volna a keménységét.
- Hamarosan ott leszek és segítek. Addig próbálj minél több teát megitatni vele, az sem baj, ha egy része nem marad meg benne. Minél többet iszik, annál több felszívódik. Nem szeretném, ha kiszáradna, mert akkor infúzióra lesz szüksége, és vihetjük a kórházba. Ügyes légy, és ne hagyd, hogy ő dirigáljon!
Alexis megpróbálta Lanie tanácsát követni, és néhány korty teát beleerőltetni a folyamatosan ellenkező íróba, de minden rábeszélő képességét össze kellett szednie, hogy sikerrel járjon, mert a férfi meg volt győződve róla, hogy ha nem itta volna meg a teát, akkor most nem kellene az orvosra várnia, akinek a gondolatától is megborzongott. Alexis nem mondta, hogy Lanie-t hívta, mert fogalma sem volt róla, hogyan reagálna rá, bár azt sejtette, hogy bárkit szívesebben látna, mint a háziorvosukat. Megkönnyebbülve hallotta, hogy csengetnek, letette a poharat, amiből talán fél deciliter tea hiányzott, és sietett ajtót nyitni.
- És megnyílik a pokloknak kapuja - mondta színpadiasan Castle, és lefeküdt a magasra vetett párnára. Sóhajtott egyet, ami a testének és a lelkének is jólesett, és felkészülve a legrosszabbra, az ajtó felé fordította a fejét.
- Na, hadd lássam a betegünket! - lépett be a szobába egy kis mosollyal az arcán Lanie. Feltételezte, hogy Castle lelkileg is rossz állapotban van, nem akarta még jobban megijeszteni azzal, hogy ő is komoly vagy ijedt arcot vág, bár az ő páciensei nem igényeltek lelki támogatást, ezért ebben nem volt igazán nagy gyakorlata.
- Hát te? Te hogy ...- nézett csodálkozva a törvényszéki orvosra, aztán a lányára. - Alexis?
- Gondoltam Dr. Parish-nak jobban örülnél - mentegetőzött ártatlan arccal a lány.
- Na szép! Most aztán az egész őrs azzal szekálhat, hogy ledöntött a lábamról egy kis kagyló! - morogta, de magában inkább azon töprengett, hogy milyen kínos, hogy Lanie ilyen helyzetben látja.
- Nem fognak kinevetni. Bárkivel előfordulhat, hogy romlott kagylót eszik, bár a rendőrök étlapján nem éppen a tengeri herkentyűk a leggyakoribb falatok. Azt hiszem a fánk tényleg kevésbé ártalmas - mondta, miközben lehajtotta a takarót a férfiról, aki lesújtva nézett a nőre, tudva, hogy máris elkezdődött a szekálása.
- Csússz egy kicsit lejjebb, húzd fel a pólód! - utasította most már komolyan a nő.
Castle megadóan engedelmeskedett, és most kezdett belegondolni, hogy mi is vár rá. Ahogy vízszintesbe került, gyomra újra fordult egyet, ő pedig nyelt egy nagyot. Az kellene csak, hogy Lanie hányni lássa! Nem tudott a rosszullétével foglalkozni, mert megérezte, hogy Lanie meleg ujjai becsúsznak a pizsamanadrágja övrésze alá, és kezdik lejjebb húzni a nadrágját.
- De Lanie! - kiáltott fel meglepette, és elkapta a nő kezét.
- Mi az Castle! Csak nem megijedtél egy kis nadráglehúzástól? Azt hittem, hogy az ilyen pillanatokkal szoktál dicsekedni a fiúknak az őrsön! Elvégre egy gyönyörű nő vetkőztet - mutatott magán végig nevetve. - Nem kell rémüldöznöd! Meg kell vizsgálnom a hasadat, de ruhán keresztül még nekem sem megy - mondta komolyabban.
- Nem ijedtem meg, csak meglepődtem - mondta durcásan a férfi, és lejjebb húzta hasán a nadrágot.
- Szólj, ha fáj - mondta a nő, miközben módszeresen végig tapintotta a beteg hasának minden részét. - Itt nem fáj? - kérdezte az író arcát vizsgálva, amikor a has jobb alsó részéhez ért.
- Csak a kezedtől fáj, olyan erősen nyomod - nyögte a férfi.
- Ugye nincs vakbélgyulladása? - kérdezte meglepődve Alexis, mert ő nem is gondolt arra, hogy a begyulladt féregnyúlvány (amit helytelenül vakbélgyulladásnak neveznek) is produkálhat ilyen tüneteket.
-Nem, ez csak egy gyomorrontás - nyugtatta meg az orvos.
- "Csak" egy gyomorrontás? - háborodott fel Castle. - Tudod te, hogy mit érzek?
- Tudom, hogy rosszul vagy, de ha nyafogsz, attól nem lesz jobb, viszont ha szót fogadsz, akkor tudok segíteni - mondta komolyan Lanie, miközben orvosi táskájából egy fiolát vett elő, és egy steril tűt kezdett kibontani a csomagolásából. 
Castle megigazította a pizsamáját és feljebb húzózkodott az ágyban, hogy félig ülő helyzetbe kerüljön.