Változatok egy témára 6/41

Várt néhány másodpercet, aztán vett egy nagy levegőt, és belépett a szobába.

Castle becsukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, arcvonásai még tükrözték az előző percekben átélt fájdalmat. Az ajtó nyílódására felnézett, aztán újra lehunyta a szemét, mintha még egy kicsi időt akarna nyerni a rá váró beszélgetés előtt. 

Kate egy széket húzott az ágy mellé és leült. Szótlanul várt. Nem tudta, hogy mennyi szenvedéssel járt a férfinak Margo nővér hadművelete, ezért jobban örült volna, ha Castle kezdi a beszélgetést, amikor már kellően erősnek érzi magát. 

A férfi lassan ránézett. Kék szeméből eltűnt a pajkos játékosság, helyét felváltotta a szorongással vegyes szomorúság. Amikor Kate kiment a szobából, még úgy érezte, hogy mentegetőznie és magyarázkodnia kell, amiért a fiatal nővéren legeltette a szemét, a nemrég átélt fájdalom azonban emlékeztette, milyen rosszul esett neki, hogy Kate egész délután nem hívta, ezért eluralkodott rajta a megbántottság, és inkább hallgatott.

- Castle, beszélnünk kell - szólalt meg halkan Kate.

- Vivien nővérről? - Castle a nő szemébe  nézett, ami a kórházi neonfényben mogyoróbarnán ragyogott, de meglepetésére nem az előbbi haragos féltékenységet, hanem a bizonytalanságot látta benne.

- Nem. Rólunk.

Kate hangja nyugodt volt és komoly, ami megijesztette a férfit. Arra számított, hogy kiabálni fog, és csípős megjegyzésekkel árasztja el, amire könnyen tudott volna reagálni, de most úgy érezte, valami ismeretlennel áll szemben.

- Tudom, hogy bánt, amit láttál, de hidd el, nincs jelentősége - próbálta a nővér felé terelni a szót. - Én csak ... én csak ...

- Már nem vagyok elég vonzó neked? - tört ki a kérdés akaratlanul Kate szájából, mielőtt a magyarázkodást meghallgatta volna. Úgy érezte megfojtja a bizonytalanság, amit soha nem érzett, amióta együtt vannak.

- Mi? - meredt rá elképedve Castle. - Dehogy! - kiáltotta, miközben két könyökére támaszkodva feljebb ült az ágyban, hogy közelebb lehessen a nőhöz. Ahogy Kate szemébe nézett, hirtelen megértette, hogy hova tűnt a féltékenység, és miért jelent meg a szomorúság a gyönyörű szemekben. - A leggyönyörűbb, legvonzóbb nő vagy a világon, és mindig az leszel a számomra!

- Ezt komolyan így is érzed?

- Igen, komolyan így érzem. Szeretlek Kate - nézett egyenesen a nő szemébe.

Kate-t - mint már oly sokszor - megint rabul ejtette a kék szemekből áradó őszinteség, a gyermeki ártatlanság. Tudta, hogy nem hazudik a férfi, mégis feltett még egy kérdést.
- Nem csak addig voltam érdekes, amíg meg nem kaptál?

Castle nézte a kételyekkel teli gyönyörű arcot, és arra gondolt, soha nem tudja megfejteni a nő lelkét, soha nem tudja kitalálni a gondolatait, örök rejtély marad, amit nem lehet megunni, és talán soha nem tud megfejteni. Lám, most sem úgy reagált a helyzetre, ahogy ő gondolta! Az is meglepte, hogy soha nem mondta ki ilyen nyíltan azt, ami elbizonytalanítja.

- Kate! Te vagy az egyetlen nő, akit soha nem tudnék megunni! Nem bízol bennem?

Beckett-nek már akkor elszállt minden kételye, amikor Castle kimondta azt a szót, amit először akkor hallott tőle, amikor megérintette a halál szele, aminek a kimondásához a férfinek három év kellett, neki pedig öt, de nem kell kimondaniuk gyakran ahhoz, hogy érezzék a másik szerelmét. Nagyon kétségbeesett lehet a férfi, ha most újra kimondta. Az utolsó mondatoknál Kate más mosolygott magában, és jólesett a lelkének, hogy egy kicsit kínozhatja a férfit.

- Bízni? Benned? - váltott más stílusra. Megemelte a hangját, szemei szikrákat szórtak, és olyan volt, mint egy ugrásra kész vadmacska.

Castle nyelt egyet meglepetésében. Olyan váratlanul érte Kate hangulatváltozása, hogy először csak tátogott, mint a partra vetett hal, aztán ő is taktikát váltott, és ellentámadásba kezdett.

- Te bízhatnál bennem, de vajon én bízhatok benned? - húzta össze kérdőn a szemeit. A nő kérdése felbosszantotta. Hirtelen beugrott neki egy kép, ahogy Sorenson Kate-re villantja a mosolyát, amitől elhatalmasodott rajta a féltékenység. - Lehet, hogy az egész délutánodat a kis Will-ecskéddel töltötted, miközben azt hiszed, hogy én kikezdenék a nővérrel, miközben nagyon jól tudod, hogy erre képtelen lennék - vágta a szavakat haragosan a nőhöz.

Kate meglepetten húzta fel a szemöldökét. Most döbbent rá, hogy egész délután nem hívta a férfit, amitől magányosnak és elhagyatottnak érezhette magát, és ha még a fantáziája is elszabadult, akkor nem csoda, ha féltékeny. 

- Miért lennél rá képtelen Castle? Azért, mert megsérültél?

- Nem, nem azért, Kate - mondta még mindig dühösen, de halkan a férfi. - Azért, mert soha nem kockáztatnám, hogy elveszítselek.

Kate elmosolyodott, és megsimogatta az arcát. 

- Tudom - mondta, miközben tekintete végigpásztázta a duzzogó kisfiúra emlékeztető arcot. - Will a múlt, te pedig a jelen és a jövő. 

Castle néhány másodpercig elgondolkodva nézett maga elé.

- Azt hittem, nem is érdekel, hogy mi van velem - bökte ki nehezen, ami egész este bántotta.

- A recepciót hívtam, és mondták, hogy minden rendben van, és alszol, aztán a fiúk is elregélték, hogy viszonylag jól vagy. Nélküled viszont lassan haladtam az üggyel - adott magyarázatot a férfinak, és szinte le tudta olvasni az arcáról a megkönnyebbülést. - Na és mi a te mentséged? - emelte meg a hangját.

- Mentségem? De hát nincs is semmilyen bűnöm - próbálta az ártatlant adni az író.

- Richard! Nem vagyok vak! - játszotta a haragosat Kate, és ahogy Castle-re nézett, örömmel látta, hogy a férfi azonnal észrevette, hogy belekezdett a szokásos évődésükbe.

- Csak ezt ne, kérlek! - nézett könyörögve a nőre. - Tudod, hogy nem szeretem, ha így szólítasz!

- Szóval? Mit is zavartam meg, amikor beléptem? 

- Az úgy volt ... - kezdte lassan Castle, jól meggondolva minden szót - hogy nagyon magányos voltam, mivel a menyasszonyom ... hm ... nagyon elfoglalt - pislantott a nőre, aki szemöldökét felhúzva, érdeklődve hallgatta a magyarázatot. - Aztán a nővér - szigorúan orvosi utasításra - megnézte a sebemet.

Castle pislogott néhányat, aztán elhallgatott és figyelte Kate reakcióját, ami nem is váratott sokáig magára.

- Khm ... - köszörülte meg rosszallóan a torkát, és olyan szemekkel nézett a megszeppent férfira, mint a ködösíteni készülő gyanúsítottra a kihallgatóban. 

- De hát nekem ezt mondta! - tárta szét a karját Castle. - Honnan tudhattam volna, hogy csak a saját örömére akar nézelődni? - mentegetőzött ártatlan tekintettel.

- Richard! Arról beszélj, hogy neked miért kellett nézelődnöd? - villant Kate tekintete.

- De én nem is nézelődtem! Egyszerűen ott volt  a szemem előtt. Mit csinálhattam volna? - húzta fel a vállait, aztán könyörögve hozzátette: - Kérlek, ne szólíts így!

Beckett összehúzta a szemét, összeszorította a száját, és oldalra billentette a fejét. Castle nagyon nem szerette, amit ez a metakommunikáció jelzett.

- Jó, jó, be is csukhattam volna a szemem - ismerte el bűnbánóan. - Én azt hittem, csak törődni akar velem!

- Törődni, mi? Na csak gyere haza! Majd törődök én veled! - fenyegetőzött színpadiasan Kate, miközben alig tudott parancsolni nevetőizmainak.
- Alig várom! - vigyorodott el Castle, és ebben a pillanatban tudta, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.
- Ugye nem felejtetted el, hogy még mindig van fegyverem?
- Nem. Sőt, a bilincsedre is emlékszem - csillant pajzán fény a kék szemekben, mire Kate elmosolyodott. Megnyugtató érzés volt, amikor szócsatát vívtak. Ez csak a kettejük világa volt, amit senki mással nem élhettek át, és az összetartozásuk védjegyévé vált.
- Jobban vagy? - kérdezte elkomolyodva, és arcán valódi aggodalom jelent meg. Még mindig lelkiismeret furdalása volt, amiért nem volt elég körültekintő, és ezzel veszélybe sodorta a férfit.
- Igen, de most, hogy a saját bejáratú terminátorom megbolygatta a dolgokat, egyre jobban fáj - nyögött egyet, hogy még hihetőbb legyen a szenvedése, és Kate sajnálja egy kicsit.
- Nagyon csúnya?
Castle válaszra nyitotta a száját, de a szokásos szélvihar tempójával beszáguldott a szobába Margo nővér, egyik kezében egy jeges zacskót, a másikban egy fájdalomcsillapító tablettát tartva.
- Higgye el kedvesem, jobb, ha ma még nem látta! - válaszolta meg a kérdést.
- Nem vagyok kényes, nyomozóként elég sok szörnyűséget láttam.
- Azért ez mégis más. Szerencsére ijesztőbben néz ki, mint amilyen súlyos. Ezt tegye rá, ezt pedig vegye be! - nyomta Castle kezébe a zacskót és a tablettát, és már sietett is a következő beteghez.
A férfi letette a jeget az éjjeliszekrényre, aztán fogta a gyógyszert, és egy pohár víz segítségével lenyelte.
- Vacsorát hoztál? - nézett az ételhordós dobozokra. - Eszünk? Farkaséhes vagyok!
- Castle! A jég! - intett fejével az zacskó felé figyelmeztetőn Kate.
- Amm ... majd éjszakára ráteszem!
Beckett a mennyezet felé fordította a szemét, sóhajtott egyet, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Ha nem teszed rá, akkor majd ráteszem én - rántotta le a takarót a férfiról.
Castle úgy meglepődött, hogy még csak nem is kapott a paplan után. Kate keze már a hálóing felé nyúlt, amikor feleszmélt, és ellenkezni kezdett.
- Ne, ne, ne, ne! Majd én ráteszem - szorította egyik kezével a hálóingét, míg a másikkal megpróbálta elkapni Kate jeget tartó kezét.
A nő mosolyogva nézte az ijedt arcot. Vacillált, hogy megszekálja-e, aztán úgy döntött, ennyit még megérdemel.
- Vivien nővérnek megengedted? - kérdezte kihívón.
- De hát ő nővér!
- Úgy emlékszem - merengett elgondolkodva, távolba révedő tekintettel a nő - volt idő, amikor igencsak élvezted egy bizonyos Kate nővér ápolgatását.