Változatok egy témára 6/62

- Amióta Castle megsérült ... ott ... lenn, beszéltetek a gyerek kérdésről? 

Kate mozdulatlanná dermedt. Nem számított a kérdésre, ami olyan témát feszegetett, amit napok óta igyekezett elfojtani magában, amiről tudta, hogy beszélnie kell, de csak halogatta, és minden pillanatban igyekezett úgy tenni, mintha ez a kérdés már egy megoldott ügy lenne. Pedig tudta, hogy nem az, ahogy azt is, hogy ha struccpolitikát játszik, akkor a gyerekkel kapcsolatos különböző szemléletük megmételyezi a szerelmüket. Elkapta a tekintetét Lanie-ről, megfordult, és az ajtó felé lépve idegesen hátraszólt.

- Már előtte megbeszéltük, amit kellett.

- Azért magad előtt őszinte vagy, ugye? - kérdezte halkan Lanie, mire Kate megállt. Szíven ütötték barátnője szavai. Mintha a lelkéig látna! Napok óta fojtogatta valami furcsa érzés, amit mindenáron el akart nyomni, amiről nem akart beszélni senkinek, még magának sem. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor megtorpant. Olyan sokszor előfordult már, hogy Lanie, mint külső szemlélő látta a problémáit, amik elől ő elmenekült, és számtalanszor lejátszódott már ez a jelenet is, hogy barátnője kérdésére vagy megjegyzésére, kimenekül ezen az ajtón. Miért menekül állandóan? Vett egy nagy levegőt, megfordult, és az egyik boncasztalra támaszkodva megállt. Addig megfeszülő izmi elernyedtek, és erőtlenül rogyott le a mellette álló székre.

- Néha úgy érzem, mintha valami átok ülne rajtam - nézett kétségbeesett tekintettel Lanie együtt érzőn figyelő szemébe. - Castle vágyik a gyerekre, a sérüléséig lehetett is volna,  de én nem akarok, ezért úgy érezem, hogy megfosztom a teljes boldogságtól,  és nem tudom igazán boldoggá tenni. Mindig ott lesz a hiányérzet benne, hogy valamiről le kellett mondania énmiattam. Ha emiatt egyszer úgy döntene, hogy neki ennyi nem elég, megérteném - mondta elcsukló hangon, és már nem próbálta visszafojtani a könnyeit, hagyta, hogy megállíthatatlanul csorogjanak végig az arcán. - Lanie! Nem tudom, hogy ez a kapcsolat így örökre szól-e. Biztosan találna olyan nőt, aki szívesen megajándékozná egy gyerekkel, de lehet, hogy most ennek a lehetőségét elvettem tőle.

- Édesem, nem te okoztad a sérülését, hanem az az őrült nő.

- De az én hibám miatt került olyan helyzetbe, hogy megtámadhassák - törölte le  Kate egy mozdulattal a könnyeket az arcáról, és tekintetén látszott, hogy sosem fogja megbocsátani magának ezt a hibát.

- A vizsgálatig semmi sem biztos, de nagy valószínűséggel nem érte olyan károsodás, hogy ne lehetne gyereke. Ezt már egyszer megbeszéltük - próbálta meleg, megnyugtató hangján vigasztalni a vívódó nőt Lanie, de Kate megrázta a fejét, s félelemmel vegyes dühvel nézett rá.

- Hát nem érted? Nincs jó megoldás! - kezdte magyarázni hevesen, de hangja egyre fájdalmasabb és halkabb lett. - A mi történetünknek nem lehet boldog vége! Ha lehet gyereke és velem marad, akkor boldogtalan lesz, ha elhagy emiatt, akkor én leszek az. Ha nem lehet gyereke, akkor azért fog meggyűlölni, hogy még a lehetőségtől is megfosztottam. Vagy boldogtalanná teszem, vagy elveszítem - szakadt ki halk sóhajként belőle az utolsó mondat. 

Lanie szomorúan nézte legjobb barátnője kétségekkel teli, fájdalmas arcát. Felvetődött benne a gondolat, hogy megemlíti, van még egy lehetőség, de mégsem tette. Kate egy hetet rágódott a döntésen, hogy gyerek nélkül akarja leélni az életét, és az orvos sejtette, hogy milyen nehezen, vívódva döntött úgy a nő, hogy szíve és ösztönei ellenére, felelősségteljesen, az eszére hallgat. Máskor sem arról szólt a barátságuk, hogy befolyásolják egymást, ilyen horderejű kérdésben pedig főleg nem. Szótlanul megfogta Kate könnytől nedves kezét, és ujjaival bátorítón kicsit megszorította. Már éppen mondani akart valami olyasmit, hogy adjon időt maguknak, és ne eméssze előre magát a dolgon, amikor valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Kate néha viccelődött vele, hogy lehet, hogy boszorkány, mert valami hatodik érzékkel mindig megérezte, ha barátnője valamit titkol, valami bántja, vagy valami fontos történt az életében. Ez a bizonyos hatodik érzéke most kitartóan jelzett.

- Van még valami, ugye? - kérdezte komolyan. Sem a hangsúlya, sem kérdő tekintete nem volt tolakodó, inkább biztonságot sugárzott.

Kate vett egy nagy levegőt, hogy azonnal tagadjon, de kétségekkel teli lelke felülkerekedett az agyán, és ösztönösen az igazat mondta.

- Igen - bukott ki belőle megkönnyebbülve a válasz, mintha mázsás súlytól szabadítaná meg a szívét. Néhány másodpercig csak nézett Lanie bizalommal teli, mégis szomorú szemébe, aztán lehajtotta a fejét, összekulcsolt kezére nézett, mintha gyónna, és szinte suttogva szólalt meg.

- Valami megváltozott. Valami történt velem, amikor a kezemben tartottam a kisfiút, akit Castle megmentett. Rám nézett a hatalmas, kék szemeivel, és mintha fogva tartott volna.
Kate elhallgatott, de Lanie látta, hogy magában tovább pergeti az élmény rá gyakorolt hatását. Még nem vallja be magának, hogy az évezredes vágy, amit a természet a nőkbe ültetett, nála is egyre erősebben töri át magát a racionalitásból épített falon. Még nem mondja ki hangosan, amit érez: gyerekre vágyik.
Lanie nem tudta, mit mondhatna ebben a törékeny pillanatban, ezért kicsit megkönnyebbült, amikor Kate egy pillanatra lehunyta  a szemét, és mintha átváltozott volna abban a néhány másodpercben, mire felnézett rá, újra a határozott, kemény nyomozót látta maga előtt. 
- Elég idődet raboltam el - állt fel Kate, és látszott rajta, hogy minden kételyét, vágyát, vívódását újra bezárta lelke legtávolabbi zugába. - Nincs itt az ideje a lélekbúvárkodásnak - indult újra az ajtó felé.
- Ugye tudod, hogy a struccpolitika sehova sem vezet? - szólt utána az orvos, de Kate nem állt meg. - Azt megkérdezted már, hogy mit érez Castle?
Kate-t már a folyosón érték utol barátnője szavai. Olyan érzése volt, mintha menekülne Lanie elől, vagyis inkább a kérdései elől, amik mindig rávilágítanak arra, hogy mit kellene tennie. Sóhajtott egyet, és megpróbált az ügyre koncentrálni. Tetoválás és gyűrű. Ha visszaér, utána néz, mi történt 1997-ben a Columbia-n. Éppen nyúlt a telefonjáért, hogy hívja Ryan-t, amikor az megszólalt. - Castle azt mondaná, hogy van telepátia - gondolta, és elmosolyodott, amikor meglátta Kevin nevét a kijelzőn.
- Beckett - szólt bele a szokásos hangsúllyal.
- Szia! Találtunk valamit - mondta sietve Ryan. - Ian Carpenter, a kórház gazdasági vezetőjének szomszédai felismerték Patricia Mars fényképét, azt mondták, a nő többször is járt Carpenter-nél.  Espo a nőt figyelte, én a férfit. Most figyelj! Találkoztak egy parkban, és most éppen elmélyült beszélgetésben vannak, sőt, úgy látom, veszekednek.
- Oké. Figyeljétek őket tovább! Tudni akarom merre járnak, kivel találkoznak, mit csinálnak.
- Rendben - hallotta a férfi hangját, és szinte látta maga előtt, ahogy összeráncolt szemöldökkel bólint.  
Hamarosan az íróasztalánál ült, és keresgetett a Columbia Egyetem honlapjának archívumában, volt-e olyan jelentős esemény, amit valaki magára tetováltat, de nem talált semmit. Csalódottan hátradőlt a székében, ujjait összefonta a tarkóján.  Tekintete az asztala mellett álló üres székre vándorolt. Még csak néhány órája hagyta magára otthon a férfit, de már hiányzott. Most döbbent rá, mennyire elszokott attól, hogy egyedül végezze a munkáját. Ahogy Castle-re gondolt, Lanie kérdései jutottak az eszébe, de merengéséből a telefon csörgése rántotta ki. Elmosolyodott. Még egy ilyen, és ő is hinni fog a telepátiában!
- Szia Lanie! - szólt a készülékbe.
- Hála az égnek! Hallom, már jobb kedved van - sóhajtott egyet az orvos.
- Csak éppen rád gondoltam, amikor hívtál - magyarázta jókedve okát a nyomozó.
- Castle hinne a telepátiában - jegyezte meg Lanie mintegy mellékesen, aztán már mondta is hívásának az okát. - Jó hírem van! Az áldozatunknak valaki lecsukta a szemhéját, és tudtam ujjlenyomatot venni, bár a mi rendszerünkben nem volt találat, átküldtem az FBI-nak, hátha ők találnak egyezést.
- Köszi Lanie! - búcsúzott el gyorsan. Felkapta a blézerét, és sietve elindult. Körül akart nézni a templom kertjében, ahol a holttestet megtalálták. Furcsa volt neki, hogy nem is járt a tett helyszínén, és nem ott látta először a holttestet sem. Úgy érezte, hiába kaptak részletes jelentést a helyszínelőktől, látnia kell, hol történt a gyilkosság.
Az őszi naplemente különös, lágy fényei olyan hatást keltettek, mintha egy impresszionista festménybe csöppent volna. A párás levegő szinte vibrált, a nap utolsó erőfeszítéssel vívta még néhány óráig csatáját a sötétséggel, a különböző fafajták eltérő gyorsasággal adták meg magukat az idő múlásának, így a sárga, barna és vörös minden árnyalatában pompáztak a leveleik. Ha nem jelezte volna a gyilkosság helyszínét a körbehúzott sárga szalag, akkor Kate egy romantikus, csendes, nyugodt helyet látott volna maga előtt, ahol szívesen üldögélt volna az egyik padon Castle-lel, jókat derülve a férfi történetein, vagy éppen boldogan hallgatva szerelmes szavait, élvezve, ahogy megfogja a kezét, hátrasimítja előrehulló haját, vagy megcsókolja. Megállt, egy pillanatra becsukta a szemét, és sóhajtott. Miért nem tud koncentrálni? Miért kanyarodik minden gondolata vissza az íróhoz?