Vajon lehet még gyereke?
Megpróbálta elhessegetni a kínzó gondolatokat, és a kezébe vette a naplót. Kíváncsisága elnyomta a szorongását, és érdeklődve kezdte lapozni a könyvecskét. Az első dolog, ami felkeltette a figyelmét, hogy a bejegyzéseket különböző színnel írta az atya. Bár úgy tűnt, mintha véletlenül más-más színű toll akadt volna a kezébe, és látszólag nem volt jelentősége a kék, fekete, piros színeknek, Castle úgy gondolta, megér egy próbát külön válogatni az azonos színű feljegyzéseket. Először a kék színnel írt szövegrészeket olvasta, és elhúzta a száját, amikor a napló végére érve megállapította, hogy semmi rejtélyes vagy gyanús nincs a feljegyzésekben. A hasára fektette a naplót, és újra végiggondolta a lehetséges magyarázatokat a gyerekek eltűnésére. Vissza-visszatért ahhoz a ponthoz, ami nyugtalanította: túl sok gyerek tűnt el, és túl nagy az életkorbeli különbség köztük. A pici csecsemő ügye megoldódott, valószínűleg semmi köze a többi gyerek eltűnéséhez. Amikor ehhez a gondolathoz ért, felmerült benne egy újabb ötlet. Mi van, ha nem függ össze az össze gyerek ügye? Felkapta a naplót, és más szemszögből kezdte vizsgálni a bejegyzéseket.
Kate megdörzsölte a szemét, aztán hátradőlt a székében, és nyújtózkodott egyet. Teste követelte a koffein nyújtotta felfrissülést, ezért a pihenőbe ment, és feltett egy kávét. Figyelte, ahogy a gőzölgő fekete folyadék a poharába csorog, és sóhajtott egyet. Hiányérzete volt. Már időtlen idők óta nem fordult elő, hogy egyedül főzött kávét az őrsön. A pohárral a kezében leült a tábla előtti asztalra. Tekintete újra meg újra elidőzött a gyerekek képein, miközben magában felidézte Castle elméleteit. Most jobban örült volna valami valóságtól elrugaszkodott ötletnek, mert a férfi elképzelései kivételesen nagyon is valóság közeliek voltak. Bármelyik lehetőségre gondolt, félelem járta át a szívét. Mennyi esélyük van, hogy akár csak egy gyereket is megtaláljanak épségben? Abba nem is akart belegondolni, milyen félelmekkel és fájdalmakkal kellett megküzdeniük. Belekortyolt a kávéba, aztán letette a poharat az asztalára. Szeme megakadt a megmentett kisfiú képén. Szinte vonzotta a hatalmas kék szemekből sugárzó ártatlanság, és arra gondolt, talán éppen ilyen szeme lenne az ő gyereküknek is, ha Castle kék szemét örökölné. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Egy pillanatra elmerengett az emléken, ahogy Castle magához szorítva óvta a bebugyolált kis testet még a legnagyobb kínok között is, aztán újra maga előtt látta az először síró, aztán a békésen cumizó édes arcocskát. Őt egészen más célból rabolták el, mint amire eddig gondoltak. Újra a táblán sorakozó képekre nézett, és egy új gondolat kezdte befészkelni magát a fejébe. Néhány percnyi gondolkodás után felkapta a telefonját, és Will-t hívta. Alig tette le a készüléket, amikor beviharzott az őrsre Viktoria Gates kapitány, és az irodája felé tartva idegesen ránézett.
- Beckett nyomozó, jöjjön az irodámba - csattant ellentmondást nem tűrőn a hangja, mire Kate azonnal felállt. Fogalma sem volt, mi zaklathatta fel ennyire a felettesét, de látta rajta, hogy dúl benne a harag.
Beckett egy szó nélkül megállt az íróasztallal szemben, és nyugalmat erőltetve magára várta, hogy a nő rázúdítsa a mérgét, bár fogalma sem volt róla, miért ilyen feszült a nő.
A kapitány lepakolta a táskáját és a hóna alatt hozott iratokat, aztán két kézzel az asztalra támaszkodva előrehajolt, hogy nyomatékot adjon szavainak.
- Néhány órára teszem ki a lábam a kapitányságról, és maga hagyja, hogy egy őrül nőszemély elintézze Mr. Castle-t? - sistergett a hangja a dühtől. Bár nem kiabált, Kate érezte az elfojtott indulatot, ahogy azt is, hogy ilyen dühös talán még soha nem volt a nő. - Hogyan engedhette, hogy egyedül legyen a lakásban, amíg nem vizsgálták át alaposan?
Beckett-tel most fordult elő életében először, hogy nem állta a nő számonkérő tekintetét. Tudta, hogy igaza van, és nem is volt semmi mentsége a történtekre.
- Hibáztam - vallotta be szemlesütve őszintén.
- Tudja maga, mit kapok és a polgármestertől és a sajtótól, ha egy híres civilt baj ér egy rajtaütésen? Ha nem tud rá vigyázni, akkor nincs keresnivalója az akciókban!
- Igaza van asszonyom.
Beckett nem gondolta, hogy valaha kimondja ezeket a szavakat, ami megpecsételi a Castle-lel végzett közös nyomozások sorsát, legalábbis az akciókat. Lelkiismeret furdalása volt, amit Gates csak megerősített. Bármennyire szerette a férfit, nem hagyhatta, hogy még egyszer ilyen előforduljon.
- Persze hogy igazam van! - ült le a székébe a kapitány, és látszott rajta, hogy kiadta a mérgét. - Hogy van? - kérdezte megenyhülve.
- Ellátták a kórházban, holnap hazaengedik - mondta szűkszavúan Kate, mert fogalma sem volt, mennyire részletes választ vár tőle a nő.
- Azt kérdeztem, hogy van! - emelte meg Gates a hangját, és kutató tekintetével szinte fogva tartotta Beckett-tet.
- Nagy fájdalmai voltak és sokat szenvedett, de már jobban van.
- Tényleg ott sérült meg, ahol egy férfi sem szeretne, vagy csak ez csak mendemonda?
Kate nyelt egyet, aztán bólintott, és meglepve látta meg a kapitány tekintetében az együttérzést.
- Ha hosszú távra terveznek, és gyereket is akarnak, akkor vigyázzon rá jobban! - szólalt meg némi hallgatás után Gates. - Mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok - tette hozzá, aztán feltette a szemüvegét, és intett, hogy Beckett távozhat.
Sokáig kavarogtak fejében a kapitány szavai. Mindig abban a hitben ringatta magát, hogy vigyázni tud a férfira, most meg ő mondta neki, hogy maradjon a lakásba, miközben rosszul mérte fel a helyzetet. A kemény szavak nem lepték meg, de az igen, hogy végig aza az érzése volt, hogy a kapitány félti és sajnálja a férfit, pedig mindig úgy beszél róla, mintha ki nem állhatná. Vagy csak a kapitányság és a saját jóhírét félti? Nem tudott kiigazodni a nőn.
Megpróbálta elhessegetni a kínzó gondolatokat, és a kezébe vette a naplót. Kíváncsisága elnyomta a szorongását, és érdeklődve kezdte lapozni a könyvecskét. Az első dolog, ami felkeltette a figyelmét, hogy a bejegyzéseket különböző színnel írta az atya. Bár úgy tűnt, mintha véletlenül más-más színű toll akadt volna a kezébe, és látszólag nem volt jelentősége a kék, fekete, piros színeknek, Castle úgy gondolta, megér egy próbát külön válogatni az azonos színű feljegyzéseket. Először a kék színnel írt szövegrészeket olvasta, és elhúzta a száját, amikor a napló végére érve megállapította, hogy semmi rejtélyes vagy gyanús nincs a feljegyzésekben. A hasára fektette a naplót, és újra végiggondolta a lehetséges magyarázatokat a gyerekek eltűnésére. Vissza-visszatért ahhoz a ponthoz, ami nyugtalanította: túl sok gyerek tűnt el, és túl nagy az életkorbeli különbség köztük. A pici csecsemő ügye megoldódott, valószínűleg semmi köze a többi gyerek eltűnéséhez. Amikor ehhez a gondolathoz ért, felmerült benne egy újabb ötlet. Mi van, ha nem függ össze az össze gyerek ügye? Felkapta a naplót, és más szemszögből kezdte vizsgálni a bejegyzéseket.
Kate megdörzsölte a szemét, aztán hátradőlt a székében, és nyújtózkodott egyet. Teste követelte a koffein nyújtotta felfrissülést, ezért a pihenőbe ment, és feltett egy kávét. Figyelte, ahogy a gőzölgő fekete folyadék a poharába csorog, és sóhajtott egyet. Hiányérzete volt. Már időtlen idők óta nem fordult elő, hogy egyedül főzött kávét az őrsön. A pohárral a kezében leült a tábla előtti asztalra. Tekintete újra meg újra elidőzött a gyerekek képein, miközben magában felidézte Castle elméleteit. Most jobban örült volna valami valóságtól elrugaszkodott ötletnek, mert a férfi elképzelései kivételesen nagyon is valóság közeliek voltak. Bármelyik lehetőségre gondolt, félelem járta át a szívét. Mennyi esélyük van, hogy akár csak egy gyereket is megtaláljanak épségben? Abba nem is akart belegondolni, milyen félelmekkel és fájdalmakkal kellett megküzdeniük. Belekortyolt a kávéba, aztán letette a poharat az asztalára. Szeme megakadt a megmentett kisfiú képén. Szinte vonzotta a hatalmas kék szemekből sugárzó ártatlanság, és arra gondolt, talán éppen ilyen szeme lenne az ő gyereküknek is, ha Castle kék szemét örökölné. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Egy pillanatra elmerengett az emléken, ahogy Castle magához szorítva óvta a bebugyolált kis testet még a legnagyobb kínok között is, aztán újra maga előtt látta az először síró, aztán a békésen cumizó édes arcocskát. Őt egészen más célból rabolták el, mint amire eddig gondoltak. Újra a táblán sorakozó képekre nézett, és egy új gondolat kezdte befészkelni magát a fejébe. Néhány percnyi gondolkodás után felkapta a telefonját, és Will-t hívta. Alig tette le a készüléket, amikor beviharzott az őrsre Viktoria Gates kapitány, és az irodája felé tartva idegesen ránézett.
- Beckett nyomozó, jöjjön az irodámba - csattant ellentmondást nem tűrőn a hangja, mire Kate azonnal felállt. Fogalma sem volt, mi zaklathatta fel ennyire a felettesét, de látta rajta, hogy dúl benne a harag.
Beckett egy szó nélkül megállt az íróasztallal szemben, és nyugalmat erőltetve magára várta, hogy a nő rázúdítsa a mérgét, bár fogalma sem volt róla, miért ilyen feszült a nő.
A kapitány lepakolta a táskáját és a hóna alatt hozott iratokat, aztán két kézzel az asztalra támaszkodva előrehajolt, hogy nyomatékot adjon szavainak.
- Néhány órára teszem ki a lábam a kapitányságról, és maga hagyja, hogy egy őrül nőszemély elintézze Mr. Castle-t? - sistergett a hangja a dühtől. Bár nem kiabált, Kate érezte az elfojtott indulatot, ahogy azt is, hogy ilyen dühös talán még soha nem volt a nő. - Hogyan engedhette, hogy egyedül legyen a lakásban, amíg nem vizsgálták át alaposan?
Beckett-tel most fordult elő életében először, hogy nem állta a nő számonkérő tekintetét. Tudta, hogy igaza van, és nem is volt semmi mentsége a történtekre.
- Hibáztam - vallotta be szemlesütve őszintén.
- Tudja maga, mit kapok és a polgármestertől és a sajtótól, ha egy híres civilt baj ér egy rajtaütésen? Ha nem tud rá vigyázni, akkor nincs keresnivalója az akciókban!
- Igaza van asszonyom.
Beckett nem gondolta, hogy valaha kimondja ezeket a szavakat, ami megpecsételi a Castle-lel végzett közös nyomozások sorsát, legalábbis az akciókat. Lelkiismeret furdalása volt, amit Gates csak megerősített. Bármennyire szerette a férfit, nem hagyhatta, hogy még egyszer ilyen előforduljon.
- Persze hogy igazam van! - ült le a székébe a kapitány, és látszott rajta, hogy kiadta a mérgét. - Hogy van? - kérdezte megenyhülve.
- Ellátták a kórházban, holnap hazaengedik - mondta szűkszavúan Kate, mert fogalma sem volt, mennyire részletes választ vár tőle a nő.
- Azt kérdeztem, hogy van! - emelte meg Gates a hangját, és kutató tekintetével szinte fogva tartotta Beckett-tet.
- Nagy fájdalmai voltak és sokat szenvedett, de már jobban van.
- Tényleg ott sérült meg, ahol egy férfi sem szeretne, vagy csak ez csak mendemonda?
Kate nyelt egyet, aztán bólintott, és meglepve látta meg a kapitány tekintetében az együttérzést.
- Ha hosszú távra terveznek, és gyereket is akarnak, akkor vigyázzon rá jobban! - szólalt meg némi hallgatás után Gates. - Mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok - tette hozzá, aztán feltette a szemüvegét, és intett, hogy Beckett távozhat.
Sokáig kavarogtak fejében a kapitány szavai. Mindig abban a hitben ringatta magát, hogy vigyázni tud a férfira, most meg ő mondta neki, hogy maradjon a lakásba, miközben rosszul mérte fel a helyzetet. A kemény szavak nem lepték meg, de az igen, hogy végig aza az érzése volt, hogy a kapitány félti és sajnálja a férfit, pedig mindig úgy beszél róla, mintha ki nem állhatná. Vagy csak a kapitányság és a saját jóhírét félti? Nem tudott kiigazodni a nőn.
Megörült, amikor nyílt a liftajtó, és Will jelent meg a kért adatokkal, mert szerette volna elterelni gondolatait háborgó lelkiismeretéről. Egy perc múlva Sorenson már Beckett íróasztala mellett állt, és bizalmas közelségbe hajolva a nőhöz, a kért információkat mutatta neki.
Ryan és Espo éppen azon vitatkozott, hogy Beckett féltékeny lenne-e egy olyan nőre, mint a nővér a kórházban, és hogy Castle flörtölni fog-e vele, amikor a liftből kilépve meglátták, ahogy Sorenson szinte érintésnyi közelségbe hajol Beckett-hez, és kedvesen rámosolyog. A két nyomozó összenézett, és szinte egyszerre csóválták meg a fejüket.
- Nem tetszik ez nekem - súgta Espo a társa felé. - Castle a dögös nővérrel, Beckett meg a jóképű ügynökkel.
- Sziasztok - üdvözölte őket Beckett, miközben Sorenson kiegyenesedve eltávolodott tőle, és szenvtelen mosollyal nézett a két nyomozóra, akik majdnem felnyársalták tekintetükkel. - Kértem Will-től néhány adatot. Szeretném, ha kigyűjtenétek, hogy a kórházban mikor volt csontvelő-, vagy szervátültetés az utóbbi négy hónapban, kik kapták, honnan származott a csontvelő és a szervek, és hogy kapott-e ugyanebben az időben nagyobb adományt a templom - sorolta a feladatokat. - Van egy elméletem, szeretnék utána járni - magyarázta, amikor meglátta a két csodálkozó tekintetet.
