Változatok egy témára 4/1

- Reggeli! - kiáltotta Alexis, miközben belépett apja szobájába a narancslevet és palacsintát tartalmazó tálcával. Kedveskedni akart a férfinak, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Szeretett volna szervezni egy házibulit, amolyan baráti búcsúpartit ahova meghívhatja az összes barátját még a ballagás előtt, de sejtette, hogy ellenállásba fog ütközni, ezért úgy gondolta, elkezdi megpuhítani a világ legszeretetreméltóbb apját, akiről tudta, hogy túlságosan félti, ezért ódzkodik a buliktól. A szobába lépve megtorpant az elé táruló látványtól. 

- Apa mi baj van? - kérdezte aggódva, amikor meglátta, hogy a férfi fal fehéren, szenvedő arccal ül az ágy háttámlájának támaszkodva, az ágy mellett pedig egy vödör és a bejárónő felmosó szerelése áll.

- Kivinnéd az ételt? - szólalt meg könyörgőn Castle. Már az ennivaló gondolatától is rosszul volt, látványától pedig azonnal felfordult a gyomra, ezért nyelt egy nagyot, remélve, hogy így megelőzi a bajt.

Alexis kivitte a tálcát, és közben azon töprengett, hogy élete során néhányszor látta már az apját valami vad buli után másnaposan, amikor küszködött háborgó gyomrával és hasogató fejfájásával, de ez más volt. Tudta, hogy este elment vacsorázni egy hosszú, barna hajú gyönyörű modellel, de hallotta, hogy éjfél előtt hazaért és később látta a dolgozószobából kiszűrődő fényt, tehát írt. Közben végig futott az agyán, hogy mostanában elég gyakran vacsorázott szép nőkkel az apja, de soha nem hozta őket haza, és még egyszer nem találkozott velük.

- Maradj kinn! - hallotta meg az utasító hangot, mire megtorpant. Hallgatózott. A kiszűrődő hangok egyértelművé tették, hogy az apja gyomra már a semmitől próbál megszabadulni nagy erőlködések közepette. Amikor csend lett lassan nyitotta ki az ajtót, és félve lépett vissza a szobába. Castle a nagy franciaágy szélén ült csapzottan, hideg verítéktől izzadtan, lábai között a vödörrel. Fel sem nézve szólalt meg:

- Mondtam, hogy maradj kinn! Nem akarom, hogy így láss! - zihálta.
- De apa! Rosszul vagy! Csak nem gondolod, hogy ilyen állapotban magadra hagylak? - ült le mellé az ágyra Alexis, és együtt érzőn végigsimított a hátán, közben megérezte, hogy apja egész testében remeg. - Elrontottad a gyomrod?
- Azt hiszem igen. Alighogy hazaértem a vacsoráról elkezdett kavarogni, aztán fel-alá liftezni. Gondoltam írok egy kicsit, az majd eltereli a figyelmem, de egyre rosszabb lett - mondta Castle sóhajtozva.
- Mit ettél?
- Kérlek, ne beszéljünk ételről! Azt hiszem a kagyló nem volt friss - válaszolt, de ahogy megjelent a képzeletében a vacsora emléke, máris a szája elé kapta a kezét.
- És minek ide ez a sok cucc? - mutatott végig a lány a vödrön és a felmosón.
- Első két alkalommal még elértem a fürdőszobáig, harmadszorra viszont nem, utána meg már esélyem sem volt - mesélte megtörten a férfi, még mindig remegve a gyengeségtől.
- Hozok egy kis teát. Kell a folyadékpótlás, és talán megnyugtatja a gyomrodat - állt fel Alexis, és szomorúan nézett végig az apján. Még sosem látta ilyen gyengének és elesettnek.
Mire visszajött a teával, a férfi visszafeküdt, vagyis inkább ült az ágyba, és csukott szemmel pihent. Érezte, hogy még vár rá néhány megpróbáltatás, és ez a megkönnyebbült állapot csak átmeneti helyzet.
Alexis a kezébe adta a teát, aztán kiment a fürdőbe és egy hideg vízzel átitatott ruhával tért vissza.
- Lassan kortyold - figyelmeztette a férfit, miközben finoman megtörölgette a homlokát és az arcát. - Nem kellene orvost hívni? - kérdezte, bár a férfi elgyötört arcát elnézve feleslegesnek találta a kérdést.
- Nem, nem, más sokkal jobban vagyok! - ellenkezett túlságosan gyorsan Castle.
- Jobban? Hiszen végighánytad a fél éjszakát, és még mindig nem maradt abba!
- De hamarosan jobb lesz.
- Emlékszel? Olyan 9-10 éves lehettem, amikor össze-vissza ettem a barátnőm szülinapi buliján, és itthon megállíthatatlanul jött ki belőlem minden, aztán elhívtad Dr. Sharman-t, aki adott egy injekciót és azonnal jobban lettem. Neked sem kellene tovább szenvedni - próbálta Alexis meggyőzni az apját, miközben aggódva fürkészte a férfi tekintetét.
- Nem - jelentette ki határozottan az író. - Nem kell orvos. Különben is utálom a mostani orvosunkat, mert nyers és lelketlen, csak nagyanyád van úgy oda érte - morogta.
- Jaj apa, ne légy már olyan gyerek! Tudom, hogy félsz az injekciótól, de azért az mégsem olyan rossz, mint  ez - mutatott a vödörre.
- De én, én ... félni? Még hogy én? Honnan veszed ezt a ... - eddig jutott a magyarázkodásban, amikor Alexisre nézett, aki felkészülve az átlátszó kifogásokra, felhúzott szemöldökkel kérdőn nézett rá.
- Rosszul hazudsz, ugye tudod? - sóhajtott a lány, kezébe vette a telefonját és keresgélni kezdett a névjegyzékben.
- Ne! Kérlek, ne! - fogta meg a kezét Castle. - Igen. Bevallom, félek. De a tea segíteni fog, érzem, hogy már nem lesz baj - nézett esengve a lányára, miközben megállapította, hogy megint Alexis a felelősségtudó felnőttként viselkedő gyerek, ő pedig a gyerekesen viselkedő felnőtt.
- Rendben - adta meg magát sóhajtva a lány. - De ha még egyszer hánysz, akkor jön az orvos. Most feküdj le és próbálj pihenni.
Alexis betakarta a férfit, összeszedte a felmosó cuccokat, még egyszer visszanézett becsukott szemmel fekvő apjára, és csendesen kiment.
Castle érezte, hogy még nincs vég a szenvedéseinek, de nem akarta, hogy Alexis anyáskodjon felette, orvost meg végképp nem akart. Alig telt el néhány perc, amikor megszólalt a telefonja. Felkelt az ágyból és a készülékért nyúlt, amikor érezte, hogy a helyzetváltoztatás nem tett jót éppen lecsillapodó gyomrának. Beckett hívta. Alig hogy felvette a telefont, már meg is bánta, mert a rosszullét hulláma újra végigsöpört rajta, ezért kezében a készülékkel a fürdőszoba felé vette az irányt.
- Castle - szólt bele zihálva, nagy levegőket kapkodva.
- Van egy új ügyünk, szerintem érdekelne - hallotta Beckett várakozásteljes hangját.
Kate sokáig vacillált, hogy felhívja-e az írót. Mostanában eltávolodtak egymástól, amiről számtalan apró jel tanúskodott: a gyakran elmaradó kávé, az egyre ritkább évődések, a gyakran feszült hangulat, a meghittség és a cinkos egymásra mosolygások hiánya. Ráadásul Castle egyre gyakrabban lépett le sietve a nyomozás végén, néha még közben is valami átlátszó kifogással, és szinte soha nem voltak kettesben. Most mégis úgy gondolta, hogy ez az ügy felkelti a fantáziáját, ezért hívta, hátha a nyomozás során visszazökken a régi kerékvágásba a kapcsolatuk.
- Nem ... most nem ... tudok ... menni - mondta nagy sóhajtások és nyögések között Castle, aztán gyorsan kinyomta a készüléket, még mielőtt Beckett meghallja, hogyan szabadul meg az előbb megivott teától.
Kate döbbenten meredt a telefonjára. Egy felettébb kellemetlen gondolat kezdte befészkelni magát az agyába. Castle meg sem kérdezte, hogy mi történt, és feltűnően gyorsan letette a telefont. Na és ahogy sóhajtozott, zihált és nyögött! Csak nem ... ? Lehet, hogy rosszkor telefonáltam, és pont megzavartam a hancúrozását egy nőcskével? - száguldoztak a gondolatai, miközben olyan képet vágott, mint aki rothadt almába harapott. Aztán dacosan összeszorította a száját, és elindult a pihenő felé egy kávéért. - Akkor csak szórakozz! Meg tudom oldani az ügyet is, és kávét főzni is tudok nélküled - gondolta dühvel vegyes csalódottsággal.