Változatok egy témára 6/61

- Csak nem gondolja Beckett nyomozó, hogy ennyivel megúszta? Még nagyon-nagyon sok dologgal kell kiengesztelnie, hogy megbocsássak - mondta huncutul csillogó szemekkel, és tekintetén látszott, hogy sok érzékibbnél érzékibb békítési lehetőség jelent meg a képzeletében, aztán sóhajtott egyet, visszatért a valóságba, fogta az iratokat, és olvasni kezdett. 

Kate száján elnéző mosoly játszott, amikor kilépett a hálószobából. Ő jó megfigyelő volt, Castle pedig rossz színész, ezért pontosan tudta, mikor bocsátotta meg a kis akcióját a férfi, és mikortól  csak játszotta a megbántottat. A szeme mindent elárult. Amikor valóban haragszik, vagy sértődött, eltűnik a kék szemekből a csillogás, ami élettelivé teszi a tekintetét, és hideggé, komorrá válik. Ha minden rendben van, vagy csak színészkedik, akkor viszont megjelennek a kis fények, amik hol huncut, csintalan, hol kíváncsi, vagy éppen szerelmes ragyogást kölcsönöznek a tekintetének. Kate úgy érezte, tartozik annyival a férfinak, hogy belemegy a kis játékába. Sok szenvedést és kínos helyzetet élt át az utóbbi napokban, megérdemel egy kis kiengesztelést. Ráadásul még nincs vége a vizsgálatoknak! Kate egyik pillanatban még kicsit kárörvendőn mosolygott azon, hogy milyen vizsgálat is vár Rick-re, a másik pillanatban azonban összeszűkült a gyomra és sötét árnyékként suhant át az arcán a várható eredménytől való félelem.

Mire visszaért az őrsre, a kórbonctan ügyeletese tudatta vele, hogy megérkezett a kórházi alapítvány könyvelőjének holtteste, és azonnal szól, ha találnak valamit. Amikor kilépett a liftből, azonnal megismerte az íróasztala mellett, neki háttal ülő ügynököt.   Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy rossz érzés keríti hatalmába, ha valaki Castle székébe ül. Will bal kezével ütemesen dobolt az asztalon, mintha csak egy számára hallható zene ütemét játszaná az ujjaival, míg a jobbal végigsimított a nyakkendőjén.

- Szia! - üdvözölte Kate, mire a férfi mosolyogva felnézett.

- Gyönyörű vagy, mint mindig - bókolt üdvözlés helyett Sorenson, és elégedetten látta, hogy a nő elpirul, és zavarában haját a füle mögé tűri.

- Hoztál valamit az új áldozatról? - terelte a nyomozásra a szót Beckett, és egyenes derékkal, láthatóan távolságtartó pózban leült a székére és bekapcsolta a számítógépét. Szeme sarkából látta, ahogy a férfi elbűvölő mosollyal a száján, csillogó szemekkel végigméri, aztán elkomolyodik.

- Tudod Kate, ez a fickó azért nem semmi - mondta elgondolkodva, és amikor látta, hogy a nő kérdő tekintettel felé pillant, hozzátette: - Castle. - Kutató tekintettel fürkészte Beckett arcának alig látható változásait. Vonásai ellágyultak, szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkált, tekintete különös ragyogással révedt a távolba.

- Igen, nem semmi - ismételte az ügynök szavait önkéntelenül Kate, aztán összeszedte magát, és megpróbált összpontosítani. Nem szerette volna, ha Will kielemzi a kapcsolatát Castle-lel, ezért kicsit gunyorosan az ügynökre nézett. - Ezt már akkor megállapítottad, amikor először találkoztál vele. Ennyi telik egy FBI ügynöktől? - kérdezte, hogy egy kicsit letörje a férfi ego-ját, de alig ejtette ki a szavakat, máris tudta, hogy hibát követett el.

- Ha részletes elemzést szeretnél, megtehetem - dőlt közelebb Kate-hez a férfi, és kissé öntelten mosolyogva, kihívóan felvonta a szemöldökét.

Beckett álljt parancsolt ösztöneinek, így nem húzódott hátrébb, csak kiegyenesedett a széken, és állta a férfi tekintetét.

- Nem is tudtam, hogy pszichológiából doktoráltál, és a viselkedéselemzőknél dolgozol - csendültek kissé gúnyosabban a szavai, mint szerette volna, mindenesetre a várt hatást elérte. Will megadóan hátradőlt a székben, és védekezően felemelte a kezét.

- Jó, jó! Tudomásul veszem, hogy ez komoly köztetek. Látom, nagyon véded. Na és, jobban van?

- Fájdalmai voltak, ezért hazavittem - mondta közömbösséget színlelve Kate, és megszakítva a szemkontaktust, a monitorra nézett. Bosszantotta, hogy nem tud kellőképpen uralkodni az érzésein, ha Castle-ről van szó, és nem értette, miért jött zavarba.

- Hm. Amikor együtt voltunk, soha nem mondtad az én lakásomra, hogy "haza".

- Will! - emelte meg a hangját Beckett, és szigorú, összehúzott szemekkel nézett a férfira. - Most akkor hoztál valamit, vagy Dr. Phil-t játszol?

Az ügynök egy pillanatra elmerült a keménységet sugárzó, mégis érzéki zöld szemekben, aztán nyelt egyet, és a zsebéből egy pendrive-t húzott elő.

- Ezen van az áldozatunk minden adata. Pénzügyek, telefonos híváslista, család, barátok, minden, ami csak egy emberről tudható. Még az is rajt van, hogy mikor volt bárányhimlős - tette le a kis adattárolót Kate keze mellé, miközben büszkén kihúzta magát.

Beckett egy perc múlva már szemét a monitorra szegezve elmerülten olvasta az új információkat. Végigfutott a fájlok listáján, aztán kinyomtatta az áldozat képét.

- Kösz - nézett a türelmesen várakozó férfira, miközben a táblához lépett, és feltette a fotót.  Ahogy előrehajolva  a kép alá írta a férfi nevét, eszébe jutott, amikor évekkel ezelőtt, lila kockás ingében és egy szürke szűk nadrágban ugyanebben a pózban állt, és rajtakapta Castle-t, amint sóvárogva, vágytól elhomályosuló tekintettel figyeli. Elmosolyodott az emlékre, hogy mennyire zavarba jött, mivel Castle ennyire nyíltan addig sosem bámulta meg. Önkéntelenül ugyanolyan gyorsan felegyenesedett, mint akkor, és félve Sorenson-ra pillantott, de az ügynök tudomásul vette, hogy Kate nem foglalkozik vele, így napszemüvegét keresve tapogatta a zsebeit, indulni készült, és nem figyelt a nőre.

- Hívj, ha megtudtok valamit - mondta félszegen mosolyogva, mire a nő bólintott, és megnyugodva nézte, ahogy Will a lift felé indul. Úgy érezte, minél kevesebb időt tölt Sorenson-nal, annál kisebb esélye van annak, hogy a Rick-be szunnyadó zöldszemű szörnyet felébressze. Elég volt a sérülésével, szégyenlősségével, félelmeivel megbirkózni, nem hiányzott, hogy még a féltékenységével is harcolnia kelljen. Visszaült a számítógép elé, és néhány fájlt kinyomtatott, amikor megcsörrent a telefonja.

- Beckett - szólt a készülékbe hivatalos hangon.

- Szia Kate! - hallotta Lanie megnyugtató, barátságos hangját. - Lejöhetnél, van néhány érdekesség az áldozaton, amit megmutatnék.

- Megyek - mondta, és már állt is fel. Sietett, mert kíváncsi volt, mire bukkant Lanie, és a fiúk is bármikor betoppanhatnak valami használható információval. Amíg a kórbonctanra ért, azon gondolkodott, mivel engesztelhetné ki Rick-ket, de az volt az érzése, hogy a férfi ki fog találni valamit, mire ő hazaér.

Amikor belépett a boncterembe, tekintete végigsiklott a hideg fémasztalon fekvő, harmincas évei közepén járó, barna hajú, szabályos arcú halotton, akit a derekáig takart a lepedő. Kate arra gondolt, milyen jóképű lehetett a férfi, és hogy a főiskolán biztosan futottak utána a lányok,  most meg itt fekszik élettelenül, mellkasán a "V"alakú varrattal.

- Szia Lanie - pillantott a boncasztal mellett álló barátnőjére, aki karba font kézzel, kérdő tekintettel nézett rá. Kate ismerte ezt a nézést.

- Hazavittem, és most duzzog - adta meg a ki nem mondott kérdésre a választ. 

- Na és kitaláltad már, hogy mivel engeszteled ki? - csillogott kíváncsian az orvos barna szeme, de Kate csak összevonta a szemöldökét, és rosszallóan megrázta a fejét.

- Miért gondolod még te is, hogy ki kell engesztelnem? Fájdalmai voltak, ezért orvoshoz vittem. Miért vagyok olyan rossz, amikor én csak segíteni akartam? - próbált ellentámadásba lendülni, hogy mentse magát.

- Jaj, Kislány! Magyarázkodhatsz, amennyit csak akarsz, de attól nem lesz jobb a helyzet! Castle-t egy kórboncnokra bízni? Ráadásul Sidney-re? - sóhajtott felhúzott szemöldökkel.

- Sidney? - kérdezett vissza Beckett, akiben most tudatosult, hogy sok éve ismeri Dr. Perlmuttert, de sosem hallotta, hogy valaki a keresztnevén szólította volna. - Mióta szólítod így?

- Mindig, kivéve, ha helyszínen vagyunk, vagy valaki éppen idetéved a boncterembe, de magunk között tegeződünk. Szóval? - tért vissza az eredeti kérdéshez kíváncsian.

- Ki fogom engesztelni. Legyen ennyi elég - zárta le a témát Kate. - Arról beszéljünk inkább, hogy mit találtál - mutatott a holttestre. 

Lanie sóhajtott egyet, aztán beletörődve, hogy egyelőre nem tud többet kiszedni a barátnőjéből, belekezdett.

- Oliver Wyatt, 36 éves fehér férfi. Egyetlen tarkólövéssel végeztek vele, amit közvetlen közelről adtak le. A golyót már vizsgálják a ballisztikusok. Védekezésre utaló nyom nincs, sem egyéb sérülés. A csuklóján van egy tetoválás - húzta ki a férfi bal kezét a lepedő alól, hogy Beckett is láthassa a betűkből és számokból álló tetoválást. 

A nyomozó figyelmesen megszemlélte, aztán Lanie-re nézett.

- Lehet, hogy a Columbiára járt, és 1997-ben történt ott valami, ami fontos volt a számára? - gondolkodott hangosa, Kate, mivel betűk az egyetem rövidített nevét formázták, alatta pedig a négyjegyű szám állt.

- Ezt neked kell kideríteni - tárta szét a kezét az orvos. - De az is  biztos, hogy régóta gyűrűt hordott a bal kéz középső ujján, ami méretre már kicsi volt. Valószínűleg évekkel ezelőtt felhúzta, azóta hízott, és a gyűrű már szorult az ujján, de valaki erőszakkal lecibálta róla a halála után. 

- Hm. Úgy látszik, a gyilkosnak valamiért nagyon fontos volt az a gyűrű - töprengett hangosan Kate. - Köszi Lanie! Ha találsz még valamit ...

- Szólok. 

Beckett elmosolyodott, és már az ajtónál járt, amikor a nő komoly hangon utána szólt.

- Kate!

Megvárta, amíg a nyomozó megfordul, a szemébe néz, és csak akkor tette fel a kérdést, amire már régóta tudni szerette volna a választ.

- Amióta Castle megsérült ... ott ... lenn, beszéltetek a gyerek kérdésről?