Változatok egy témára 6/49

Castle durcásan morgott még egy kicsit a nők uralkodni vágyásáról, aztán megfogta a bokszer derekát, és a combjára tolta az alsónadrágot.

- Ugye ... - nézett Kate-re könyörgőn.

- Nem foglak cikizni, és vigyázni fogok rá - válaszolt a kimondatlan kérdésre a nő, de most nem mosolygott. Ahogy a sérült testrészre nézett arra gondolt, lehet, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a látványt. Kimondhatatlanul sajnálta a mozdulatlanul fekvő férfit, aki összeszorította a száját, szemét a mennyezetre szegezte,  és készült a fájdalomra.  A sebet takaró gézt átitatta a szivárgó váladék, és jól láthatóan megduzzadt az egész terület. - Hát, nem ilyen szokott lenni, de nem olyan vészes - próbálta könnyedén kiejteni a szavakat, ami egyáltalán nem egyezett a gondolataival, de szerette volna oldani a férfi jól érezhető feszültségét.
- Hát, én elég vészesnek érzem - nézett egy pillanatra magára Rick, de aztán jobbnak látta, ha újra a mennyezetet tanulmányozza. 
Kate olyan óvatosan vette le a gézt, ahogy csak tudta, de szeme sarkából látta, hogy Castle egyre erősebben markolja a lepedőt, és megfeszülnek az izmai. A varrat környékét bekente a fertőtlenítő folyadékkal, aztán a sebre finoman rásimította a kórházi kenőcsöt.

- Máskor jobban szoktam élvezni, ha így simogattál - hallotta meg Castle szenvedő, mégis incselkedő hangját. Annyira a sebre koncentrált, hogy észre sem vette, hogy a férfi meggondolta magát, felemelte a fejét, és figyelte, hogyan látja el a sérülést. Kate elmosolyodott. Ha visszatért a humora, akkor jobban van.

- Este még egyszer bekenjük, akkor már talán jobban élvezed - húzta fel kacéran a szemöldökét. - Ha reggel is váladékozik, akkor beviszlek a kórházba - folytatta komolyabban, miközben a gardróbból egy tiszta bokszeralsót hozott. 

- Remélem, nem kell Dr. Burke-höz menned terápiára ezek után - morogta az író, miközben nagy nehezen kicserélte az alsónadrágot.

- Castle! Nem olyan szörnyű, hogy a látványtól lelki beteg legyek. Legfeljebb az készít ki, ha nem vagy őszinte - takarta be a férfit, majd egy gyors csókot adott neki. - Mennem kell. 

- Ugye nem cikiztek odabenn a fiúkkal? - szólt kérlelő tekintettel a nő után.

- Nem Castle, nem foglalkozunk állandóan veled, de ha még egyszer titkolózol, akkor tudom, mit meséljek el a haverjaidnak - mosolygott gonoszul Kate, és kilépett a hálószobából.

Fél óra múlva már a kapitányságon lépkedett az íróasztala felé.

- Na, hazavitted a sérültünket? - pattant fel Javi amikor meglátta Bekett-tet, és mellészegődve követte. Ryan egy másodperccel később eszmélt, felkapott egy iratköteget, és utánuk indult.

- Igen - válaszolt tömören, bár ismerte annyira a nyomozót, hogy tudta, ennyivel nem fogja beérni.

- Nagyon fáj neki? - szólalt meg Espo mögül Ryan részvéttel a hangjában.

- Igen - sóhajtott Kate, a rövid válasszal barátai tudtára adva, hogy nem akarja megtárgyalni velük a dolgot. 

- Na és milyen? Nagyon ronda? - kíváncsiskodott tovább Javi, mintha nem is érzékelné Beckett tartózkodását. A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt, de mielőtt egy csípős megjegyzéssel elhallgattatta volna a nyomozót, a férfi szemtelenül folytatta. - Remélem azért kezelésbe vetted! - vigyorgott kajánul, amivel elérte, hogy Kate elveszítse a türelmét.

- Ne akard, hogy téged is kezelésbe vegyelek - sütöttek a szavai, és olyan tekintettel nézett a férfira, hogy annak egyből eltűnt a vigyor az arcáról. - Mit tudunk? - tért az ügyre Kate, mire Ryan felmutatta a kezében levő iratokat.

- Megkaptunk minden adatot, amit az FBI-tól kértél - mondta.

- Ja, volt itt Sorenson, de mivel nem voltál itt, csak Gates -szel beszélt.

Kate bólintott, miközben arra gondolt, Will valószínűleg elfogadta, hogy Castle-höz tartozik, és nem próbálkozik újra közel kerülni hozzá, mivel még telefonon sem hívta. Neki viszont fel kell hívnia, mert új adatokra van szüksége, és az FBI sokkal gyorsabban hozzájut információkhoz, mint a rendőrség. Meglehetősen távolságtartó hangnemben beszélt a férfival, bár maga sem értette miért.

Öt perc múlva már Ryan-nel és Espo-val megbeszélték, hogy kikkel kezdik a kihallgatásokat. Beckett meggondolta magát, és úgy döntött, hogy azokkal az adományozókkal kezdenek, akiknek csontvelő-átültetésen esett át a gyereke. Ki kell deríteniük, hogyan kerültek kapcsolatba a szervbankkal. 

Elküldette Castle-nek a kórház és a szervbankok adatait, és egy fotót a tábláról, hogy az író lássa, mire jutottak, aztán amíg arra várt, hogy behozzák a szülőket a kihallgatásra, a pihenőbe ment egy kávét inni. Furcsa volt egyedül várni, amíg a fekete, gőzölgő ital belecsordogál a pohárba. Ha nem hibázik, akkor Castle most itt lehetne vele, és talán éppen átölelné, vagy lopna egy csókot, de legrosszabb esetben is rámosolyogna. Sóhajtott egyet, hogy lelkiismeretét legyőzve a nyomozás felé tudja terelni a gondolatait, de képtelen volt elnyomni az érzéseit. Újra meg újra leperegtek előtte az előző nap eseményei, és mindig ugyanazokon a képeken merengett el: Rick fájdalomtól eltorzult arccal fekszik a földön, és a legnagyobb kínok között is féltve öleli magához a kis csecsemőt, és amikor ő tartotta kezében a fiúcskát, és  az ránézett a hatalmas kék szemeivel.

- Beckett! Az FBI megküldte a templomi alapítvány pénzügyi elemzését - nyitott be a pihenőbe Ryan, aminek most kimondottan örült a nő. Azt tudta, hogy miért kanyarodnak vissza a gondolatai Castle-re: csodálta a férfit, hogy az elviselhetetlen fájdalom ellenére a picit védte, de nem értette, miért volt ekkora hatással őrá, hogy ránézett a karjában tartott kisgyerek.

- Rendben, akkor nézzük, hátha találunk valami gyanús pénzmozgást - kortyolt a kávéjába, de közben arra gondolt, hogy fel kellene hívnia Castle-t, hogy minden rendben van-e, de aztán mégsem tette. Nem akarta, hogy az aggódásával még szorongóbbá tegye a férfit. Nem beszéltek a napok múlva várható vizsgálatról, de tudta, hogy addig nem tud megszabadulni a félelemtől a férfi, amíg ki nem derül, hogy lehet gyereke. És ha mégsem? A gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Megitta a maradék kávét, leült Ryan-nel szemben, és megpróbált a kimutatásokra koncentrálni.

  

Castle az ágyban ült, és az FBI-tól kapott adatokat csoportosította: szervátültetésen átesett betegek adatai, a műtétek időpontja, orvosi csoportok adatai, különböző szervbankok működési engedélyei, szervek származását igazoló dokumentumok, mikor, melyik kórházba szállítottak szerveket, stb. - Ez így túl sok adat - állapította meg magában. - Nézzük először a csontvelő-átültetéseket, és azokat a betegeket, akik az atya naplójában szerepeltek! Fogott egy lapot, és jegyzetelni kezdett.

Néhány óra múlva a papíron egy csomó adat szerepelt: olyan orvosok és nővérek nevei, akik mindegyik műtétnél jelen voltak, és annak a két szervbanknak az adatai, ahonnan a csontvelőt kapta a kórház. Elégedetten nézte a jegyzeteit, amikor korgott egyet a gyomra. Összeszedte az iratokat, és az éjjeliszekrényre tette, aztán kihúzta az alsónadrágjából a szinte teljesen elolvadt jeget, és óvatosan lépkedve kiment a konyhába. Kitárta a hűtőszekrény ajtaját, de hiába volt éhes, mégsem kívánta meg egyik ételt sem. Sóhajtott egye, becsukta az ajtót és megfordult. Amikor meglátta a tőle alig néhány méterre álló, aggódó tekintetű Alexis-t, akkorát ugrott ijedtében, hogy fájdalmasan az ágyékához kapott. 

- Jól vagy Apa? 

- Jól voltam, amíg halálra nem rémítettél - támaszkodott meg a hűtőszekrényben a férfi. - Egyáltalán, hogyan tudsz ilyen halkan bejönni? Nincs kopogós sarkú cipőd? - nézett a lányra szenvedő arccal, miközben megállapította, hogy valamit kell tennie a túlságosan halkan nyíló bejárati ajtóval, mert egy nap alatt már másodszor kapott majdnem szívrohamot.

- A Nagyi mesélte, hogy miközben megmentettél egy csecsemőt, megsérültél - csendült részvét a hangjában, miközben szeme apja kezére vándorolt.

Castle követte a lány tekintetét, és zavarában elkapta kezét a bokszeralsóról, és gyorsan leült egy székre, így fájó ágyéka az asztal jótékony takarásába került.

- Már jól vagyok - mondta anélkül, hogy Alexis-re nézett volna.

- Hát, nem úgy nézel ki! Szívesen segítek bármiben, ha kell.

- Nem, nem, nem, nem, nem kell segítség! - tiltakozott hevesen a férfi. Azt is nehezen emésztette meg, hogy Kate látta a sérülését, még csak az kellene, hogy Alexis is ápolni akarja! Az a szerencse, hogy az anyja csak estére jön haza, mert különben ki tudja milyen kínos helyzetben találná magát, ha a két nő kezei közé kerülne!

Alexis elnéző mosollyal nézte a szégyenlős, rettentően zavarban levő férfit. 

- Éhes vagy? - kérdezte, hogy oldja a kínos helyzetet.

- Igen, de nem kívánok semmit.

Castle hangja letört volt és szorongással teli, ami nem kerülte el a lány figyelmét, és kérdés nélkül is tudta, mi bántja a férfit.

- Kár emészteni magadat addig, amíg nem tudsz biztosat - mondta komolyan, és kék szemével biztatón nézett az apjára, aztán odalépett hozzá és átölelte.

- Igaz - mosolyodott el  Castle - és különben is, itt vagy nekem Te - szorította magához.

Amikor Alexis kibontakozott az ölelésből, széles mosollyal, cinkos tekintettel nézett a férfira.

- Én tudom mi a gyógyír minden testi és lelki bajra!