- Úgy emlékszem - merengett elgondolkodva, távolba
révedő tekintettel a nő - volt idő, amikor igencsak élvezted egy
bizonyos Kate nővér ápolgatását.
Castle tudta, hogy a nő csak játszik vele, és egy kicsit meg akarja leckéztetni, de mindenképpen el akarta kerülni, hogy lássa a sérüléseit.
- Most is élvezni szeretném, de inkább majd otthon, amikor már jobban leszek - kapta el Kate kezét, és diadalittas mosollyal az arcán szerezte meg a jeges zacskót.
A nő mosolyogva figyelte, ahogy Castle magára cibálja a paplant, majd a jeget bedugja alá, és némi fészkelődés és a hidegtől való sziszegés után elégedetten hátraveti a fejét a párnán, végül megkönnyebbülten felsóhajt.
- Ne nézz rám így - szólalt meg durcásan a férfi.
- Hogyan "így"?
- Inkább nem mondom - kapta el a szemét Kate kutató tekintetéről. A nő pont úgy nézett rá, mint az anyuka az ellenkező kisfiára, akivel elérte, hogy magától tegye meg azt, ami ellen egy perccel korábban még hadakozott, és elégedetten látta, hogy természetesen megint az ő akarata érvényesült.
- Csak érteném, hogy előttem miért vagy szégyenlős! - ingatta meg a fejét Kate, aztán pajzán mosollyal a szája sarkában hozzátette: - Már mindent láttam, ráadásul mindenféle állapotban - mondta, miközben az egyik ételes dobozt a férfi kezébe adta, a másikból pedig jóízűen falatozni kezdett.
- Szégyentelen! - csóválta meg tettetett rosszallással a fejét a férfi, miközben arra gondolt, hogy ennyi idő után sem tudta megszokni, hogy a kemény, határozott Beckett nyomozó ilyen pajzán is tud lenni. Elkomolyodott. Úgy érezte, itt az ideje őszintének lennie. - Azért nem akarom, hogy így láss, mert fontos vagy nekem, és azt szeretném, ha csak szép élményeid lennének a férfiasságommal kapcsolatban, nem pedig rémálmaid - pillantott bátortalanul a nő felé.
Kate szájában megállt a falat, aztán a férfira mosolygott.
- Melletted soha nincsenek rémálmaim.
Castle visszamosolygott. Tekintetük összekapcsolódott, és néhány másodpercre mindketten átadták magukat a meghitt pillanatnak. Vége volt a féltékenységnek, a haragnak, a megbántottságnak, sőt az évődésnek is, egyszerűen csak élvezték az összetartozást, ami mindkettejük számára a szerelmet és a biztonságot jelentette.
- Meg sem kérdezed, hogy mire mentem Daniel atya naplójával? - kérdezte Castle két falat között.
- Megkérdeztem volna, ha nem vonja el a figyelmemet, hogy milyen szemekkel bámulod a dögös nővérkét.
- Ne már Kate! Már megint ezzel jössz? - húzta el a száját bosszúsan Castle, miközben letette az ételt, és az éjjeliszekrény fiókjából elővette a naplót.
Kate maga sem értette, miért bújt bele a kisördög, de azt biztosan tudta, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megszekálta a férfit Vivien nővérrel. Ahogy Castle belelapozott a könyvecskébe, mintha Beckett agyában benyomtak volna egy kapcsolót, ami átirányítja a gondolatait, már teljes figyelmét a gyerekek elrablása, és a pap megölése kötötte le.
- Arra gondoltam, - kezdte izgatottan a férfi - hogy túl sok gyerek tűnt el, és ...
- ... és túl nagy köztük a korkülönbség - fejezte be a mondatot Kate, mert a kapitányság fehér táblája előtt ülve ő is arra a következtetésre jutott, hogy talán hibát követnek el, ha egy ügyként kezelik az összes gyerek eltűnését. Castle bólintott.
- Azt hittük, hogy a kisfiút is azok rabolták el, akik a többieket, de kiderült, hogy egy őrült gyereket akart szerezni a még őrültebb húgának - ahogy kimondta a szavakat a férfi, képzeletében megjelent a gyerekért elszántan harcoló nő zavaros tekintete, aztán elkezdtek emlékeiben peregni a délelőtt átélt pillanatok, és ösztönösen az ágyékára tette a kezét.
- Lehet, hogy a gyerekek elrablása nem egy emberhez, vagy csoporthoz köthető, és lehet, hogy nem ugyanazon célból rabolták el őket - folytatta az elméletét, miközben Beckett arcát fürkészte. A nő jelentőségteljesen elmosolyodott.
- Tudod Castle, lehet, hogy kezdek hinni a telepátiában.
- Hiszel a telepátiában? - húzta fülig érő mosolyra a száját Castle. Nem minden nap hall ilyet a nyomozó szájából!
- Tudod, érdekes módon én is erre gondoltam, de persze ez csak véletlen.
- Véletlenek pedig nincsenek - bizonygatta morcosan az író, miután látta, hogy Kate nem fogja kimondani, hogy hisz valami nem kézzelfoghatóban.
- Arra gondoltam, utánajárok az elméleteidnek - mondta ki nehezen a nyomozó, mert érezte, hogy szavaival lavinát fog elindítani.
- Úr Isten, Beckett! Mit tettek veled? - játszotta a rémültet a férfi. - Idegen lények manipulálták az agyadat?
- Castle! - emelte meg Kate a hangját, és figyelmeztetőn összehúzta a szemöldökét. - Minden lehetőségnek utána akarok járni. A csontvelődonoros és a szervátültetéses elméletednek is, ezért megkértem a fiúkat, nézzek utána a kórházi műtéteknek. Van egy ...
- Csak nem azt akartad mondani, hogy van egy elméleted? - nyomta meg az író az utolsó szót, és ugyanazzal a pimasz mosollyal nézett a nyomozóra, mint amivel az első találkozásukkor bosszantotta a nőt.
- Inkább azt mondanám, hogy gyanú - vette elő szúrós tekintetét a nő. - De ne engem elemezz, inkább a naplóról beszélj!
Castle kihúzta magát az ágyban, megköszörülte a torkát, hogy nyomatékot adjon a szavainak, és úgy kezdett a magyarázatba, mint amikor egy professzor valami világrengető felfedezésről számol be a tanítványainak.
- Arra gondoltam, hogy a különböző színű tollal írt szövegeknek talán köze van egymáshoz, de ez a megközelítés egészen addig nem vezetett eredményre, amíg nem jutott eszembe, hogy talán több ok miatt rabolták el a gyerekeket. Nézd! - mutatta a naplóból kijegyzetelt szövegeket Kate-nek. - Ezeket kékkel írta, csak semmitmondó dátumok vannak benne a misékről, templomtakarításról, gyóntatási időpontokról keresztelőkről, meg hasonlókról. Tipikusan olyan, mint egy pap mindennapi feljegyzései. A piros már érdekesebb. Tele van nevekkel, dátumokkal és pénzösszegekkel. Nézd a formátumot is! Név, dátum, kötőjel, név, dátum, pénz. Elég nagy összegek. Olyan, mintha valamit kifizettek volna vele. Tizenöt ilyen furcsa bejegyzés van. Feketével írta a legkevesebb bejegyzést. Néhány monogram és telefonszám, és mindegyik mellett az áll, hogy "ell. hall.".
Beckett elgondolkodva nézte a csoportosított bejegyzéseket, és ahogy egyre többször végigfuttatta a piros szavakon és számokon a szemét, szöget ütött a fejében egy gondolat. Felnézett Castle várakozással teli szemébe, és megállapította, hogy átragadt rá a férfi elméletgyártási szokása, és ő is szabadjára engedte a fantáziáját minden alap nélkül.
- Mire gondolsz? - hajtotta oldalra kíváncsian a fejét Castle. Látta a gyönyörű szemek ragyogásán, hogy van valami ötlete a látottakkal kapcsolatban. Ismerte és szerette ezt a csillogást. Néha arra gondolt, hogy Kate ugyanúgy gyártja az elméleteket, mint ő, csak éppen jobban ragaszkodik a tényekhez, és nem olyan valóságtól elrugaszkodottak. De amíg ő előszeretettel osztotta meg a többiekkel az elképzeléseit, addig Beckett először ellenőrizte a bizonyítékokat, és ha jó úton járt, csak akkor vetette fel a lehetőséget előttük.
- Holnap leellenőriztetem a fiúkkal a neveket és a telefonszámokat, és összevetjük az FBI és Benton nyomozó jelentésében szereplő tanúk nevét a monogramokkal.
- Szerinted mit jelent a számok mellett az "ell. hall." szócskák?
- Nem tudom Castle, de gondolom, neked már van rá elméleted - sóhajtott színpadiasan a nő, de valójában alig várta, hogy a férfi megossza vele a gondolatait.
- Szerintem le akarta ellenőriztetni, és le akarta hallgattatni a telefonszámokat az FBI-os haverjaival, mert gyanúsak voltak neki a monogrammal jelölt figurák - mondta magabiztosan.
- Castle, te tényleg beteg vagy! Megmérték a lázadat? - tette a férfi homlokára a tenyerét aggódva Beckett.
- Miért? Ez teljesen logikus és hihető - háborgott az író, és durcásan ráncolta a homlokát.
- Hát éppen ez az Castle! Te nem szoktál hihető ötletekkel előállni - mosolyodott el Kate, miközben figyelte, ahogy a szavak eljutnak a férfi tudatáig, és a durcás arcon megjelenik először a bosszúság, amiért a nő megint megtréfálta, aztán a büszke, fülig érő mosoly, amiért Kate egyetért vele.
- Akkor utána nézel? - kérdezte izgatottan.
- Igen, utánanézek, de csak holnap. Késő van, neked is pihenni kell, hogy gyógyulj, és holnap hazaengedjenek. Hoztam ruhákat, fogkefét, fogkrémet, tusfürdőt. Á! Valamit elfelejtettem - kapott észbe, ahogy Castle arcára nézett. - A borotválkozó cuccaidat otthon felejtettem.
Kate szájában megállt a falat, aztán a férfira mosolygott.
- Melletted soha nincsenek rémálmaim.
Castle visszamosolygott. Tekintetük összekapcsolódott, és néhány másodpercre mindketten átadták magukat a meghitt pillanatnak. Vége volt a féltékenységnek, a haragnak, a megbántottságnak, sőt az évődésnek is, egyszerűen csak élvezték az összetartozást, ami mindkettejük számára a szerelmet és a biztonságot jelentette.
- Meg sem kérdezed, hogy mire mentem Daniel atya naplójával? - kérdezte Castle két falat között.
- Megkérdeztem volna, ha nem vonja el a figyelmemet, hogy milyen szemekkel bámulod a dögös nővérkét.
- Ne már Kate! Már megint ezzel jössz? - húzta el a száját bosszúsan Castle, miközben letette az ételt, és az éjjeliszekrény fiókjából elővette a naplót.
Kate maga sem értette, miért bújt bele a kisördög, de azt biztosan tudta, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megszekálta a férfit Vivien nővérrel. Ahogy Castle belelapozott a könyvecskébe, mintha Beckett agyában benyomtak volna egy kapcsolót, ami átirányítja a gondolatait, már teljes figyelmét a gyerekek elrablása, és a pap megölése kötötte le.
- Arra gondoltam, - kezdte izgatottan a férfi - hogy túl sok gyerek tűnt el, és ...
- ... és túl nagy köztük a korkülönbség - fejezte be a mondatot Kate, mert a kapitányság fehér táblája előtt ülve ő is arra a következtetésre jutott, hogy talán hibát követnek el, ha egy ügyként kezelik az összes gyerek eltűnését. Castle bólintott.
- Azt hittük, hogy a kisfiút is azok rabolták el, akik a többieket, de kiderült, hogy egy őrült gyereket akart szerezni a még őrültebb húgának - ahogy kimondta a szavakat a férfi, képzeletében megjelent a gyerekért elszántan harcoló nő zavaros tekintete, aztán elkezdtek emlékeiben peregni a délelőtt átélt pillanatok, és ösztönösen az ágyékára tette a kezét.
- Lehet, hogy a gyerekek elrablása nem egy emberhez, vagy csoporthoz köthető, és lehet, hogy nem ugyanazon célból rabolták el őket - folytatta az elméletét, miközben Beckett arcát fürkészte. A nő jelentőségteljesen elmosolyodott.
- Tudod Castle, lehet, hogy kezdek hinni a telepátiában.
- Hiszel a telepátiában? - húzta fülig érő mosolyra a száját Castle. Nem minden nap hall ilyet a nyomozó szájából!
- Tudod, érdekes módon én is erre gondoltam, de persze ez csak véletlen.
- Véletlenek pedig nincsenek - bizonygatta morcosan az író, miután látta, hogy Kate nem fogja kimondani, hogy hisz valami nem kézzelfoghatóban.
- Arra gondoltam, utánajárok az elméleteidnek - mondta ki nehezen a nyomozó, mert érezte, hogy szavaival lavinát fog elindítani.
- Úr Isten, Beckett! Mit tettek veled? - játszotta a rémültet a férfi. - Idegen lények manipulálták az agyadat?
- Castle! - emelte meg Kate a hangját, és figyelmeztetőn összehúzta a szemöldökét. - Minden lehetőségnek utána akarok járni. A csontvelődonoros és a szervátültetéses elméletednek is, ezért megkértem a fiúkat, nézzek utána a kórházi műtéteknek. Van egy ...
- Csak nem azt akartad mondani, hogy van egy elméleted? - nyomta meg az író az utolsó szót, és ugyanazzal a pimasz mosollyal nézett a nyomozóra, mint amivel az első találkozásukkor bosszantotta a nőt.
- Inkább azt mondanám, hogy gyanú - vette elő szúrós tekintetét a nő. - De ne engem elemezz, inkább a naplóról beszélj!
Castle kihúzta magát az ágyban, megköszörülte a torkát, hogy nyomatékot adjon a szavainak, és úgy kezdett a magyarázatba, mint amikor egy professzor valami világrengető felfedezésről számol be a tanítványainak.
- Arra gondoltam, hogy a különböző színű tollal írt szövegeknek talán köze van egymáshoz, de ez a megközelítés egészen addig nem vezetett eredményre, amíg nem jutott eszembe, hogy talán több ok miatt rabolták el a gyerekeket. Nézd! - mutatta a naplóból kijegyzetelt szövegeket Kate-nek. - Ezeket kékkel írta, csak semmitmondó dátumok vannak benne a misékről, templomtakarításról, gyóntatási időpontokról keresztelőkről, meg hasonlókról. Tipikusan olyan, mint egy pap mindennapi feljegyzései. A piros már érdekesebb. Tele van nevekkel, dátumokkal és pénzösszegekkel. Nézd a formátumot is! Név, dátum, kötőjel, név, dátum, pénz. Elég nagy összegek. Olyan, mintha valamit kifizettek volna vele. Tizenöt ilyen furcsa bejegyzés van. Feketével írta a legkevesebb bejegyzést. Néhány monogram és telefonszám, és mindegyik mellett az áll, hogy "ell. hall.".
Beckett elgondolkodva nézte a csoportosított bejegyzéseket, és ahogy egyre többször végigfuttatta a piros szavakon és számokon a szemét, szöget ütött a fejében egy gondolat. Felnézett Castle várakozással teli szemébe, és megállapította, hogy átragadt rá a férfi elméletgyártási szokása, és ő is szabadjára engedte a fantáziáját minden alap nélkül.
- Mire gondolsz? - hajtotta oldalra kíváncsian a fejét Castle. Látta a gyönyörű szemek ragyogásán, hogy van valami ötlete a látottakkal kapcsolatban. Ismerte és szerette ezt a csillogást. Néha arra gondolt, hogy Kate ugyanúgy gyártja az elméleteket, mint ő, csak éppen jobban ragaszkodik a tényekhez, és nem olyan valóságtól elrugaszkodottak. De amíg ő előszeretettel osztotta meg a többiekkel az elképzeléseit, addig Beckett először ellenőrizte a bizonyítékokat, és ha jó úton járt, csak akkor vetette fel a lehetőséget előttük.
- Holnap leellenőriztetem a fiúkkal a neveket és a telefonszámokat, és összevetjük az FBI és Benton nyomozó jelentésében szereplő tanúk nevét a monogramokkal.
- Szerinted mit jelent a számok mellett az "ell. hall." szócskák?
- Nem tudom Castle, de gondolom, neked már van rá elméleted - sóhajtott színpadiasan a nő, de valójában alig várta, hogy a férfi megossza vele a gondolatait.
- Szerintem le akarta ellenőriztetni, és le akarta hallgattatni a telefonszámokat az FBI-os haverjaival, mert gyanúsak voltak neki a monogrammal jelölt figurák - mondta magabiztosan.
- Castle, te tényleg beteg vagy! Megmérték a lázadat? - tette a férfi homlokára a tenyerét aggódva Beckett.
- Miért? Ez teljesen logikus és hihető - háborgott az író, és durcásan ráncolta a homlokát.
- Hát éppen ez az Castle! Te nem szoktál hihető ötletekkel előállni - mosolyodott el Kate, miközben figyelte, ahogy a szavak eljutnak a férfi tudatáig, és a durcás arcon megjelenik először a bosszúság, amiért a nő megint megtréfálta, aztán a büszke, fülig érő mosoly, amiért Kate egyetért vele.
- Akkor utána nézel? - kérdezte izgatottan.
- Igen, utánanézek, de csak holnap. Késő van, neked is pihenni kell, hogy gyógyulj, és holnap hazaengedjenek. Hoztam ruhákat, fogkefét, fogkrémet, tusfürdőt. Á! Valamit elfelejtettem - kapott észbe, ahogy Castle arcára nézett. - A borotválkozó cuccaidat otthon felejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése