- Oké, te döntöttél így - tárta ki
előtte Kate az ajtót, aztán visszalépett, és a táskájába csúsztatta a
kórházi kenőcsöt, és a fájdalomcsillapítót.
Fél óra autózás és néhány száz méter gyaloglás után a liftben állva Castle már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy elkísérte Kate-t a kapitányságra. Amikor reggel felkelt, megkönnyebbülten állapította meg, hogy az orvosnak igaza volt, csak feszítő érzést érzett, és a járás is elég jól ment, inkább a csak a fájdalomtól való félelem miatt lépkedett óvatosan és görnyedten, mintsem magától a fájdalomtól. Amikor elindultak otthonról, megpróbált normálisan járni. Érezte, hogy a nő lassított a szokásos tempóján, és ő szerette volna tartani vele a lépést, de ez csak komoly nehézségek árán sikerült. Ennek az lett az eredménye, hogy most uralkodnia kellett magán, hogy Kate észre ne vegye, hogy minden lépés kínszenvedés. Várta, hogy kinyíljon az liftajtó. Vett egy nagy levegőt, megpróbált uralkodni arcizmain, és a lehető legtermészetesebben kilépni a felvonóból.
A kapitányságot a szokásos reggeli nyüzsgés jellemezte, de amikor Beckett és Castle kilépett a liftből, mintha mindenki abbahagyta volna a dolgát, és szinte minden szempár az író felé fordult. Volt, aki egy elismerő mosolyt küldött felé, volt aki csodálkozva nézett rá, vagy éppen együtt érzőn, de Castle mindegyikük tekintetében látta a sajnálattal vegyes huncutságot, hogy legszívesebben tennének valami poénos megjegyzést a sérülése helyére. Amikor azonban meglátta, hogy a nők - huncut mosollyal a szájuk sarkában - nyíltan az ágyékára pillantanak és mosolyogva összesúgnak, olyan zavarba jött, hogy már nem érdekelte a fájdalom sem, lépteit szaporázva sietett Beckett után, és gyorsan leült a székébe. Lopva körbenézett, és megnyugodva látta, hogy mindenki visszatért a munkájához, már senki nem foglalkozik vele. Ryan és Espo üresen álló íróasztalára pillantott. Tudta, hogy a fiúkkal lesz még egy menete a sérülése miatt, de legalább azt nem látták, ahogy kínos mosollyal az arcán elvánszorgott a székéig. Ülve biztonságban érezte magát, de ez csak addig tartott, amíg össze nem rezzent Espo hangjára, aki Ryan-nel ekkor lépett észrevétlenül a háta mögé.
- Hé Castle! Rád aztán senki sem mondhatja, hogy töketlen fickó vagy! - veregette meg hátulról az író vállát nevetve.
- Kösz - húzta el a száját Castle, és körbesandított, hallotta-e valaki a megjegyzést.
- Nem kellene még feküdnöd, és vigyázni a ... tudod - szólalt meg részvéttel Ryan, és egy pillanatra Castle ölére nézett - hogy tudják termelni a ... a kis fickóidat?
- Kösz, hogy aggódtok, de jól vagyok - nézett fel a két férfira határozottan, de a hangjából kicsendülő bosszúság jelezte, hogy örülne, ha mellőznék a témát.
Beckett eddig elfojtott mosollyal figyelte a jelenetet, és mivel úgy érezte, hogy a fiúk is megkapták a lehetőséget a kis élcelődésre, ideje közbelépni, és megmentenie Castle-t a további csipkelődéstől.
- Úgy emlékszem van egy ügyünk - emelte hűvös tekintetét a nyomozókra.
- Már várnak ránk a csontvelő-transzplantáción átesett gyerekek szülei - intett fejével Ryan a kihallgató szobák felé.
- Rendben - bólintott Beckett. - Kezdhetitek a kihallgatásokat, bár azt hiszem, a lényeget már tudjuk. Próbáljátok meg minél többet kideríteni a rejtélyes levélíróról, hátha valakinek személyes kapcsolata is volt vele, vagy feltűnt valami szokatlan. Castle és én ...
- Beckett nyomozó! - hallotta meg Gates kapitány hangját, aki az ajtóban állva épp csak intett a fejével, hogy várja a nyomozót az irodájában. - Maga is jöjjön, Mr. Castle!
Ryan és Esposito összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Beckett összeszorított szájjal, elszánt tekintettel indult az iroda felé, Castle pedig ijedt arccal, óvatosan felemelkedve a székből próbálta követni.
- Fáj neki, - állapította meg az író mozgását figyelve Espo - de tökös gyereknek akar látszani.
- Aha, pedig Beckett nem amiatt zúgott bele. Jobb lenne, ha vigyázna! Én már tudom, min kell keresztülmenni, ha nem akar összejönni a gyerek - merengett el kellemetlen tapasztalatain Ryan.
- Gondolod, hogy gyereket akarnak? - hőkölt hátra meglepetten Javi.
- Nem tudom, de eljön az idő, amikor a nők mindent megtennének egy gyerekért, és Beckett is mintha más lenne az utóbbi időben - nézett a nyomozó a barátjára, de az csak hitetlenkedve megrázta a fejét. Beckett a munkájának élt, nem tudta elképzelni, hogy gyereket akarna.
Castle behúzta maga után az ajtót, és lassan szembe fordult a kapitánnyal.
- Örülök, hogy jobban van - nézett rá szigorúan a nő. Bár szavai és tekintete szöges ellentétben voltak egymással, a férfi fellélegzett a szavakra, de csak addig, amíg a nő nem folytatta. - Mit keres a kapitányságon?
- Én ... én már jól vagyok, és úgy gondoltam, hogy ...
- Tudja maga, hogy mit kapnék, ha engedném, hogy egy civil megsérüljön egy akcióban? - vágott a férfi szavába emelt hangon. - Nem bánom ha elméleteket gyárt, ha azok előbbre viszik a nyomozást, de akciónak még csak a közelébe se mehet. Értette? - szórtak villámokat Gates szemei.
Beckett lehajtott fejjel, lesütött szemmel állt. Tudta, hogy a nőnek igaza van.
- Az én hibám volt - szólalt meg, és felnézett a kapitány szemébe.
- Ezt magával már tisztáztam - fordult felé a nő - csak szeretném tudatosítani Mr. Castle-ben, hogy eltiltom az akcióktól.
- De ... - próbált ellenkezni azonnal a férfi, de Gates figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy már futni is tud? Majd ha egészséges lesz, visszatérünk a témára. Addig jobban örülnék, ha otthon gyógyulna, mert az egész őrs a maga ... khm ... sérülésével foglalkozik. Bár most, hogy megcsodálták, talán már nem lesz annyira érdekes a téma - tette hozzá elgondolkodva.
- Asszonyom! Castle megfejtette Parker ügynök naplóját, és az adatokból kiszűrte a gyanúsítható orvosok és nővérek nevét, ezért úgy gondolom ... - kezdte az érveket felsorolni Kate az író mellett, hátha nem száműzi haza a kapitány, de a nő leintette.
- Nem kell, hogy megvédje! - csattant a hangja erélyesen. - Akkor figyelt volna rá, amikor otthagyta a helyszínen!
Beckett összeszorította a száját, és elhallgatott. Azon töprengett, vajon hányszor fogja még a hibáját a fejéhez vágni a kapitány. Úgyis lelkiismeret furdalása volt, a nő csak rátett egy lapáttal.
- Szeretnék maradni - szólalt meg halkan a férfi, aztán esengő tekintettel a kapitányra nézett. - Otthon az anyám akar ápolni - mondta olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a legkomolyabb érve.
Beckett nem akart hinni a szemének, de mintha egy együttérző mosoly suhant volna át a Vaslady arcán, de egy pillanat múlva újra összeráncolt homlokkal nézett az íróra.
- Hm. Megérdemelné, hogy hazaküldjem, de nem vagyok olyan szívtelen, mint amilyennek hisznek. - Elhallgatott. Mérlegelte kicsit a helyzetet, miközben tetőtől talpig végigmértre a férfit, aztán Beckett felé fordult. - Nyomozó! A firkász nem vehet részt akcióban addig, amíg én engedélyt nem adok rá! Szemmel tartja, és megpróbál jobban vigyázni rá! Ez parancs. Értette?
- Igen Asszonyom! - bólintott Kate felszabadultan, és amikor Gates megfordult, hogy leüljön, hang nélkül felsóhajtott.
- Üljenek le! Hallani akarom, mire jutottak!
Miután Beckett beszámolt a fejleményekről, a kapitány elgondolkodva nézett rájuk.
- Rengeteg a tanú és az átnézni való anyag. Beszélek Sorenson ügynökkel, hogy több segítséget kérünk az FBI-tól. Például idedughatná a képét, és segíthetne a kihallgatásokban.
Beckett alig észrevehetően Castle-re pillantott, és azonnal látta, ahogy vékony vonallá keskenyedik a férfi szája a gondolattól, hogy az ügynök egész nap itt lenne az őrsön.
- A kihallgatásokat nem szeretném kívülállóra bízni, inkább az adatok elemzésében kellene több segítség - nézett farkasszemet a nővel Kate.
Gates összeszűkült szemmel nézett rá, aztán a feszülten ülő, maga elé meredő íróra. Érezte, hogy valami személyes dolog van a háttérben, amiért Beckett nem akarja az ügynök személyes jelenlétét, de nem firtatta a dolgot. A legjobb nyomozója volt ez a fiatal, kemény tekintetű nő, úgy gondolta, ennyit engedhet neki.
- Rendben. Átnézetem a gyanúsítható orvosok és nővérek pénzügyi helyzetét, kapcsolatait és a híváslistáikat. Délre az asztalára tetetem - mondta, miközben feltette a szemüvegét, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége.
Viktória Gates nem engedhette meg, hogy érzelgősnek lássák, sőt azt sem, hogy egyáltalán kimutassa az érzelmeit, ezért csak magában mosolyogva figyelte a két távozó embert: a nyomozót, aki végtelen szeretettel és féltéssel pillantott a férfi felé, és az írót, aki minden színészi képességét latba vetve próbált úgy felállni a kanapéról, mintha semmi baja sem lenne, miközben diadalittasan a nőre nézett.
- Huh, ez meleg volt! - tört ki egy megkönnyebbült sóhaj Castle tüdejéből, amikor becsukódott mögötte az iroda ajtaja. - Azt hittem, hogy hazaküld.
- Tudod Castle, tulajdonképpen igaza van - mondta komolyan a nő, és leült a fehér tábla elé.
- Na jó. Ha mindenképpen hibásnak érzed magad, és az ellenkezőjéről nem tudlak meggyőzni, akkor kiengesztelhetsz valamivel - mosolygott huncutul Kate-re, és megnyugodva látta, hogy egy másodpercnyi vacillálás után a nő belemegy a játékba és sóhajtva a mennyezetre néz, miközben halványan elmosolyodik. Nem akarta, hogy Kate a történteken őrlődjön. - Mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy te hozol nekem kávét, amivel megkímélnél kb. húsz lépéstől - ült le fájdalmas arccal a nő mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése