Változatok egy témára 7/128

Amikor meglátta Kate elgondolkodó tekintetét, a könyökére támaszkodott, és elkomolyodva, várakozón nézett a szemébe.

- Nem akarom, hogy mindig attól félj, hogy ez még egyszer megtörténhet - szólalt meg halkan a nő.

Castle nyelt egyet. Arra a pillanatra gondolt, amikor a szoba felé vezette a nőt, és mivel az megállt, egy másodpercig azt hitte, Kate meggondolta magát. Akkor még félt, hogy mi lesz, ha mindig az motoszkál benne egy veszélyes ügy után, hogy Kate féltésből lemond a szerelmükről, de már egészen másképp látta a dolgokat.

- Nem félek - nézett a nő szemébe magabiztosan, miközben egy kósza, előrehulló tincset kisimított az arcából. Érezte, hogy Kate mennyire feszült. Ő viszont nem akart többet a történtekről beszélni, nem akart a fájdalmas emlékeken és a miérteken töprengeni. Egy dolog volt fontos, aminek legfőbb bizonyítéka volt a csodálatos éjszaka, amit egymás karjaiban töltöttek, hogy Kate megvívta legnagyobb csatáját  a félelmeivel, és győzelmet aratott. Közelebb húzta magához a karcsú testet, karjaival óvón átölelte, mintha éreztetni akarná, hogy soha, semmi nem szakíthatja el őket egymástól, és percekig szorította magához.

- Köszönöm - hallotta meg Kate halk, hálás hangját. Elmosolyodott.

- Mindig - válaszolta, és egy csókot lehelt a nő homlokára. A szavak, amelyek az összetartozásukat jelezték, boldog békével töltötték el. Finom, lassú mozdulatokkal simogatta Kate hátát, és megnyugodva érezte, hogy a nő izmai ellazulnak, és már éppen megnyugodott, hogy sikerült minden kétséget eloszlatni benne, amikor meglepetésére egy idő után Kate kissé elhúzódott, és még mindig kétségek között őrlődve nézett rá. Castle arra gondolt, ha a szavai és az ölelés nem győzte meg a nőt arról, hogy soha nem fog kételkedni a szerelmében, akkor más taktikához folyamodik. Oldani akarta a feszültségét, ezért komoly, elgondolkodó hangon szólalt meg, de szemében huncut fények csillantak.

- Bár ... most, hogy jobban belegondolok - merengett el színpadiasan - talán még egyszer is  bizonyíthatnád, hogy komolyan gondolod - jelent meg szája sarkában egy kis pajzán mosoly, tekintetében a vágy szikrája villant, miközben kezével erőteljesen magához húzta, hogy a nő öle az ágyékának nyomódjon.

Kate hirtelen úgy érezte, mintha visszaröpültek volna az időben oda, amikor még nem voltak kételyek a szívében. Nem tudta, hogy csinálja a férfi, hogy a legkomolyabb, legkínosabb, vagy éppen kétségekkel teli pillanatban tudja oldani a feszültségét a kisfiús sármjával, de végtelenül hálás volt ezért a tulajdonságáért. Elnézően elmosolyodott, és tettetett rosszallással megforgatta a szemét.

- Férfiak! - ingatta meg fejét egy sóhaj kíséretében, aztán abbahagyva a játékot, őszinte, boldog mosoly ült ki az arcára, karjait a férfi nyaka köré fonta, és gyengéden megcsókolta. - Ez elég lesz? - kérdezte kihívóan.

- Hm ... mondjuk ... előlegnek - húzta el durcásan a száját a férfi. - De este nem menekül a bizonyítás elől, Beckett nyomozó! Csak azért várok, mert az én ágyam kényelmesebb - fészkelődött a keskeny, egyszemélyes ágyon. - Bár, ennek is megvan az előnye - húzta magához Kate-t, és belecsókolt a nyakába, aztán hanyatt fekve cirógatta a vállát.

- Valami megváltozott - szólalt meg percek múlva Castle, és tűnődve nézett körbe a szoba berendezési tárgyain. Amikor először járt itt, kíváncsian szemlélt meg mindent, és emlékezett, mennyire bosszantotta Beckett-et, hogy minden kis mütyürt megfogdozott, és addig nem nyugodott, amíg a nő el nem mesélte a tárgyakhoz tartozó történetet, amik alapján elképzelte a lázadó, makacs, tinédzser Kate-t, aztán az életvidám, egyetemista fiatalt, aki minden buliban benne volt. Nem szólt, de feltűnt neki, hogy akkor nem volt egyetlen tárgy sem, ami az édesanyjával lett volna kapcsolatos. 

Kate kissé megemelte a fejét, aztán amikor rájött, hogy a szoba berendezéséről beszél a férfi, elmosolyodott.

- Csak lecseréltem néhány posztert. 

- Hát, némelyik ma már elég ciki lenne! Sőt, a maga korában is az volt - csipkelődött a férfi kajánul mosolyogva, aztán hirtelen elkomolyodott. - Kitettél egy képet - mondta halkan, és a kis fiókos szekrény közepén álló fényképre meredt. Már látta ezt a fotót. Kate az éjjeliszekrénye mélyén tartotta, de soha nem vette elő a jelenlétében, sőt a létezéséről is csak véletlenül szerzett tudomást. Most viszont ott állt egy egyszerű képkeretben, és az üveglap alól Johanna és Jim Beckett mosolygott rájuk szeretettel.

- Már a szemükbe tudok nézni - emelte fel kissé a fejét Kate, és szomorú mosollyal nézett a szülei boldog pillanatát megörökítő fotóra. - Megtettem, amit ígértem, elfogtam a gyilkosát. Ezt is neked köszönhetem - tette hozzá hálásan, és fejét visszahajtotta a férfi mellkasára.

Kate a férfihoz simult, fejét a mellkasán nyugtatta, és hallgatta az ütemes szívdobogást. A halk, monoton hang, a ringató mozgás, ahogy a Castle mellkasa emelkedett és süllyedt minden lélegzetvételnél, a biztonság, amit az ölelő karok jelentettek, és a megnyugvás, hogy a férfi megbocsátott neki, lassan álomba ringatta. Az elmúlt hetek idegőrlő gyötrődése, és rémálmokkal teli éjszakái után minden sejtje élvezte a mély, álomtalan alvást.

Castle sokáig feküdt mozdulatlanul, de nem jött álom a szemére. Egy darabig élvezte, hogy Kate ugyanúgy simul hozzá, mint az elrablása előtti boldog éjszakákon, amikor az esküvőjükre készülődtek. Nem akart mocorogni, nehogy felébressze a nőt, de egy idő után rettentő kényelmetlennek találta a keskeny ágyat, és úgy érezte, ha még egy percig így kell maradnia, kitörik a dereka. Lassan oldalra csúszott, és levette Kate kezét a hasáról. A nő mocorogni kezdett, aztán a másik oldalára fordult, de nem ébredt fel. Castle halkan nyögve feltápászkodott, és az ágy szélén ülve, fájdalmas arccal tapogatta elmerevedett derekát. A sötétítőfüggöny résein betörő fénysugarakra nézett, és arra gondolt, ha már nem tud aludni, főz egy kávét, és meglepi valami finom reggelivel Kate-t. Felvette a földön heverő bokarögzítőt, dagadt bokájára csatolta, aztán magára ráncigálta a bokszeralsóját, óvatosan felállt, és a mankóra támaszkodva kibicegett a szobából. Mielőtt behúzta volna maga után az ajtót, még egyszer végignézett Kate-n, akinek tökéletes, nőies alakja átsejlett a vékony takarón. Boldog mosollyal az arcán sóhajtott, halkan becsukta az ajtót, és megfordult.

- Jézusom! - kapott rémülten a mellkasához, amikor egy férfi alakját látta meg a nappali közepén, aki éppen felvette a földön heverő rózsát és a doboz csokoládét, de igazán akkor ijedt meg, amikor a váratlan látogató felegyenesedett, és Jim Beckett csodálkozó, kérdő tekintetével találta magát szembe. - Jim! - húzta kényszeredett mosolyra a száját, és kétségbeesett tekintettel gondolkodott, hogyan vágja ki magát a kínos helyzetből. Noha bokszerban volt, ösztönösen a férfiassága elé tette a kezét, és nemcsak azért nem állt egyik lábáról a másikra, mert megrándult bokája nem engedte, hanem mert egy pillanatra kővé dermedt zavarában.

- Rick? - billentette kissé oldalra a fejét meglepetten a férfi, és úgy nézett rá, mint aki nem akar hinni a szemének, mire Castle feleszmélt, és védekezőn felemelte a kezét.

- Ez ... ez nem az, aminek látszik - dadogta kétségbeesetten, miközben úgy érezte magát, mint egy kamasz fiú, akit tiltott szerelmeskedésen kapott a lány apja.

Jim Beckett maga volt a megtestesült nyugalom, amitől Castle csak még jobban zavarba jött, és amikor a férfi a szavaira összehúzta a szemöldökét, és kutatón végigmérte, nyelt egy hatalmasat.

- Igazából azt remélem, hogy ez az, aminek látszik! - mondta Jim jelentőségteljesen megnyomva a mutatószót, miközben Castle szája kínos mosolyra rándult, és remélte, hogy nem téved, amikor az idős férfi arcán egy megkönnyebbült mosolyt látott átsuhanni.

- A-azt hiszem, fel kellene öltöznöm - bökött hüvelykujjával Kate ajtaja felé az író.

- Már megyek, csak az iroda kulcsiért jöttem - mondta olyan természetességgel Jim, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy hajnalban hazaérkezve a lakásába, az alsónadrágos Rick-kel találja szembe magát, aki éppen a lánya szobájából botorkál elő. - Azt hiszem, ezeket Katie ejtette le - mondta meleg hangon, és a döbbent Castle kezébe nyomta a rózsát és a csokit. Az író elnyíló szájjal bámult az idős férfi után, aki a komód fiókjából elővette a kulcsokat, felemelt kézzel intett, és olyan észrevétlenül, ahogy jött, már ki is lépett a lakásból.

Castle hátát a falnak vetve engedte ki tüdejéből a másodpercek óta benntartott levegőt. Próbálta lecsillapítani még mindig zakatoló szívét, miközben megállapította, hogy már nincs szüksége kávéra, hogy idegrendszerét felpörgesse. Vett egy nagy levegőt, és visszament a szobába. A rózsát és a csokoládét az éjjeliszekrényre tette, és óvatosan bebújt Kate mellé az ágyba. A nő hozzábújt, és álomittas hangon megszólalt.

- Kivel beszélgettél?

- Apáddal - rázkódott meg a friss emlékre Castle. - Kimentem, és szembe találtam magam vele. Tudod, milyen kínos volt? - kérdezte szenvedő arccal.

Kate csukott szemmel elmosolyodott, és megcirógatta a férfi mellkasát.

- Miért? Nem csináltunk semmi rosszat - mondta ártatlanul, és nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, egy pajzán mosoly jelent meg a férfi arcán.

- Igaz! Csupa, csupa nagyon jó dolgot csináltunk - adott igazat a nőnek Castle, miközben kissé előrehajolt, és egy gyengéd csókot lehelt a csukott szemhéjakra. Kezét a tarkója alá téve nézett maga elé, amikor tekintete hirtelen újra a fiókos szekrényen álló képre tévedt. Töprengve nézte Johanna Beckett ismerős mosolyát.

- Tudod, jólesett, amikor azt mondtad, édesanyád szeretett volna engem - szólalt meg, és a meghatottságtól nyelt egyet.

- Apa is örülni fog nekünk - mosolyodott el a gondolatra Kate. Annak ellenére, hogy Jim Beckett nem szólt az életébe, és nem kritizálta a döntését, látta a szomorúságot a tekintetében. - Igaz is! Eddig nem féltél attól, hogy Apa benyit, és meglát az egyetlen kislánya ágyában meztelenül? - kérdezte incselkedve, mire Castle flegmán megvonta a vállát.

- Tudtam, hogy Európában van, ezért úgy gondoltam, ez nem történhet meg - mondta fölényes magabiztossággal, aztán lelombozódva hozzátette: - Tévedtem.

- Valóban ott volt, de honnan tudsz te ilyeneket? - méregette gyanakodva a férfit Kate. - Csak nem fogadtál egy magánnyomozót?

- Nem volt rá szükség, hiszen tudhatnád, hogy New York legzseniálisabb krimiírója, és egyben rendőrségi tanácsadója karjaiban fekszel - húzta ki magát öntelten Castle, amivel régi kis évődéseiket idézte, aztán amikor meglátta Kate összehúzott szemöldökét és várakozó tekintetét, lehervadt arcáról az öntelt mosoly, és megadóan sóhajtott. - Jó, bevallom, anyámtól tudom. A napokban fültanúja voltam, hogy azt ecsetelte az egyik barátnőjének, milyen nehéz egyedülálló anyának lenni, aztán hallottam, hogy Jim-et emlegeti. Azt mondta, egy  egyedülálló apának még nehezebb lehet, és talán jót tesz neki az európai konferencia, mert eltereli a figyelmét a szomorú gondolatokról, és legalább egy hétig nem kell minden nap a saját szemével látnia, milyen boldogtalan a gyereke.

Ahogy felidézte a pillanatot, hirtelen eszébe ötlött valami, és megdöbbenve ráncolta a homlokát. - De honnan tudta ezt az anyám?

- Néha beszélnek telefonon - jegyezte meg Kate. - Úgy vettem észre, egész jól kijönnek, amióta együtt izgultak értünk.

- És miért nem tudok én erről? - duzzogott Castle sértődött arccal, mint egy kisfiú, akivel nem osztották meg a többiek a titkukat.

- Talán csak nem akarta minden titkát az orrodra kötni Martha.

- De hát eddig minden pasiról beszámolt, aki legyeskedett körülötte!

- Lehet, hogy az apám nem legyeskedik körülötte, egyszerűen csak jó olyannal megosztani a félelmeit, aki hasonló cipőben jár, mint ő - vélekedett Kate, miközben mosolyogva figyelte Castle durcás arcát. - Csak nem vagy féltékeny? - nevette el magát.

- Én? - tiltakozott hevesen a férfi, miközben fantáziája vadnál vadabb képzelgésbe kezdett Jim és Martha kapcsolatának lehetséges kimenetele felől. - Ha az hozza őket össze őket, hogy együtt izgulnak értünk, akkor az elmúlt hetek történéseit szemlélve, elkezdhetünk félni.

Kate a könyökére támaszkodott, és átható, kérdő tekintettel Castle szemébe nézett.

- Félni? Te nem örülnél, ha összejönnének? Talán nem tartod elég jó partinak az apámat?

Castle mentegetőzve emelte maga elé a kezét, és lassan magyarázkodni kezdett.

- Dehogy! - nevette el magát feszengve, mire Kate összehúzta a szemöldökét. - De gondolj bele!  - próbálta megindokolni az ellenérzéseit. - Ha összejönnének, akkor most itt lennének kettesben a szomszéd szobában! - rázkódott meg a gondolatra.

- Mi meg a te lakásodban lennénk, a hálószobádban, nem pedig itt - emlékeztette a nyilvánvalóra Kate a férfit.

- Igen, de akkor az apósom lenne a mostohaapám, és ...

- A gyerekeinknek így is, úgy is a nagyapja lenne, Martha pedig a nagyanyja - vágott a szavába Kate huncutul.

- Hm ... igaz - adta meg magát elgondolkodva Castle, aztán felcsillant a szeme, és pajkos mosoly jelent meg az arcán. - Nocsak, Beckett nyomozó! Gyerekeink? - nyomta meg a többes számot jelző szóvéget. - Csak nem hisz egy időutazó szavainak? - Húzta fel csibészesen a szemöldökét.

Kate nézte az oly ismerős arckifejezést, ami most mégis más volt, mint régen. Egy pillanat múlva már tudta, hogy miért.  A huncutul csillogó kék szemekben látta, ahogy a férfi élénk képzelete maga elé vetíti boldog, közös jövőjüket.