- Transzplantáció? - ízlelgette a lehetőséget Ryan.
- Minden lehetséges szálnak utána akarok járni, de most nagyon remélem, hogy nem lesz igazam - nyújtotta a férfi felé az iratokat Beckett. - Castle? - kérdezte minden átmenet nélkül, és addig kemény tekintete ellágyult, és aggódóra változott.
- Már egész tűrhetően van, és nem unatkozik - mondta ártatlan arccal Ryan, mire Espo a könyökével oldalba bökte, és tolni kezdte az íróasztala felé.
- Olvassa a naplót - tette hozzá gyorsan Javi, miközben barátját tuszkolta maga előtt. - Elment az eszed? - súgta Ryan-nek, amikor eltávolodtak Beckett-től. - Jó, hogy be nem számolsz neki a nővérről!
Kate gyanakodva nézett a két nyomozó után. Abban biztos volt, hogy valamit eltitkolnak előle, de nem tudott másra gondolni, mint hogy valami olyan poénkodás folyt a három férfi között a kórházban, amit egy nővel nem akarnak megosztani.
- Kösz a segítséget Will - fordult a zsebre tett kézzel ácsorgó férfi felé. - Bocs, de néhány dolgot el kell intéznem - állt fel, jelezve, hogy itt a beszélgetésük vége - és valamit be is akarok kapni, mert farkaséhes vagyok.
- Meghívlak egy kínaira. Tudom, hogy szereted - mosolygott rá a férfi, és követte a nőt a lift felé.
Kate meglepődött. Rettentő éhes volt, és nem szólt semmi a meghívás ellen. Vagy mégis? Will nagyszerű férfi volt, kiváló ügynök, kedves és figyelmes. Annak idején a kapcsolatuk harmonikus volt és gyengéd, sokáig azt hitte, hogy sokkal hosszabb távra szól, mint ami lett belőle. Tulajdonképpen nem is szakítottak, csupán a férfi elfogadta a bostoni állást, és a távolság megölte a kapcsolatukat. Emlékezett rá, milyen sértve érezte magát, amikor Will a karriert választotta helyette, és onnantól kezdve már csak vitatkoztak. Amikor mindketten tudomásul vették, hogy külön utakat fognak járni, megnyugodtak, és kapcsolatuk barátsággá szelídült. Kate tudta, hogy mindig számíthat a férfi önzetlen segítségére, de azt is, hogy Will bármikor szívesen újrakezdené vele, ezért komoly arccal, határozott tekintettel fordult hátra.
- Köszönöm Will, de most nem alkalmas.
A férfi szomorkásan elmosolyodott, mint aki nehéz szívvel, de tudomásul veszi az elutasítást.
- Csak egy vacsora lett volna Kate - fürkészte a nő arcát, miközben beléptek a liftbe. - A gyerekrablásos ügy óta látom, hogy odavagy Castle-ért, nem is tudom, mi tartott ilyen sokáig, hogy elfogadd tőle azt a gyűrűt - intett fejével a nő keze felé, aki éppen a gyönyörű, gyémántokkal kirakott gyűrűt forgatta az ujján, mintha a kis tárgy érintése biztonságot adna neki.
- Jó megfigyelő vagy - mosolyodott el a nő.
- Örülök, hogy boldog vagy! Örömmel tölt el, ha a közeledben lehetek, de hidd el, sosem tennék olyat, amit te nem akarsz. Akkor most újra megkérdezem: meghívhatlak egy vacsorára?
- Sziasztok - üdvözölte őket Beckett, miközben Sorenson kiegyenesedve eltávolodott tőle, és szenvtelen mosollyal nézett a két nyomozóra, akik majdnem felnyársalták tekintetükkel. - Kértem Will-től néhány adatot. Szeretném, ha kigyűjtenétek, hogy a kórházban mikor volt csontvelő-, vagy szervátültetés az utóbbi négy hónapban, kik kapták, honnan származott a csontvelő és a szervek, és hogy kapott-e ugyanebben az időben nagyobb adományt a templom - sorolta a feladatokat. - Van egy elméletem, szeretnék utána járni - magyarázta, amikor meglátta a két csodálkozó tekintetet.
- Transzplantáció? - ízlelgette a lehetőséget Ryan.
- Minden lehetséges szálnak utána akarok járni, de most nagyon remélem, hogy nem lesz igazam - nyújtotta a férfi felé az iratokat Beckett. - Castle? - kérdezte minden átmenet nélkül, és addig kemény tekintete ellágyult, és aggódóra változott.
- Már egész tűrhetően van, és nem unatkozik - mondta ártatlan arccal Ryan, mire Espo a könyökével oldalba bökte, és tolni kezdte az íróasztala felé.
- Olvassa a naplót - tette hozzá gyorsan Javi, miközben barátját tuszkolta maga előtt. - Elment az eszed? - súgta Ryan-nek, amikor eltávolodtak Beckett-től. - Jó, hogy be nem számolsz neki a nővérről!
Kate gyanakodva nézett a két nyomozó után. Abban biztos volt, hogy valamit eltitkolnak előle, de nem tudott másra gondolni, mint hogy valami olyan poénkodás folyt a három férfi között a kórházban, amit egy nővel nem akarnak megosztani.
- Kösz a segítséget Will - fordult a zsebre tett kézzel ácsorgó férfi felé. - Bocs, de néhány dolgot el kell intéznem - állt fel, jelezve, hogy itt a beszélgetésük vége - és valamit be is akarok kapni, mert farkaséhes vagyok.
- Meghívlak egy kínaira. Tudom, hogy szereted - mosolygott rá a férfi, és követte a nőt a lift felé.
Kate meglepődött. Rettentő éhes volt, és nem szólt semmi a meghívás ellen. Vagy mégis? Will nagyszerű férfi volt, kiváló ügynök, kedves és figyelmes. Annak idején a kapcsolatuk harmonikus volt és gyengéd, sokáig azt hitte, hogy sokkal hosszabb távra szól, mint ami lett belőle. Tulajdonképpen nem is szakítottak, csupán a férfi elfogadta a bostoni állást, és a távolság megölte a kapcsolatukat. Emlékezett rá, milyen sértve érezte magát, amikor Will a karriert választotta helyette, és onnantól kezdve már csak vitatkoztak. Amikor mindketten tudomásul vették, hogy külön utakat fognak járni, megnyugodtak, és kapcsolatuk barátsággá szelídült. Kate tudta, hogy mindig számíthat a férfi önzetlen segítségére, de azt is, hogy Will bármikor szívesen újrakezdené vele, ezért komoly arccal, határozott tekintettel fordult hátra.
- Köszönöm Will, de most nem alkalmas.
A férfi szomorkásan elmosolyodott, mint aki nehéz szívvel, de tudomásul veszi az elutasítást.
- Csak egy vacsora lett volna Kate - fürkészte a nő arcát, miközben beléptek a liftbe. - A gyerekrablásos ügy óta látom, hogy odavagy Castle-ért, nem is tudom, mi tartott ilyen sokáig, hogy elfogadd tőle azt a gyűrűt - intett fejével a nő keze felé, aki éppen a gyönyörű, gyémántokkal kirakott gyűrűt forgatta az ujján, mintha a kis tárgy érintése biztonságot adna neki.
- Jó megfigyelő vagy - mosolyodott el a nő.
- Örülök, hogy boldog vagy! Örömmel tölt el, ha a közeledben lehetek, de hidd el, sosem tennék olyat, amit te nem akarsz. Akkor most újra megkérdezem: meghívhatlak egy vacsorára?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése