- Na és megoldottad a Marthanak tett ígéretedet? Ki fogja ápolni, ha
hazaengedik? - kérdezte kíváncsian, nem minden hátsó szándék nélkül.
- Megoldottam - mosolyodott el sejtelmesen.
- Kate Beckett! Mégis te fogod ápolni? - Lanie ki akarta szedni barátnőjéből a terveit, mielőtt beszámolna neki Castle kéréséről.
- Igen, de ő még nem tudja. Abban a hitben van, hogy egy általa csak terminátornak nevezett belevaló, határozott nővért szereztem mellé, és most be van ijedve. Tudom, hogy egy kicsit gonosz dolog, de úgy gondoltam, egy kicsit hagyom még ebben a hitben.
Lanie nézte a nőt. Milyen felszabadult és derűs! Csak az kell, hogy szívathassa Castlet, és máris jó kedve lesz!
- Akkor már értem, miért kérte tőlem, hogy keressek egy ápolót mellé! Meg akarta előzni, hogy a te terminátorod kezei közé kerüljön!
- Felhívott téged? Akkor tényleg beijedt! - nézett rá meglepetten Kate, aztán mindketten felnevettek.
- Ne játszadozzunk vele egy kicsit? - Lanie huncut mosolya semmi jót nem jelentett Castle számára.
- Csak nem arra gondolsz, hogy ...
Másnap délelőtt Castle túlesett a röntgenen és a szokásos vizsgálatokon, ami semmiség volt a tegnap estéhez képest, amikor megvívta a harcát Margo nővérrel az orrát rögzítő kötés felhelyezésekor. Nyugtalanul feküdt az ágyában. Még van egy elintézetlen ügye.
- Összepakolom a holmijait Mr. Castle. Ebéd után elkészülnek a papírjai, utána haza mehet - lépett be kicsit félénken az ajtón Janet nővér.
Castle felvette a legelbűvölőbb mosolyát. Mintha csak az ég küldte volna a szelíd kis ápolónőt! Tőle mindent megtudhat amire kíváncsi, és a segítségére is lehet!
- Nővérke! Meg tudná mondani melyik szobában fekszik Dr. Davidson? Szeretném meglátogatni mielőtt elmegyek. Tudja, együtt támadtak meg bennünket.
- Igen, hallottam. A doktor urat az épület másik szárnyában helyezték el, de magának olyan sokat még nem szabad mennie.
A nővér fel sem mert pillantani az utolsó szavaknál, és az író már tudta, hogy nyert ügye van. Ártatlan szemekkel pislogott a nőre.
- Ha maga megtenné, hogy segít nekem eljutni Dr. Davidsonhoz, boldoggá tenne, és megígérem, hogy soha többé nem hozom zavarba.
- Na jó, szerzek egy kerekesszéket és odaviszem, de remélem betartja az ígéretét! - adta meg magát a nővér, közben szorgalmasan pakolt a táskába, fel sem mert nézni, nehogy tekintete találkozzon az író átható kék szemével.
- Tegnap este eléggé megkínzott Margo nővér. Remélem ma nem készül semmi ilyesmire! - mondta látszólag csak úgy mellékesen Castle.
- Biztosan nem, mert négy nap szabadságot vett ki. Azt hiszem valakit otthon kell ellátnia.
Castle elfehéredett. - Ó Kate, hát mégis megtetted? Hogy engedhetsz a karmai közé? - gondolta felháborodottan. - Még szerencse, hogy Lanie szerez egy másik ápolót!
Janet nővér, hamarosan végzett a rakodással és hozott egy kerekesszéket. Castle nagy nehezen levergődött az ágyról és beleült a székbe. Más körülmények között élvezte volna a kocsikázást, de most csak a rá váró beszélgetésre tudott gondolni. Fél éjjel azon járt az agya, hogy nyíltan rákérdezzen a sebész Katetel való kapcsolatára, vagy finoman terelgesse úgy a beszélgetést, hogy a lehető legtöbb információt húzzon ki a férfiból.
Josh szobája valóban messze volt az övétől, két lábon nem lett volna ereje addig elbotorkálni. Az ajtó elé érve a nővér be akart nyitni, de Castle elkapta a kezét, mert bentről hangokat hallott, ő viszont egyedül akart beszélni a férfival. A nővér ijedten nézett rá és visszalépett.
- Odatolna inkább a váróba? - intett az üveges falú szoba felé Castle. - Megvárom, amíg elmegy a látogatója. Innen már egyedül is boldogulok.
- De nem csinál semmi butaságot ugye? - nézett rá reménykedve egy nagy sóhaj kíséretében a nővér.
- Jó fiú leszek - válaszolt sármos mosolyával, közben azonban arra gondolt, lehet, hogy éppen egy óriási butaságra készül.
Türelmetlenül üldögélt a várószobában egy idős házaspár társaságában, akik szorongva várták fiuk műtétének a végét. Egymás kezét szorítva szótlanul ültek. Castle átérezte a félelmüket. Arra gondolt, reméli, hogy soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy kórház várótermében kelljen imádkoznia Alexisért. Csak néha pillantott rájuk, figyelmét Josh szobájának ajtajára irányítva várta, hogy mikor megy el a látogató. Már legalább tíz perce mereven bámulta az ajtót, amikor végre kinyílt. Arra számított, hogy egy orvos, nővér, vagy egy rokon lép ki a szobából, de amikor meglátta a magas, sudár alakot és a gesztenyebarna, hullámos hajzuhatagot a lélegzete is elállt. Úgy érezte, mintha a gyomra összehúzódna egy apró gombóccá, szíve pedig a pillanatnyi ütemvesztés után őrült zakatolásba kezdett.
- Kate - suttogta, és önkéntelenül elkapta a szemét, abban reménykedve, hogy a nő nem érzi meg, hogy valaki bámulja. Nagyot sóhajtott, aztán a mellkasán végigszáguldó fájdalom miatt nyögött egyet, és gyorssá, kapkodóvá vált a légzése. Az idős pár ijedten fordult felé. A nő meglátva a a halálsápadt, nehezen lélegző férfit felpattant és odasietett hozzá.
- Rosszul van? Hívjak segítséget? - kérdezte aggódón.
- Nem ... nem kell, ... semmi baj - nyökögte, de magában arra gondolt, talán nagyon is baj van. - Csak, csak meglepődtem valamin - próbálta megnyugtatni a nőt, aki kutató tekintetét nem vette le róla, de visszaült a férje mellé.
Castle az alsó ajkát harapdálta. Mit akarhatott Beckett az orvosnál? Mégsem olyan bonyolult a helyzet? Talán csak a beképzelte, hogy nincs minden rendben köztük és hiú ábrándokat kergetett? Ha csak beteglátogatóba jött volna Kate, akkor most az ő szobája felé tartana, de a kijárat felé ment. Ezek szerint valakit meglátogatott, mert fontos neki, valakit pedig nem - gondolta keserűen. Legalább valami megérzése lenne! Sajnos nem sokat örökölt anyja különleges "Jedi"-képességéből, amivel belelát a gondolataiba, megérzi az örömét és a bánatát akármennyire is titkolja előtte.
Hirtelen döntött. Bátraké a szerencse! Megpróbált felállni a kerekesszékből, de rájött, hogy törött bordákkal az nem is olyan egyszerű. Az idős férfi felállt és megfogta a karját. Miközben segítőjébe kapaszkodva kínkeservvel felállt, a férfi egy cinkos kacsintással kísérve odasúgta neki: - Érte megéri szenvedni és harcolni!
Castlenek még a szája is tátva maradt. Aztán észbe kapott, becsukta a száját, csodálkozva a férfira nézett, bólintott és az oldalát fogva elindult. Az ajtó előtt megtorpant, de szinte érezte az idős férfi tekintetét a hátán, hát lenyomta a kilincset és belépett a szobába.
Nem egészen erre számított. Castle azt hitte egy üldögélő, jókedvű beteget fog látni, aki bizakodón néz a jövőbe, hiszen most látogatta meg a szerelme. Ezzel szemben Josh erőtlenül, sápadtan feküdt az ágyban, arca beletörődést tükrözött. Az ajtó nyitódására odafordította a fejét, és szemöldökét összeráncolva nézett Castlere.
- Hogy vagy? - törte meg a csendet az író zavartan.
- A testem gyógyul - szólalt meg sokára az orvos. - Nem akartalak bajba keverni.
- Tudom.
Castlenek deja vu érzése támadt. Hallgattak. Aztán néhány másodperc után rájött, hogy az első találkozásukkor ugyanilyen kutatón fürkészték, méregették egymást.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet - szólalt meg Josh őszintén.
- Te is megtetted volna - mondta Castle, de közben eszébe jutott, hogy nemrég szembesült vele, hogy a vetélytársát mentette meg. - Beckett biztosan nagyon izgult érted - nézett összehúzott szemmel a férfira.
- Nem csak értem - nyomott meg minden szót jelentőségteljesen.
- A társa vagyok a munkában, talán értem is aggódott egy kicsit.
- Nézd Castle! Hálás vagyok azért, amit értem tettél, de ha azért látogattál meg, hogy kiderítsd mi van Kate és köztem, akkor hiába jöttél. Ha nagyon kíváncsi vagy, kérdezd meg Katet. Sajnálom, hogy akkor délután elmentem hozzád. Ha nem tettem volna meg, akkor minden másképp alakulhatott volna.
Castle nem talált szavakat. Megpróbálta objektíven nézni a férfi mondatait, de teljesen összezavarodott.
- Kate azt mondta, hogy "bonyolult" - reagált végre.
- Igen, bonyolult - mondta szomorúan az orvos, aztán elfordította a fejét tudtul adva az írónak, hogy nem akar többet erről beszélgetni.
Castle még udvariasan jobbulást kívánt - amit Josh viszonzott, - és halkan elhagyta a szobát.
Nem volt ideje a történteken gondolkodni, mert épp csak kilépett az ajtón, majdnem összeütközött Janet nővérrel, aki érte jött. Amíg a nővér kihozta a váróteremből a kerekes széket, örömmel látta, hogy az idős házaspár egy orvossal beszél, és megkönnyebbülten, boldogan borulnak egymás nyakába. Tekintete találkozott a férfi örömkönnyektől csillogó szemével, ő is elmosolyodott és kacsintott.
Janet nővér kimondottan örült, hogy a beteg csendesen ült a székben amíg visszaértek a szobájába, bár érezte, hogy ez nem biztos, hogy jó jel. Segített neki visszafeküdni az ágyba, aztán hogy egy kicsit felvidítsa, behozta az ebédet. Tapasztalatból tudta, hogy egy finom étel sokszor csodákra képes, de hamar rájött, hogy ezzel most melléfogott.
Castlenek nem volt étvágya, és a nővér hiába kínálgatta, egy-egy falat után nem kért többet. Aztán ráfeledkezett a természetellenes zöld színben pompázó, remegő zselére és megrohanták az emlékek.
Castle elfehéredett. - Ó Kate, hát mégis megtetted? Hogy engedhetsz a karmai közé? - gondolta felháborodottan. - Még szerencse, hogy Lanie szerez egy másik ápolót!
Janet nővér, hamarosan végzett a rakodással és hozott egy kerekesszéket. Castle nagy nehezen levergődött az ágyról és beleült a székbe. Más körülmények között élvezte volna a kocsikázást, de most csak a rá váró beszélgetésre tudott gondolni. Fél éjjel azon járt az agya, hogy nyíltan rákérdezzen a sebész Katetel való kapcsolatára, vagy finoman terelgesse úgy a beszélgetést, hogy a lehető legtöbb információt húzzon ki a férfiból.
Josh szobája valóban messze volt az övétől, két lábon nem lett volna ereje addig elbotorkálni. Az ajtó elé érve a nővér be akart nyitni, de Castle elkapta a kezét, mert bentről hangokat hallott, ő viszont egyedül akart beszélni a férfival. A nővér ijedten nézett rá és visszalépett.
- Odatolna inkább a váróba? - intett az üveges falú szoba felé Castle. - Megvárom, amíg elmegy a látogatója. Innen már egyedül is boldogulok.
- De nem csinál semmi butaságot ugye? - nézett rá reménykedve egy nagy sóhaj kíséretében a nővér.
- Jó fiú leszek - válaszolt sármos mosolyával, közben azonban arra gondolt, lehet, hogy éppen egy óriási butaságra készül.
Türelmetlenül üldögélt a várószobában egy idős házaspár társaságában, akik szorongva várták fiuk műtétének a végét. Egymás kezét szorítva szótlanul ültek. Castle átérezte a félelmüket. Arra gondolt, reméli, hogy soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy kórház várótermében kelljen imádkoznia Alexisért. Csak néha pillantott rájuk, figyelmét Josh szobájának ajtajára irányítva várta, hogy mikor megy el a látogató. Már legalább tíz perce mereven bámulta az ajtót, amikor végre kinyílt. Arra számított, hogy egy orvos, nővér, vagy egy rokon lép ki a szobából, de amikor meglátta a magas, sudár alakot és a gesztenyebarna, hullámos hajzuhatagot a lélegzete is elállt. Úgy érezte, mintha a gyomra összehúzódna egy apró gombóccá, szíve pedig a pillanatnyi ütemvesztés után őrült zakatolásba kezdett.
- Kate - suttogta, és önkéntelenül elkapta a szemét, abban reménykedve, hogy a nő nem érzi meg, hogy valaki bámulja. Nagyot sóhajtott, aztán a mellkasán végigszáguldó fájdalom miatt nyögött egyet, és gyorssá, kapkodóvá vált a légzése. Az idős pár ijedten fordult felé. A nő meglátva a a halálsápadt, nehezen lélegző férfit felpattant és odasietett hozzá.
- Rosszul van? Hívjak segítséget? - kérdezte aggódón.
- Nem ... nem kell, ... semmi baj - nyökögte, de magában arra gondolt, talán nagyon is baj van. - Csak, csak meglepődtem valamin - próbálta megnyugtatni a nőt, aki kutató tekintetét nem vette le róla, de visszaült a férje mellé.
Castle az alsó ajkát harapdálta. Mit akarhatott Beckett az orvosnál? Mégsem olyan bonyolult a helyzet? Talán csak a beképzelte, hogy nincs minden rendben köztük és hiú ábrándokat kergetett? Ha csak beteglátogatóba jött volna Kate, akkor most az ő szobája felé tartana, de a kijárat felé ment. Ezek szerint valakit meglátogatott, mert fontos neki, valakit pedig nem - gondolta keserűen. Legalább valami megérzése lenne! Sajnos nem sokat örökölt anyja különleges "Jedi"-képességéből, amivel belelát a gondolataiba, megérzi az örömét és a bánatát akármennyire is titkolja előtte.
Hirtelen döntött. Bátraké a szerencse! Megpróbált felállni a kerekesszékből, de rájött, hogy törött bordákkal az nem is olyan egyszerű. Az idős férfi felállt és megfogta a karját. Miközben segítőjébe kapaszkodva kínkeservvel felállt, a férfi egy cinkos kacsintással kísérve odasúgta neki: - Érte megéri szenvedni és harcolni!
Castlenek még a szája is tátva maradt. Aztán észbe kapott, becsukta a száját, csodálkozva a férfira nézett, bólintott és az oldalát fogva elindult. Az ajtó előtt megtorpant, de szinte érezte az idős férfi tekintetét a hátán, hát lenyomta a kilincset és belépett a szobába.
Nem egészen erre számított. Castle azt hitte egy üldögélő, jókedvű beteget fog látni, aki bizakodón néz a jövőbe, hiszen most látogatta meg a szerelme. Ezzel szemben Josh erőtlenül, sápadtan feküdt az ágyban, arca beletörődést tükrözött. Az ajtó nyitódására odafordította a fejét, és szemöldökét összeráncolva nézett Castlere.
- Hogy vagy? - törte meg a csendet az író zavartan.
- A testem gyógyul - szólalt meg sokára az orvos. - Nem akartalak bajba keverni.
- Tudom.
Castlenek deja vu érzése támadt. Hallgattak. Aztán néhány másodperc után rájött, hogy az első találkozásukkor ugyanilyen kutatón fürkészték, méregették egymást.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet - szólalt meg Josh őszintén.
- Te is megtetted volna - mondta Castle, de közben eszébe jutott, hogy nemrég szembesült vele, hogy a vetélytársát mentette meg. - Beckett biztosan nagyon izgult érted - nézett összehúzott szemmel a férfira.
- Nem csak értem - nyomott meg minden szót jelentőségteljesen.
- A társa vagyok a munkában, talán értem is aggódott egy kicsit.
- Nézd Castle! Hálás vagyok azért, amit értem tettél, de ha azért látogattál meg, hogy kiderítsd mi van Kate és köztem, akkor hiába jöttél. Ha nagyon kíváncsi vagy, kérdezd meg Katet. Sajnálom, hogy akkor délután elmentem hozzád. Ha nem tettem volna meg, akkor minden másképp alakulhatott volna.
Castle nem talált szavakat. Megpróbálta objektíven nézni a férfi mondatait, de teljesen összezavarodott.
- Kate azt mondta, hogy "bonyolult" - reagált végre.
- Igen, bonyolult - mondta szomorúan az orvos, aztán elfordította a fejét tudtul adva az írónak, hogy nem akar többet erről beszélgetni.
Castle még udvariasan jobbulást kívánt - amit Josh viszonzott, - és halkan elhagyta a szobát.
Nem volt ideje a történteken gondolkodni, mert épp csak kilépett az ajtón, majdnem összeütközött Janet nővérrel, aki érte jött. Amíg a nővér kihozta a váróteremből a kerekes széket, örömmel látta, hogy az idős házaspár egy orvossal beszél, és megkönnyebbülten, boldogan borulnak egymás nyakába. Tekintete találkozott a férfi örömkönnyektől csillogó szemével, ő is elmosolyodott és kacsintott.
Janet nővér kimondottan örült, hogy a beteg csendesen ült a székben amíg visszaértek a szobájába, bár érezte, hogy ez nem biztos, hogy jó jel. Segített neki visszafeküdni az ágyba, aztán hogy egy kicsit felvidítsa, behozta az ebédet. Tapasztalatból tudta, hogy egy finom étel sokszor csodákra képes, de hamar rájött, hogy ezzel most melléfogott.
Castlenek nem volt étvágya, és a nővér hiába kínálgatta, egy-egy falat után nem kért többet. Aztán ráfeledkezett a természetellenes zöld színben pompázó, remegő zselére és megrohanták az emlékek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése