Változatok egy témára 6/73

- Kezdődik - sóhajtotta egy nagy levegővétellel, és érezte, ahogy a testén végigfutó borzongás készenlétbe helyezi minden sejtjét.

A bekanyarodó sötét színű autók szinte surrantak a csendes utcában. Egymás után álltak meg, és Castle zakatoló szívvel figyelte, ahogy gyors mozdulatokkal szállnak ki belőlük az FBI és NYPD feliratú golyóálló mellényt viselő férfiak. Szeme cikázott a sok hasonló autón, amikor végre felfedezte Beckett kocsiját. A Dodge vezetőoldali ajtaja kinyílt, és Kate elszánt tekintettel szállt ki. Körbenézett. Felmérte a terepet, aztán megigazította a mellény tépőzárját, előhúzta a pisztolyát, és két kézzel markolva, a talaj felé tartva, elindult a kapu mellett kétoldalt felsorakozó FBI-os akciócsoport mögé. Castle figyelte a jól szervezett, összehangolt akciót, és érezte, hogy eluralkodik rajta az a semmivel össze nem hasonlítható izgalom. Egy pillanatra felrémlett előtte az elborult elméjű, szerencsétlen nő vad tekintete, amikor ágyékon rúgta. Ha akkor számított volna a mozdulatra, akkor talán ki tudta volna védeni, és Gates nem tiltotta volna el az akcióktól. 
A csapat könnyedén hatolt be a magas fallal körbezárt udvarra, de néhány fegyveres az utcán maradt biztosítani a helyszínt, nehogy egy illetéktelen civil véletlenül belekeveredjen a veszélyes helyzetbe. Castle néhány másodpercig töprengett, hogyan juthatna át rajtuk, aztán úgy gondolta, majd rögtönöz. Levette a zakóját és a golyóálló mellényét takaró pulóvert, aztán az ajtóhoz lépett. Mindennél jobban vágyott arra, hogy ott lehessen, amikor elfogják a nőt, és megtalálják a gyerekeket! Megfogta a kilincset, majd lenyomta. Aztán még egyszer, most már erőteljesebben és türelmetlenebbül, de az ajtó nem nyílt. Bosszankodva hajolt közelebb a zárhoz, és szemöldökét összevonva vizsgálta a szerkezetet, aztán kiegyenesedett, és öklével dühösen a levegőbe csapott, amikor felismerte a zár fajtáját. Amikor behúzta maga után az ajtót, automatikusan záródott, és belülről is csak kulccsal lehetett kinyitni. Előkotorta a zsebéből a tolvajkulcsokat, és kapkodva próbálta kinyitni a zárat, de minél inkább igyekezett, keze annál jobban remegett. Kipillantott az ablakon, de az utcán semmi változást nem látott, ezért az ajtó felé fordult, és újra a zárra fordította a figyelmét. Hiába tudta, hogy ha adna magának néhány nyugodt másodpercet, és lassan próbálkozna, akkor sikerrel járna, türelmetlensége erősebb volt az észérveknél. Végül dühösen, erőből próbálta megoldani a problémát. A kampós végű, vékony kis szerszám egy ideig feszült, de aztán ellenállása megtört a rá ható erővel szemben, és hangosan reccsenve kettétört.  Castle döbbenten bámulta a zárból kiálló fémdarabot, aztán a kezében levő részre nézett, és egy nagyot pislogott, mintha nem akarna hinni a szemének, hogy ilyen megtörténhetett. Egy mérges grimasz, és néhány halk szitok kíséretében földhöz vágta az eltört szerszámot, amikor mozgolódást érzékelt a szeme sarkából. Már nem foglalkozott a zárral. Minden figyelmét az utca túloldalán lejátszódó események kötötték le. Szinte rátapadt az üvegre, hogy jobban lássa, ahogy a kék golyóálló mellényes csapat kivonul az utcára. Az első néhány fegyveres mögött aztán megpillantotta Patrícia Mars dühösen vonagló alakját, ahogy szabadulni szeretne a karjait erősen szorító Beckett és Sorenson fogságából. Hallotta a hangzavart, de nem értette a szavakat, ezért óvatosan elhúzta az újság kiadására szolgáló kis ablakot. A nő rikácsolva tiltakozott az őt ért sérelem és a bánásmód ellen, és váltig állította, hogy ártatlan. Castle hallotta, hogy Sorenson mond valamit Kate-nek, mire a nő halványan a férfira mosolygott, aztán beültették a foglyot az egyik autóba, ők pedig visszamentek a házba.

Castle sóhajtott egyet. Nem elég, hogy lemaradt az akcióról, ráadásul Kate Sorenson-nal van, ő meg itt ragadt egy újságárudában, és addig nem is tud kijutni, amíg az FBI és Beckett-ék el nem mennek. Bánatosan figyelte a kinn nyüzsgő fegyvereseket, és türelmetlenül várt. Legalább a kiszabadított gyerekeket láthatja! Remélte, hogy a boldog megkönnyebbülés fog tükröződni az arcukon, nem pedig az elmúlt hetek szörnyűségeinek a fájdalma és féleleme. - Mikor jöttök már? - mondta ki hangosan a szavakat, mert úgy tűnt, túl hosszú ideje bement már a csapat. Ahogy teltek a percek, egyre inkább elhatalmasodott rajta egy rossz érzés. Összevont szemöldökkel és összeszűkült gyomorral várt. Amikor meglátta Ryan-t elsőként kilépni a kapun, közelebb húzódott az ablakhoz, de hiába meresztette a szemét, csak az akciócsapat tagjai jöttek egymás után, végül Sorenson és Beckett zárta a sort. A nő lehajtott fejjel lépkedett, aztán mielőtt beszállt volna az autóba, az ügynökre nézett, megrázta a fejét, és csalódott tekintettel mondott neki valamit. 

- De ... de ... hol vannak? Hol vannak a gyerekek? - kapkodta hitetlenkedve a szemét Castle, de amikor látta, hogy az ügynökök és a rendőrök sorban szállnak be az autójukba és elindulnak, minden reményét elvesztette. - Az nem lehet! Itt kell lenniük - győzködte magát, miközben tekintetét nem vette le Kate-ről, mintha abban bízna, hogy eljutnak hozzá a gondolatai, és ő megtalálja a választ a kérdésére. Minden olyan logikus volt. Olyan biztos volt abban, hogy megtalálják a hat kamaszt, mint eddig soha semmiben. Talán csak annyira szerette volna elhinni, hogy jó nyomon járnak, hogy valamin átsiklott? Már csak Beckett álldogált tétován a ház előtt, és Castle mintha a saját gondolatait látta volna tükröződni az arcán. Messziről is látszott, ahogy összehúzott szemöldökkel, szorosra zárt ajkakkal megingatja a fejét, aztán utoljára körbenéz, végül az újságárus házikón áll meg a tekintete. Castle mozdulni sem mert. Nem tudta, olyan távolságból, ahol Kate áll, mennyire lehet átlátni az üvegen, de attól félt, a mozgás fény-árnyák változásai felkelthetik a nő gyanúját, ezért inkább mozdulatlanul várt. Ha Kate felfedezi a rejtekhelyét, akkor belekezdhet egy hiábavaló magyarázkodásba. Megkönnyebbülten áradt ki tüdejéből a hosszú másodpercekig benntartott levegő, amikor a nő végre elfordította tekintetét a házikóról, beszállt a Dodge-ba, és elhajtott.

Beckett csalódott volt és dühös. Az akció terv szerint ment, könnyedén rajtaütöttek a nővéren, de nem találták meg a gyerekeket. Hiába mentek vissza, és nézték át a házat a pincétől a padlásig, semmi nem utalt arra, hogy a nőn kívül még valaki élne a lakásban. Sem több, használatban levő edényt, sem ruhákat nem találtak, de még a rengeteg élelmiszernek sem találták a nyomát. A szemét szokott a legárulkodóbb lenni arról, hogy kik élnek egy helyen, de még azzal sem volt szerencséjük. Lassan szembesülnie kellett azzal, hogy talán tévedtek. Már mindenki elment, és tudta, hogy neki is indulnia kellene, de valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Talán a ház ódon falai tették, de úgy érezte, valami nincs rendben. Körülnézett, de semmi gyanúsat nem látott. Aztán észrevette az újságárus elhúzott ablakát, de a kis épület teljesen elhagyatottnak látszott. Végül belátta, hogy jobb ha indul, mert már csak abban reménykedhetnek, hogy sikerül az elfogott nőt megszorongatni, és vallomásra bírni. A kapitányság alagsori garázsába kanyarodott be éppen, amikor Martha hívta telefonon. Reménye, hogy jó híreket hall a nőtől, nem tartott sokáig.

- Katherine! Fogalmam sincs, hol lehet Richard, és egyre idegesebb vagyok - csengett aggodalom a hangjából. - Ha megbántódott, akkor is felveszi a telefont, ha Alexis hívja, de most ő sem éri el.

- Martha! Elmondtad Alexis-nak?

- Dehogy, csak valami sürgős befizetni valója van, azért kereste, de mivel Richard nem vette fel a telefont, engem hívott.

- Nyugodj meg Martha! Biztosan csak valami bárban kiereszti kicsit a gőzt - próbált meggyőző lenni, miközben maga is szerette volna elhinni a szavait. 

-Van más is - szólalt meg jelentőségteljesen az asszony. Kate megállt. Érezte, hogy most jön a lényeg. - Eltűnt a szekrényből a golyóálló mellénye.

Beckett döbbenten hallgatott, és úgy cikáztak a gondolatok a fejében, mint a villámok. Castle-t mélyen érinti ez az ügy, tud az akcióról, valószínűleg a címet is tudja, elvitte a mellényét, és senkinek nem veszi fel a telefont. 

- Hogy az a ... ! - szaladt ki a száján, és dühösen a kormányra csapott.

- Baj van, Kate?  - hallotta meg Martha félelemmel teli hangját.

- Nem, nincs veszélyben. Azt hiszem, tudom, hogy hol van - mondta, azzal letette a telefont, és olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy a kerekek csikorogva, füstölve hagytak nyomot a garázs betonján.

   

Castle végighúzta tenyerét nyirkos homlokán, aztán tanácstalanul a bezárt ajtóra nézett. Hirtelen elvigyorodott. Kinézett az ablakon, és elégedetten állapította meg, hogy az utcán összegyűlt nézők lassan elszállingóztak. Már nem volt semmi látványosság. Tíz perc múlva már szinte teljesen elnéptelenedett az utca, csak két 10 év körüli fiú gördeszkázott a járdán. Castle vett egy nagy levegőt, és a Javi-tól oly sokszor ellesett mozdulattal belerúgott az ajtóba. A zár recsegve-ropogva szakadt ki a helyéből, és az író legnagyobb megelégedésére az ajtó kinyílt, de gyógyulófélben levő ágyéka fájdalommal jelezte, hogy egyenlőre nem kellene Chuck Norris-t játszania. Kezét a fájdalom forrására szorítva várta, hogy elmúljon a kellemetlen érzés, aztán büszkeségtől ragyogó mosollyal az arcán lépett ki a szűk árudából. A két gyerek tátott szájjal, csodálkozva bámult rá.

- Ha híres írók lesztek - vigyorgott rájuk Castle, miközben végighúzta ujját a mellényén álló "író" feliraton - akkor ti is játszhattok rendőröset - kacsintott egyet, aztán sietve indult a túloldalra, Partricia Mars házához.