- Nem tudsz felállni? - kérdezte megdöbbenve, és aggódó tekintettel pillantott a férfi ágyékára.
Castle megszeppenve kapta maga elé a kezét. Már egy ideje érezte, hogy valami nincs rendben, de hiába próbálta változtatni helyzetét a széken, a fájdalom egyre határozottabbá vált. Órákon keresztül ültek az iratokat tanulmányozva. Egy darabig lekötötte figyelmét a munka, később azonban már olyan erős fájdalmat okozott a legkisebb helyzetváltoztatás is, hogy inkább mozdulatlan maradt, és azon igyekezett, nehogy észrevegyék a fiúk, hogy bajban van, mert akkor megkezdődne a szekálása. Most azonban már tudta, hogy nincs menekülés, mert Kate átlát rajta, ráadásul nem ülhet itt időtlen időkig.
- De, de fel tudok! Miért ne tudnék? - ellenkezett mégis színpadiasan, mire Kate sóhajtva visszalépett, csípőre tette a kezét, és olyan tekintettel nézett rá, mint amikor egy védekező gyanúsítottra húzza rá egy pillanat múlva a vizes lepedőt. - Csak ... csak kényelmesebb lenne, ha itt ennénk - próbálkozott Castle reményvesztetten.
Kate nem szólt, csak felhúzott szemöldökkel várt, hogy a férfi véget vessen a színjátéknak, és megadja magát.
- Jó - fújta ki a kínjában benntartott levegőt a férfi, és megadóan felemelte a kezét. - Bevallom, hogy fáj ... egy kicsit, de ... de csak, ha mozgok - igyekezett szépíteni a helyzetet kétségbeesett arccal.
- Órák óta nem mozogsz - jegyezte meg a nő. - Mégis, milyen mozgásról beszélsz?
- Hát ... gondolom, ha mozognék, biztos fájna - magyarázkodott Castle, de tudta, hogy ebből a helyzetből nem fog győztesen kikerülni. Már csak azt szerette volna elérni, hogy Kate ne legyen tanúja a szenvedésének, mert akkor haza fogja vinni, pedig az ügy most vett komoly fordulatot. Egy fájdalomcsillapító biztosan segítene, de az Beckett autójában maradt.
- Castle, - nézett rá szigorúan, de szeretettel a nő - tudod, hogy semmit nem utálok jobban, mint amikor ...
- Nagyon fáj, ha megmozdulok - nyögte ki szemlesütve a férfi, aztán fájdalmas arccal felpillantott. - Ha idehoznád a gyógyszert a kocsidból, az nagyon, nagyon sokat segítene. Kérlek, ne kezdd el, hogy hol kellene lennem és mit kellene csinálnom - tette hozzá komolyan.
Beckett-ben kavarogtak az ellentétes érzelmek. Egyrészt sajnálta a férfit, másrészt dühös volt rá. Nem értette, miért nem félti a saját egészségét jobban, de megértette, hogy segíteni akar a nyomozásban. Ez az ügy más volt, mint egy sima gyilkosság, ahol a halotton már nem segíthetnek, csak a bűnöst juttathatják rács mögé. Itt még esélyük van a gyerekek életét megmenteni, és minden ötlet, észrevétel különös jelentőséggel bír, hiszen lehet, hogy mindeközben vészesen fogy az idejük. Érezte, hogy a férfit megérintette ez az eset, mert teljesen másként viselkedett, mint eddig. Nem poénkodott, nem gyártott nevetséges elméleteket. Szokatlanul komoly volt, és Kate tudta, hogy miért. Castle apa volt, akinek rabolták már el a lányát. Nézte a szomorú, fájdalommal teli esdeklő tekintetű szemeket. Sóhajtott. Sosem tudott ellenállni ennek a tekintetnek. Megoldást kell találnia, hogy Castle részt vehessen a nyomozásban, de az egészségét se veszélyeztesse. Először is ki kell derítenie, miért van fájdalma, aztán meg kell szabadítania tőle.
- Azt tudod ugye, hogy ezért még számolunk? - kérdezte, miközben már tudta, mit fog tenni.
- Csak hozz fájdalomcsillapítót, és jól leszek!
- Rendben - állt fel Kate, és a lift felé indult.
Castle először meglepődött, aztán átjárta a győzelem mámorító érzése, de néhány pillanat múlva meglátta a becsukódó liftajtó mögött Kate kicsit gonoszkodó mosolyát, és rosszat sejtve elkomorult. Feszülten várta, hogy a nő visszaérjen. Biztos volt benne, hogy forral ellene valamit, csak azt nem tudta, mit. A sokadik liftajtó nyitódás után végre meglátta a nyomozót, aki két ételhordós dobozzal és két üveg ásványvízzel a kezében, mosolyogva lépkedett felé.
- Először vedd be a gyógyszert! - nyomta a férfi kezébe a fájdalomcsillapítót és az ásványvizet, aztán lepakolta az ételt és az evőeszközöket. - A változatosság kedvéért egy kis olasz kaját hoztam - mondta, és jóízűen falatozni kezdett.
Castle gyanakodva méregette a nőt. Nem úgy viselkedett, ahogy várta: nem vitatkozott vele, nem akarta meggyőzni, hogy otthon lenne a helye az ágyban, nem akarta orvoshoz cipelni. Vihar előtti csendet érzett.
- Hat már a gyógyszer? - kérdezte ártatlanul érdeklődve Kate, miután elpakolta az ennivaló maradványait.
- Azt hiszem, igen - nyögte a férfi, de ahogy megpróbált felállni, arcán fájdalmas grimasz jelent meg.
Kate figyelte, ahogy Castle nehézkesen függőlegesbe tornázta magát, és elnyomott egy mosolyt, amikor látta, hogy a férfi sandán körbenéz, hogy volt-e tanúja a mutatványának.
- Meghozták a hullát, úgyhogy lemegyünk a boncterembe, hátha tud mondani valami használhatót Lanie. Tudsz jönni? - kérdezte közömbösen, nehogy a férfi gyanút fogjon és meghiúsuljon a terve.
- Persze - nézett elszánt tekintettel a lift felé Castle, mintha fel akarná mérni a távolságot, hogy hány lépést kell leküzdenie.
Amikor a lift elindult lefelé, Castle feltette a kérdést, ami már régóta izgatta.
- Nem is akarsz rábeszélni, hogy menjek orvoshoz, vagy feküdjek le otthon?
- Miért? Hallgatnál rám? Mondj egyetlen esetet, amikor szót fogadtál nekem! - tettetett haraggal nézett a gyanakvó kék szemekbe, és jólesően megállapította, hogy sokkal jobb színész, mint a férfi, mert Castle arcáról azonnal eltűnt a kétely.
- Igaz - bólintott megadóan.
Kate kitárta a boncterem ajtaját, és türelmesen megvárta, amíg a férfi lassan haladva belép a fertőtlenítő szagú helyiségbe, ahol Lanie és Dr. Perlmutter csendesen beszélgetve orvosi műszereket rakosgattak egy tálcára.
- Á, Castle! Hallottam ám, milyen nagyszerűen viselkedtél! - lelkendezett Lanie széles mosollyal, aztán együttérzéssel hozzátette: - Meg azt is, hogy milyen kényes helyen sérültél meg.
- Kellett magának rendőrt játszani? - morgott szenvtelenül Perlmutter. - Így jár, aki olyanba üti az orrát, amihez nem ért. Csak azt nem tudom, el tudja-e hitetni ezek után Beckett nyomozóval, hogy tökös legény.
Castle Lanie szavaira elmosolyodott, Perlmutterére pedig összeszorította a száját. Számíthatott volna rá, hogy a férfi tesz néhány szurkáló megjegyzést, de annyira el volt foglalva, hogy egyáltalán eljusson a kórbonctanig, hogy készületlenül érte a csípős megjegyzés. Zavarában inkább az ügyre akarta terelni a szót, ezért körbenézett.
- De ... de hát ...de hát hol a hulla? - kérdezte értetlenül az író, mert mindegyik boncasztal üresen, tisztára súrolva csillogott. Tekintete visszatért Lanie arcára, aki cinkosan Kate-re mosolygott.
- A hulla még nem ért ide, de Kate azt mondta van egy kis problémád - mondta Lanie kedvesen, és várta, hogy az írónak leessen, miért is hozta ide a nyomozó.
Castle ide-oda kapkodta a szemét a három ember között, aztán néhány másodperc múlva a homlokához kapott, és megütközve Kate-re nézett, aki elszántan állta a tekintetét.
- Csak nem gondolod, hogy ... hogy megengedem vizsgálni? Hogy Lanie? A boncteremben? - háborgott hitetlenkedve a férfi. - Megvesztél Beckett?
- Csillapodjon le! Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni - szólalt meg Perlmutter lekezelően. - Bemegy a vizsgálóba, letolja a gatyáját, én meg megnézem, mi okozza a fájdalmat azon a testrészen, amit a legnemesebbnek hisz. - Az orvos végigmérte a kővé dermedten álló, zavarában még pislogni is elfelejtő férfit, aztán gúnyosan hozzátette: - Csak nem gondolta, hogy én, mint egy igazi férfi, hagyom, hogy a finom lelkű Dr. Parish-t olyan komoly megrázkódtatás érje, hogy magát kelljen kezelnie? Még lelki beteg lenne szegény! Ő komoly tudományos munkát végez az emberi testekkel, nem holmi írókat vizsgálgat - mutatott végig lekicsinylően Castle-ön. - Na, jöjjön! - tárta ki a vizsgáló ajtaját.
Castle néhány másodpercig nem mozdult, csak résnyire szűkült szemhéjai mögül farkasszemet nézett Beckett-tel.
- Ezt nem felejtem el - mondta csalódottan, és elindult a vizsgáló szoba felé.
Kate nézte, ahogy becsukódik az ajtó a két férfi mögött, és sóhajtva Lanie-re nézett.
- Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet. Láttad, milyen szemekkel nézett rám?
- Ugyan Kislány! Most csorbát szenvedett az ego-ja, de be fogja látni, hogy jót akartál, és nem volt más választásod.
- De meg sem próbáltam hazavinni, vagy a kórházban keresni egy orvost, aki megnézné. Sosem bocsájtja meg, hogy Perlmutter karmai közé adtam - keseredett el egyre jobban Kate. Minél többször felidézte a kék szemekből áradó megbántottságot és csalódást, annál inkább átkozta magát az ötletért.
Lanie nézte idegesen járkáló barátnőjét, ahogy egyfolytában a vizsgáló ajtajára pislant, aztán odalépett hozzá, megfogta a vállát, és a szemébe nézett.
- Meg fogja érteni, hogy szeretetből és féltésből tetted, úgyhogy duzzog majd egy kicsit, és ahogy ismerem, kiköveteli magának a kárpótlást - mosolygott biztatón Kate-re.
Beckett újra az ajtóra nézett. Ha tudta volna, hogy mi játszódik le pontosan a túloldalon, akkor biztos lett volna abban, amit most csak sejtett: egy szimpla kárpótlás ezért nem lesz elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése