Castlenek nem volt étvágya, és a nővér hiába kínálgatta, egy-egy falat
után nem kért többet. Aztán ráfeledkezett a természetellenes zöld
színben pompázó, remegő zselére és megrohanták az emlékek.
Beckett a kiskanállal vág egy darabot a szörnyűségből, becsukott szemmel élvezi az ízét, aztán a harmadik adaggal őt eteti meg.
- A zselét kérem - mondta szomorkás, álmodozó tekintettel.
Janet nővér megérezte az író hangulatváltozását, és nem értette, miért változott meg a viselkedése. Nyoma sem volt az ellenkező, csipkelőd, nagyszájú írónak, csak egy elesett, magányos, kiszolgáltatott beteg volt. A nővér felbátorodott.
- Minden rendben van? - kérdezte, és most egyenesen a kék szemekbe nézett. Nem volt bennük sem huncut csillogás, sem kisfiús kérlelés, csak tanácstalanság.
- Nem, azt hiszem semmi sincs rendben.
- Gondoljon arra, hogy hamarosan hazamehet - próbálta vigasztalni a nő.
- Nem a hellyel van a legnagyobb baj, hanem velem. Három évem volt rá, de elszalasztottam életem legnagyobb lehetőségét a boldogságra.
- Ne mondjon ilyeneket! - mosolyodott el a nővér. - Maga olyan férfi, aki egy perc alatt az ujja köré tudja csavarni bármelyik nőt.
- Csakhogy nekem nem "bármelyik" kell - csengett keserűen a hangja.
- Még minden rendbe jöhet - nézett rá biztatóan a nő, és közben az járt a fejében, milyen szeretni való, bánatos kisfiúvá változott az ő "félelmetes" betege. Mindemellett jóleső érzéssel töltötte el, hogy hamarosan fordul a kocka és visszavághat kicsit az írónak a csipkelődésekért, és remélte, hogy ő is jót derülhet majd a zavarán! - Néhány óra múlva készen lesz a zárójelentése, és indulhat haza, addig pihenjen.
Castle úgy érezte a percek órákká nyúltak a magányos várakozásban. Nem is tudta, hogy örüljön-e annak, hogy hazamehet, hiszen magányosabb lesz, mint itt. Írni nem tud és nincs is kedve, a mozgás nehézkes és fájdalommal jár. Legjobb esetben beszélgethet egy vadidegen ápolóval, de amilyen szerencséje volt az utóbbi napokban, Lanie valami szakbarbárt küld mellé, aki csak a sérülésekről, gyógyszerekről és az előző betegei kórságairól tud majd beszélni.
Egyre dühösebb lett magára. Miért gondol mindig többet Kate iránta tanúsított érzéseiről, mint a valóság? Hogy lehet ilyen ostoba! Három éve ott van a nő orra előtt, mindig gondoskodott róla, hogy figyeljen rá, de abban a pillanatban, hogy átlépte a nyomozó-író határt, a nő mindig egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akar többet. Josh-sal nem nyomozó-orvos kapcsolata volt, hanem nő-férfi viszony. Miért olyan nehéz ezt elfogadnia? Sokkal könnyebb lenne, ha valamiért utálhatná a férfit, de Josh nagyszerű orvos, jóképű férfi és legfőképpen szereti Katet. Valami mégis zavarta. Valami nincs rendben köztük, ez egyértelműen látszott a férfin. A legjobban az fájt neki, hogy Kate ott járt a kórházban, de nem jött be hozzá. Összeszorított szájjal feküdt és mereven nézett maga elé, aztán gyorsan pislantott néhányat, nehogy a szeme sarkában gyülekező könnyből akkora csepp keletkezhessen, ami nem tud egy helyben maradni, hanem mindenáron le akar csorogni az arcán. Nem akart sírni.
Beckett és Lanie a helyszínelőktől megszerzett kulccsal jutott be Castle lakásába. Furcsa volt bemenni az író otthonába a tudta nélkül.
- Olyan érzés, mintha betörnénk - szólalt meg Kate azt remélve, hogyha kimondja, a rossz érzés elmúlik. Csak állt a nappali közepén, szemöldökei között megjelent a két kis ránc, ami hol a töprengés, hol a nemtetszés jele volt - most mindkettőé.
- No, csajszi! Most miért téblábolsz? Nehogy most legyen lelkiismeret furdalásod! - nézett szigorúan a nyomozóra. - Vészesen fogy az idő kislány! Itt az alkalom, hogy kikutassuk a mi kis írócskánk titkait!
- De Lanie! Nem azért jöttünk, hogy kutassunk Castle holmijai között!
- Jó, jó, tudom! De ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi!
- Na jó, egy kicsit élvezném - mondta megadóan Kate egy pajkos mosoly kíséretében. - De megelégszem azzal, hogy körülnézhetek a hálószobájában és a fürdőszobájában.
- Csak nehogy azon filózz, hogy hány nő fordulhatott meg bennük - húzta el a száját Lanie.
Beckett elkomorodott. Most gondolt először arra, hogy miket csinálhatott Castle a könnyedén felszedett nőcskékkel a lakásában. Vagy nem is a ide hozta őket? Martha és Alexis hogyan viszonyulhatott ezekhez a helyzetekhez? Tudtak róluk egyáltalán? Megállapította, hogy nem is ismeri annyira az írót, mint amennyire eddig hitte.
Sóhajtott egyet és elindult a férfi hálószobája felé, miközben megpróbálta elhessegetni a kérdéseit. Amikor belépett a szobába hirtelen megtorpant, ami miatt Lanie majdnem nekiütközött.
- Hát, nem semmi! A fél lakásom elférne benne! No és az ágy! - lepődött meg, ahogy átnézett Beckett válla fölött.
- Miért is lep meg - korholta magát a nyomozónő, és elindult a gardrób felé. - Lanie, ha kicsodálkoztad magad, segíthetnél megkeresni az ágyneműket, hogy felhuzatolhassunk!
- Oké, oké! Na lássuk, mit rejtenek a szekrények! - mondta, miközben elkezdte kihúzni a fiókokat.
Kate zavarban volt, ahogy szeme elé tárultak Castle személyes holmijai, ingek, zakók, nadrágok. Éppen az alsóneműs fiókot csukta vissza feltűnően gyors mozdulattal, amikor Lanie megtalálta, amit kerestek, pizsamát, ágyneműt. Hamarosan elégedetten szemlélték a hatalmas franciaágyat a tiszta, simára igazgatott paplannal, párnával, a mellé készített tökéletesen összehajtogatott sötétkék, bordó szegélyű, gombos felsőjű pizsamával.
- Ezzel megvolnánk - szólalt meg az orvos. - Most már csak a vacsorát kell előkészítenünk. A salátát, vagy a húst vállalod?
- A húst. Tudom, hogy melyik fűszerezést szereti a legjobban - mondta Kate.
Furcsa volt Castle konyhájában Lanievel főzőcskézni. Jóleső érzéssel töltötte el, amikor felidézte magában a lakása felrobbanását követő reggelt, amikor ugyanitt sütötte a rántottát, a sonkát, a palacsintát az író piros pólójában, mert neki minden ruhája füstszagú lett a robbanástól. Maga előtt látta Martha meglepett arcát, amikor váratlanul hazajött és meglátta őt, a férfi álomittas arcát, ahogy a szemét dörzsölgeti. Addig sosem látta összekócolódott hajjal, és rácsodálkozott, milyen észbontóan aranyos.
- Milyen pajzán gondolatok járnak a fejedben kislány, hogy ilyen ábrándos szemekkel mosolyogsz? - nézett rá Lanie átható tekintettel.
- Semmi, csak eszembe jutott egy emlék. Egyszer már főztem itt.
- Tudom, tudom! Olyan élvezettél meséltél róla, hogy nem lehet elfelejteni.
Fél óra múlva Lanie az órájára pillantott. Egész jól állnak. A megbeszélés szerint Espositonak most kellett elindulnia Castleért a kórházba, és hamarosan a nővér is megérkezik. Lassan összeállt a terv!
- Csakhogy nekem nem "bármelyik" kell - csengett keserűen a hangja.
- Még minden rendbe jöhet - nézett rá biztatóan a nő, és közben az járt a fejében, milyen szeretni való, bánatos kisfiúvá változott az ő "félelmetes" betege. Mindemellett jóleső érzéssel töltötte el, hogy hamarosan fordul a kocka és visszavághat kicsit az írónak a csipkelődésekért, és remélte, hogy ő is jót derülhet majd a zavarán! - Néhány óra múlva készen lesz a zárójelentése, és indulhat haza, addig pihenjen.
Castle úgy érezte a percek órákká nyúltak a magányos várakozásban. Nem is tudta, hogy örüljön-e annak, hogy hazamehet, hiszen magányosabb lesz, mint itt. Írni nem tud és nincs is kedve, a mozgás nehézkes és fájdalommal jár. Legjobb esetben beszélgethet egy vadidegen ápolóval, de amilyen szerencséje volt az utóbbi napokban, Lanie valami szakbarbárt küld mellé, aki csak a sérülésekről, gyógyszerekről és az előző betegei kórságairól tud majd beszélni.
Egyre dühösebb lett magára. Miért gondol mindig többet Kate iránta tanúsított érzéseiről, mint a valóság? Hogy lehet ilyen ostoba! Három éve ott van a nő orra előtt, mindig gondoskodott róla, hogy figyeljen rá, de abban a pillanatban, hogy átlépte a nyomozó-író határt, a nő mindig egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akar többet. Josh-sal nem nyomozó-orvos kapcsolata volt, hanem nő-férfi viszony. Miért olyan nehéz ezt elfogadnia? Sokkal könnyebb lenne, ha valamiért utálhatná a férfit, de Josh nagyszerű orvos, jóképű férfi és legfőképpen szereti Katet. Valami mégis zavarta. Valami nincs rendben köztük, ez egyértelműen látszott a férfin. A legjobban az fájt neki, hogy Kate ott járt a kórházban, de nem jött be hozzá. Összeszorított szájjal feküdt és mereven nézett maga elé, aztán gyorsan pislantott néhányat, nehogy a szeme sarkában gyülekező könnyből akkora csepp keletkezhessen, ami nem tud egy helyben maradni, hanem mindenáron le akar csorogni az arcán. Nem akart sírni.
Beckett és Lanie a helyszínelőktől megszerzett kulccsal jutott be Castle lakásába. Furcsa volt bemenni az író otthonába a tudta nélkül.
- Olyan érzés, mintha betörnénk - szólalt meg Kate azt remélve, hogyha kimondja, a rossz érzés elmúlik. Csak állt a nappali közepén, szemöldökei között megjelent a két kis ránc, ami hol a töprengés, hol a nemtetszés jele volt - most mindkettőé.
- No, csajszi! Most miért téblábolsz? Nehogy most legyen lelkiismeret furdalásod! - nézett szigorúan a nyomozóra. - Vészesen fogy az idő kislány! Itt az alkalom, hogy kikutassuk a mi kis írócskánk titkait!
- De Lanie! Nem azért jöttünk, hogy kutassunk Castle holmijai között!
- Jó, jó, tudom! De ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi!
- Na jó, egy kicsit élvezném - mondta megadóan Kate egy pajkos mosoly kíséretében. - De megelégszem azzal, hogy körülnézhetek a hálószobájában és a fürdőszobájában.
- Csak nehogy azon filózz, hogy hány nő fordulhatott meg bennük - húzta el a száját Lanie.
Beckett elkomorodott. Most gondolt először arra, hogy miket csinálhatott Castle a könnyedén felszedett nőcskékkel a lakásában. Vagy nem is a ide hozta őket? Martha és Alexis hogyan viszonyulhatott ezekhez a helyzetekhez? Tudtak róluk egyáltalán? Megállapította, hogy nem is ismeri annyira az írót, mint amennyire eddig hitte.
Sóhajtott egyet és elindult a férfi hálószobája felé, miközben megpróbálta elhessegetni a kérdéseit. Amikor belépett a szobába hirtelen megtorpant, ami miatt Lanie majdnem nekiütközött.
- Hát, nem semmi! A fél lakásom elférne benne! No és az ágy! - lepődött meg, ahogy átnézett Beckett válla fölött.
- Miért is lep meg - korholta magát a nyomozónő, és elindult a gardrób felé. - Lanie, ha kicsodálkoztad magad, segíthetnél megkeresni az ágyneműket, hogy felhuzatolhassunk!
- Oké, oké! Na lássuk, mit rejtenek a szekrények! - mondta, miközben elkezdte kihúzni a fiókokat.
Kate zavarban volt, ahogy szeme elé tárultak Castle személyes holmijai, ingek, zakók, nadrágok. Éppen az alsóneműs fiókot csukta vissza feltűnően gyors mozdulattal, amikor Lanie megtalálta, amit kerestek, pizsamát, ágyneműt. Hamarosan elégedetten szemlélték a hatalmas franciaágyat a tiszta, simára igazgatott paplannal, párnával, a mellé készített tökéletesen összehajtogatott sötétkék, bordó szegélyű, gombos felsőjű pizsamával.
- Ezzel megvolnánk - szólalt meg az orvos. - Most már csak a vacsorát kell előkészítenünk. A salátát, vagy a húst vállalod?
- A húst. Tudom, hogy melyik fűszerezést szereti a legjobban - mondta Kate.
Furcsa volt Castle konyhájában Lanievel főzőcskézni. Jóleső érzéssel töltötte el, amikor felidézte magában a lakása felrobbanását követő reggelt, amikor ugyanitt sütötte a rántottát, a sonkát, a palacsintát az író piros pólójában, mert neki minden ruhája füstszagú lett a robbanástól. Maga előtt látta Martha meglepett arcát, amikor váratlanul hazajött és meglátta őt, a férfi álomittas arcát, ahogy a szemét dörzsölgeti. Addig sosem látta összekócolódott hajjal, és rácsodálkozott, milyen észbontóan aranyos.
- Milyen pajzán gondolatok járnak a fejedben kislány, hogy ilyen ábrándos szemekkel mosolyogsz? - nézett rá Lanie átható tekintettel.
- Semmi, csak eszembe jutott egy emlék. Egyszer már főztem itt.
- Tudom, tudom! Olyan élvezettél meséltél róla, hogy nem lehet elfelejteni.
Fél óra múlva Lanie az órájára pillantott. Egész jól állnak. A megbeszélés szerint Espositonak most kellett elindulnia Castleért a kórházba, és hamarosan a nővér is megérkezik. Lassan összeállt a terv!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése