Változatok egy témára 6/43

- A borotválkozó cuccaidat otthon felejtettem.

Castle megdörzsölte borostás állát, amin már másfél napos szőrszálak meredeztek, és incselkedve a nőre nézett.

- Azt mondtad, szereted a borostát - csillogott játékosan a szeme, aztán elvette az ujjait az arcáról, és homlokát ráncolva, meglepődve forgatta őket a szeme előtt, mintha nem akarná elhinni, hogy nem látszik rajta semmi. - Nem értem, hogy szeretheted. Úgy szúr, mint a kaktusz.

- Castle, a kaktuszokkal csak neked van bajod - nevette el magát a nő. - Emlékszem, amikor Pochenko-t üldözve beleestél Mrs. Collins kaktuszaiba, és tele volt a ...

- Kate - vágott a nő szavába fájdalmas arccal - muszáj ez emlegetned?

- Miért? Nekem emlékezetes este volt - csillogott huncutan a zöldesbarna szempár.

- Az életünkre törő Pochenko miatt?

- Azért is, de főleg azért, mert akkor láttalak először szinte meztelenül.

- Szép látvány lehetett, mondhatom! Meredeztek a kaktusztüskék a ... a ... hátsómból - morgott a férfi. - Neked kellemes emlék, nekem meg fájdalmas és kínos. Tudod, hogy napokig nem tudtam leülni? - kérdezte felháborodott arccal.

- Rémlik valami kép, mintha az autó hátsó ülésén térdelnél - tett úgy Kate, mintha erősen koncentrálna, de mosolygását nem tudta elrejteni.

- Nevess csak ki! - duzzogott tovább Castle.

- Nem nevetlek ki - változott Kate incselkedő mosolya együttérzővé. - Sajnáltalak, amiért fájdalmaid voltak, ahogy most is összeszorul a szívem, ha szenvedni látlak - mondta, miközben figyelte a férfi arcának változását. Szerette, hogy minden érzelem kiül a férfi vonásaira, így nyitott könyv volt előtte minden gondolata. Látta, ahogy a duzzogó kisfiú átváltozik szerelmes férfi, és szemében megjelenik az a ragyogás, amit annyira szeret.

Castle szerette ezt a játékot, amit a szinte a találkozásuk óta játszottak: ő felvet valamit, mire Kate tesz egy élcelődő vagy éppen pajzán megjegyzést, amiből hamarosan finom szekálás lesz, ő duzzog egy kicsit, mire a nő kimondja a valódi érzéseit. Persze eleinte csak a szekálásig és a duzzogásig jutottak, de ő azt se bánta. Azt, hogy Kate Beckett kimondjon olyan szavakat, hogy "összeszorul a szívem, ha szenvedni látlak", néhány évvel ezelőtt még elképzelni sem tudta. Most pedig itt ül vele szemben ez a csodálatos, kemény, elhivatott nő, és lelke titkos rejtekének egy kis zugát megint feltárta előtte. Azzal tisztában volt, hogy az édesanyja halála megváltoztatta, és soha nem fogja megtudni, milyen lett volna Kate, ha nincs az a tragédia, de örült minden kis morzsának, amikor a nő kifejezte az érzéseit, és ez az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő. Boldoggá tette, hogy a nő kicsi lépésenként, de egyre jobban kitárulkozik előtte. Nézte, ahogy Kate feláll a székről, lágy hullámokban leomló haját a füle mögé tűri, és fölé hajol. Tekintete elmerült a tündöklő szempárban, magába szívta az ismerős illatot, érezte, ahogy ajka közelít az övéhez és meleg lehelete megsimogatja. Becsukta a szemét, és élvezte, ahogy a puha, édes ajkak lágyan az övéhez érnek. Átkarolta a nyakát, ujjai beletúrtak a selymes hajzuhatagba, aztán végigsimított a hátán, miközben egy gondolat futott át az agyán: - Vajon hogy lehet, hogy Kate minden csókja más és más? 

- Bizsergetnek a kaktuszaid - mosolygott a csókba Kate, és érezte, hogy a férfi visszamosolyog.

- Az jó. Szeretem, ha bizseregsz - suttogta elégedetten a férfi, és közelebb húzta magához a nőt.

- Khm, khm - hallottak egy erőteljes torokköszörülést, mire Kate gyorsan kibontakozott az ölelő karokból, és kipirult arccal az ajtó felé fordult. Egyikük sem vette észre, hogy váratlan látogatójuk akadt.

- Anya! Mit keresel te itt? Mondtam, hogy nem kell bejönni - kiáltott felháborodottan Castle, amikor meglátta az ajtóban szemérmesen ácsorgó anyját.

- Jaj Richard! Ugye te sem gondoltad, hogy nyugodtan le tudok feküdni anélkül, hogy megnéznélek? - lépett beljebb a szobába az asszony, és aggódó szemekkel próbálta felmérni fia állapotának súlyosságát. - Köszönöm Kate, hogy őszintén elmondtad, mi történt, és nem ködösítettél mint ez a nagy, szégyenlős gyerek - mosolygott hálásan a nyomozóra, megfogta a kezét, és enyhén megszorította.

- Nem is vagyok szégyenlős - morgott a bajsza alatt Castle, miközben lélekben felkészült anyja túláradó gondoskodni akarására. - Holnap már hazamehetek, úgy hogy felesleges volt bejönnöd - vetette oda nyersebben, mint szerette volna, de tudta, hogy a nő nem fog haragudni rá, csak megvillantja rosszalló tekintetét, és szemei olyan hideg kékké változnak, amitől rögtön megbánja, hogy bántón szólt. - Remélem Alexis-t nem rémítetted halálra!

- Ne félj, nem rohan ide a kollégiumból! Holnap hazajön, és elmesélheted neki a te változatodat a történtekről. 

- Hogy fogadta? - kérdezte csendesen Castle, miközben arra gondolt, hogy vagy azért nem hívta a lány, mert kínos neki a helyzet, vagy azért, mert tudja, hogy neki kínos. Mivel Alexis okos, érzékeny lány, aki nagyon jól ismeri őt, feltételezte, hogy az utóbbiról van szó.

- Annyi baj ért az utóbbi időben, szerintem már semmin sem lepődik meg. A végén azért megkérdezte, hogy lehet-e testvére. Na, akkor éreztem, hogy remeg a hangja.

Martha úgy ejtette ki a szavakat, mintha semmi komoly jelentőségük nem lenne, de közben árgus szemekkel figyelte fia arcvonásainak minden rezdülését. Castle nyelt egyet zavarában, és összeszorult a torka, ahogy Kate-re nézett. Úgy látszik, a családban mindenkinek az a természetes, hogy gyerekük legyen, de rajta kívül senki sem tudja, hogy Kate hogyan érez ezzel kapcsolatban. Megijedt, hogy a nőt kínosan érinti Alexis kérdése és az anyja várakozásteljes tekintete, de Kate arcáról nem tudott leolvasni semmit.

- Hamarosan biztosat tudunk majd, de amíg azt a vizsgálatot el nem tudják végezni, várnunk kell - szólalt meg Kate komolyan, aztán egy pillanatra elmosolyodott. - Az orvos azt mondta, hogy bizakodhatunk.

Castle csodálkozva figyelte, ahogy az utolsó mondatnál felcsillant a nő szeme, aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt a ragyogás, és újra csak a szomorúságot látta benne. Hálás volt, amiért átvette a szót tőle, így talán anyja  nem fogja részletesebben kérdezgetni.

- Na jól van fiatalok, látom nincs rám szükség. Köszönöm Katherine, hogy vigyázol rá - Martha hálás mosollyal nézett a nyomozóra, aki láthatóan zavarba jött.

- Tulajdonképpen azért sérült meg, mert  én ...

- Kösz, hogy bejöttél Anya - vágott a szavába Castle. - Meglepődtem volna, ha nem jössz - mondta az asszonyra mosolyogva, miközben lopva Kate-re pillantott. Nem akarta, hogy magát hibáztassa a történtek miatt, azt meg főleg nem, hogy ezt megossza az anyjával.

- Nem a te hibád - nézett komolyan Kate-re a férfi, miután Martha elbúcsúzott és elment.

- De igen. Egyedül hagytalak egy helyszínen, amit nem vizsgáltunk át alaposan - rogyott a székre a bűntudattól lesújtva a nő. - Ha nem lehet gyereked, az az én hibám lesz - csendült keserűség a hangjából.

Castle hirtelen elbizonytalanodott. Alexis kérdése, Kate szemében a fény, a mosolya, amikor azt mondta: "bizakodhatunk", kételyeket ébresztett benne. Mi lesz, ha Kate meggondolja magát a gyerekkel kapcsolatban, de ő nem tudja megajándékozni vele?

- Kate! Kérlek, ne beszélj így! Én szeretlek téged gyerekkel, vagy gyerek nélkül. Te nem érzel így irántam? - csuklott el Castle hangja az utolsó mondatnál. A szeméből áradó végtelen szomorúság szíven ütötte a nőt. Egy pillanat alatt roppant össze az egész nap visszafojtott félelem, aggódás, és a lelkiismeret furdalás súlya alatt. Szeméből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek és folytak végig az arcán, aztán szorosan magához ölelte a férfit, és már nem tartotta vissza az egész testét rázó zokogást.

- Szeretlek Rick! Bocsáss meg!