Változatok egy témára 3/16

- Beszélnünk kell Josh - mondta szelíden a nő.
- Az ügyről vagy rólunk?
- Mindkettőről.

A férfi becsukta a szemét, mintha nem akarna tudomást venni a rá váró beszélgetésről. Eljött hát a pillanat. Nem így képzelte el a dolgokat. Szerette Katet. Gyönyörű volt, okos, szellemes, kemény, ugyanakkor érzékeny nő. Tisztelte benne a munkája melletti elhivatottságát, ezt a megszállottságot ő is érezte a gyógyításban. El tudta vele képzelni az életét: család, gyerekek, öregkor, unokák, közben pedig munka, munka, munka. 

De ott volt egy zavaró tényező: Castle. Josh tudta, hogy nincs és nem is volt testi kapcsolat Kate és az író között, hogy nem jártak egy napig sem, mégis úgy érezte, hogy a férfi többet jelent Katenek mint Ryan vagy Esposito. De mennyivel többet? Ha csak szóba került a férfi egy ügy kapcsán amiről Kate lelkesen mesélt, a nő arckifejezése azonnal megváltozott, szemében megjelent valami különös csillogás. Ilyenkor irigykedett. Ha vele volt Kate, jókedvűnek és boldognak látszott, de azt a csillogást soha nem látta a tekintetében. A bombás eset óta pedig egyértelműen azt érezte, hogy Kate nem akar tőle mást, mint egy kellemes, ideiglenes kapcsolatot, amiben tartozhat valakihez. Semmi többet. Ő azonban többet szeretett volna: erősebbet, életre szólót. Előtte azonban tisztázni akarta, hogy Castle valójában mennyire zavaró tényező. Ha csak a képzelete játszik vele, akkor megkéri Kate kezét, ha van alapja a kétségeinek, akkor mást kérdez a nőtől. Ezért kért találkozót azon a délutánon az írótól. A támadás lehetetlenné tette a beszélgetést, de arra elegendő volt, hogy lássa az író érzéseit, mert bármennyire is igyekezett kitérő válaszokat adni, azt egyértelműen látta, hogy Castle reménytelenül szerelmes Katebe.
- Megvannak a tettesek - kezdte a beszélgetést a nő. - Az egyiküket mi fogtuk el, a fegyverest pedig a nicaraguai reptéren tartóztatták le néhány perce. Csak a kiadatására várunk.
Tartott egy kis szünetet, közben figyelte a férfi reakcióját, aki még mindig csukott szemmel feküdt.
- Tudom, hogy mi történt Josh. Az orvoscsoport már hazafelé indult az államokba, már elszállították a felszerelés nagy részét, az utolsó szállítóhelikopter már csak rád várt, mivel a te műtőd volt az utolsó működő egység. Már szinte csak a sátor állt, amikor megjelent a férfi a karjában a sebesült várandós feleségével. A többi orvos hiába mondta neki, hogy már nem tudtok segíteni neki és vigye a nőt valamelyik városi kórházba, ő egyre csak zokogva könyörgött - idézte fel az eseményeket a nyomozónő, de elhallgatott, amikor meglátta, hogy Josh felnézett.
- Mindannyian tudtuk, hogy esélye sincs eljutni a városig. Az utakat aláaknázták, folyamatos harcok alakultak ki, és megfelelő szállítóeszközük sem volt. Azt kellett eldöntenem, hogy nem teszek semmit és ezzel aláírom a halálos ítéletét, vagy megpróbálkozok a lehetetlennel. A felszerelés nagy részét már elvitték. Szinte kőkorszaki eszközökkel és körülmények között műtöttem meg. Húsz százalékot adtam az életben maradásukra, de ezt nem mondtam meg a férjnek. A katonák szinte a fejünk fölül bontották le a műtőnek használt sátrat, aztán engem betereltek a helikopterbe, és egészen a támadásig nem tudtam, hogy mi történt a nővel és a magzattal.
Kate figyelte a férfi arcát, ahogy befejezte a történetet. Szomorú és lelkiismeret furdalása van - állapította meg.
- Nem a te hibád Josh - mondta meggyőződéssel.
- Tudom, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobb felszereléssel és megfelelő körülmények között talán meg tudtam volna menteni őket - nézett most már egyenesen a Kate szemébe az orvos.
- De ezek rajtad kívül álló tényezők voltak, amiket nem tudtál befolyásolni.
- Kate! Láttam annak a férfinak a fájdalmát! Tudod, valahol a lelkem mélyén megértem, amit tehetetlen elkeseredésében tett. Én meg talán megérdemeltem a sorsomat!
- Ne mond ilyet! - szólt rá határozottan a nő. - Bármit mondhattál volna, nem hozták volna vissza az összecsomagolt felszerelést. Adtál nekik egy esélyt, megtettél minden emberileg lehetségest, de nem sikerült.
Leült Josh mellé az ágyra és megsimogatta az arcát. A férfi becsukta a szemét, élvezte a finom kezek lágy érintését, aztán megváltozott tekintettel egyenesen a nő gyönyörű szemeibe nézett.
- Szerelemmel szeretsz engem Kate? Tervezel velem hosszabb távra, vagy csak a mának élsz? - kérdezte minden átmenet nélkül.
Katet meglepte a hirtelen témaváltás és a nyíltan nekiszegezett kérdés. Zavartan elkapta a tekintetét, simogató mozdulata megállt. Amikor belépett az ajtón úgy érezte, hogy felkészült erre a beszélgetésre, de úgy képzelte, ő lesz ez irányító, nem gondolta, hogy Josh hozakodik ezzel elő. Vett egy nagy levegőt, a férfi kérdő szemébe nézett, és belekezdett.
- Josh! Te vagy a legnagyszerűbb férfi, akivel valaha találkoztam. Csodálom az elhivatottságodat a munkád iránt! Szenvedélyes vagy és gyengéd, és mindig nagyon jól éreztem magam veled - mondta őszintén.
- De? - szólt közbe a férfi. - Most jön a "de" kezdetű mondat.
- Valami másra vágyom Josh - mondta az orvos szemébe nézve őszintén. Nem akart fájdalmat okozni a férfinek, de nem akarta hiú reményekkel áltatni. - Bocsáss meg ha többet vártál tőlem, mint amit adhattam. Szeretlek és tisztellek, ezért nem akarlak becsapni. Jó volt veled minden pillanat, de sosem gondoltam a jövőre. Sajnálom, hogy most mondom ezt el, amikor fáj a tested és a lelked, de nem hiszek a kegyes hazugságban.
Kate végigsimított a férfi karján, aztán felállt.
- Remélem egyszer majd meg tudsz bocsátani - mondta búcsúzóul és elindult az ajtó felé.
- Tudtam, Kate! - szólt utána halkan Josh. A nő megtorpant és megfordult.
- Emlékszel, amikor először mentem eléd az őrsre? Azóta a pillanat óta tudtam, hogy van egy férfi, aki odavan érted, és azóta már azt is tudom, hogy nem én vagyok neked az igazi.
Kate elkerekedett szemmel nézett a férfira.
- Ezért találkoztatok! - a felismerés megdöbbentette. Josh már eddig is érezte a bizonytalanságát? - De Castle csak a társam, a barátom!
- Lehet, hogy így van Kate, de ez nem változtat azon a tényen, hogy szeretsz, de nem vagy szerelmes belém. Szeretlek, és ezért azt szeretném, ha boldog lennél. Elengedlek - mondta gyengéden, és Kate már nem látta elgyötörtnek a tekintetét, csak szomorúnak.
- Köszönöm. Én pedig azt szeretném, ha te is boldog lennél! - válaszolt hálásan a nő. Néhány másodpercig még összefonódott a tekintetük, aztán Kate búcsúzóul bólintott, és kilépett az ajtón.
Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, úgy érezte nem bírják el a lábai, remegett a gyengeségtől. Nekitámaszkodott a falnak és próbált mélyeket lélegezni. Mérhetetlenül sajnálta a férfit, de az iránta érzett érzéseit tisztázta magában a séta alatt, és tudta, hogy helyesen döntött.  Biztos volt abban, hogy Josh bárkit fog választani élete társául, boldoggá fogja tenni és nagyszerű apa lesz. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább, csak azt tudta, hogy számára nem Josh az a férfi, akit gyerekekkel akar megajándékozni és aki mellett meg akar öregedni.
Elmúlt a remegés, de még mindig a falnak támaszkodva állt.A másik férfira gondolt. Bemenjen hozzá? - töprengett. - Igen. Elmesélem neki a nyomozás eredményét, de Joshról nem beszélek neki - döntött.
Halkan lépett a szobába, mintha megérezte volna, hogy Castle alszik. Megállt az ágy végénél, és mosolyogva figyelte a férfi lassan emelkedő mellkasát, kisimult arcát, békés szuszogását, homlokába hulló rakoncátlan hajszálait, amit egyébként mindig gondosan oldalra fésült. Kate rendezte a vonásait. - Miért mosolygok állandóan ha meglátom? - korholta magát. Lassan az ágy melletti székhez lépett és leült, de szemét nem vette le a férfiról. - Olyan, mint valami sérült gladiátor - gondolta, ahogy tekintetével végigsimított a férfi széles mellkasán, rögzített törött orrán, most már a lila helyett sárgás-zöldben pompázó monokliján, begipszelt kezén.
- Te most engem nézel? - szólalt meg huncutul Castle. Kate csak most vette észre, hogy szemhéja résein át őt figyeli az író. Összeszorította az ajkait, hogy elrejtse mosolygását.
- Csak azon töprengtem, miért cserélted le azt a szexis kis hálóinged erre a hétköznapi pólóra?- incselkedett.
- Mondtam anyának, attól félek, hogy elveszted a fejed a vágytól, ha még egyszer abban a hálóingben látsz, ezért cseréltük le. Ne merd leszólni a pólóm! Tudod te mennyi energiájába került anyának, mire rám tudta ráncigálni?
Kate csak mosolygott a kettejük kis incselkedésén. Szerette ezeket a pillanatokat.
- Van valami fejlemény? - kérdezte komolyabban Castle.
Beckett beszámolt a Nicaraguában történtekről és az elfogásról.
- Oké! Ezt hamar megoldottátok - bólintott a férfi, aztán lenézett a takaróra és úgy folytatta. - Hogy van Josh?
- Sokkal jobban. Gyorsan javul az állapota - felelte szenvtelen arccal.
- És ... beszélt arról, hogy ... - dadogta a férfi.
- Arról, hogy miről beszéltetek? - kérdezett rá nyíltan Kate, amitől Castle még jobban zavarba jött. Nyelt egyet, összeráncolta a homlokát és kérdőn nézett a nőre.
- Ne félj, nem árulta el a kis titkotokat - mondta sejtelmesen, és amikor látta a férfi arcán a megkönnyebbülést, akkor tette hozzá: - Nem kellett elárulnia, nyomozó vagyok, ti pedig nyitott könyvek vagytok a kezemben, kitaláltam magamtól! - mosolygott diadalittasan.
Castle arca elkomorult.
- Akkor most megkérte a kezed? - nyögte ki önkéntelenül, miközben szeme a nő kezének gyűrűsujjára vándorolt.