Változatok egy témára 7/125

- Tényleg nagyon okos vagy! - mosolyodott el a férfi boldogan, és szeme újra izgatottan csillogott. Tudta, mit kell tennie. 

Egy puszit nyomott Alexis fejére, és úgy ölelte, mint régen, amikor még el sem tudta képzelni, hogy eltelhetnek úgy napok, hogy nem szoríthatja magához a lányát. Néhány másodpercig élvezte a pillanatot, aztán lassan kibontakozott az ölelésből.

- Segítenél feltenni a rögzítőt a bokámra? - rándult meg az arca a fájdalomtól, ahogy leemelte fájós lábát a párnáról.

Alexis hátrahőkölt, és úgy nézett rá, mint akit letaglóztak. 

- Csak nem akarsz elmenni valahova? - ráncolta dühösen a homlokát, de csak az apja csillogó szemére kellett néznie, hogy tudja a választ.

- Nem lesz semmi baj. Ha rajta van a rögzítő, nem fáj annyira - tért ki Castle a válasz elől, miközben próbálta megnyugtatni Alexis-t, és kínos mosolyra húzta a száját, hogy elfedje az arcára kiülő fájdalmat.

- Hozzá mész?

A férfi elkomolyodott, és szembe fordult a lánnyal.

- Muszáj elmennem. Helyre kell hoznom, amit elrontottam - nézett megértést kérve a szomorú kék szemekbe.

Alexis egy ideig nem szólt, csak elgondolkodva nézte apja tekintetét. A férfi nyitott könyv volt a számára.

- Szeretném, ha egyszer engem is ilyen szerelemmel szeretne valaki - mondta, és halvány mosoly suhant át az arcán. Felvette az ágy mellé állított bokarögzítőt, és apja sérült lábára csatolta, majd megpaskolta a combját, és huncut tekintettel ránézett. - Kate Beckett nem az a fajta nő, aki szereti, ha körülugrálják, úgyhogy ne ugrálj túl sokat.

Castle megkönnyebbülten érezte, hogy a kettejük között kialakult feszültség végleg köddé vált.

- De hát szoktam én olyat? - kérdezte tettetett sértődöttséggel, miközben a mankó segítségével függőlegesbe tornázta magát, és az ajtó felé bicegett.

- Kapcsold vissza a telefonodat, mert a nagy izgalomban megfeledkeztél róla! - kiáltott utána Alexis, miközben elnézően mosolyogva megcsóválta a fejét, és hozzátette: - Én a helyedben nem mennék üres kézzel.

A férfi egy pillanatra megtorpant, és beharapta a száját a figyelmeztetésre. Talán tényleg kellene valami apróságot vinnem - futott át a fején.

Háromnegyed óra múlva már egy taxi hátsó ülésén ülve hallgatta le a telefonja üzenetrögzítőjén hagyott számtalan üzenetet. Alexis vagy tucatszor hívta, és persze az Anyja is, meg Gina, egy jótékonysági est miatt, de ami felkeltette a figyelmét, az Ryan még délelőtt küldött üzenete volt, miszerint a Tyson által küldött, csokoládéba rejtett kulcs egy régi raktár vagy üzem fém ajtajához tartozik. Ahogy hallgatta a szavakat, egyre jobban eluralkodott rajta egy rossz érzés. A telefonra pillantott, ami már csak egy üzenetet jelzett. Gates kapitány hangját hallotta meg.

- Mr. Castle! Ha abbahagyta az ugrálásokat, és még él, valami értelmesebbre is fordíthatná az energiáit! A kulcs, valóban üzenet. Valaki meg fog halni a mögött az ajtó mögött, amit nyit, ha nem tudunk időben rájönni, hol van az az ajtó. - A Vaslady egy pillanatra elhallgatott. - Soha nem gondoltam, hogy egyszer ilyet mondok, de most szeretném, ha előjönne valami őrült ötlettel, és talán Beckett nyomozó gondolatai is elszakadnának a Tyson-nal folytatott beszélgetéstől, ha felbosszantaná a lehetetlen elméleteivel.

Castle nyelt egyet. Tehát ezért volt Kate a kórházban. Belegondolt, mit érezhetett a nő, amikor bement életük megkeserítőjéhez, és rájött, hogy valakit még mindig fogva tart a férfi, és még mindig folytatódik a Tyson-nal folytatott játszma! Dühös volt magára, és lelkiismeret-furdalása volt. Az ejtőernyő nélküli ugrás előtt rendkívül ideges volt, ezért kikapcsolta a telefont. Csak magának vallotta be, hogy ez elmúlt napok eseményei után egy porcikája sem kívánta a kalandot, nem találta izgalmasnak, csak szimplán félelmetesnek, és egyedül Kate miatt vállalkozott rá. Így viszont nem segített a nyomozásban, pedig közösen gondolkodva talán megmenthették volna egy ember életét. A mellette levő ülésen heverő szál vörös rózsára, és a doboz csokoládéra pillantott, aztán az órájára nézett. Tíz óra múlt. Vajon hazament már a nő? Rövid töprengés után Ryan-t hívta.

- Megkaptam az üzenetet - szólt a készülékbe, amikor meghallotta a nyomozó hangját. - Megtaláltátok a kulcshoz tartozó ajtót? - kérdezte lélegzetvisszafojtva.

- Még nem. Minden üzemet végigjártunk azon a környéken, ahol elfogtátok Tyson-t de semmi. Beckett szerint a csoki csomagolópapírja rejtheti a választ, de azzal sem mentünk semmire - mondta Ryan letörten. 

- Még az őrsön vagytok?

- Nem. Gates tíz órakor hazaküldött bennünket pihenni. Az FBI-osok folytatják a keresést.

Castle hallgatott. Azon járt az esze, jó ötlet-e pont most felkeresnie Kate-et. A nő valószínűleg kimerült az egész napos munkától, zaklatott a Tyson-nal való találkozástól, és csalódott az eredménytelenségtől, abba pedig már nem is akart belegondolni, hogy milyen hatással volt rá az ejtőernyő nélküli ugrásáról készült videó.

Ryan egy ideig várta az író reakcióját, aztán megtörve a kínos csendet, halkan megszólalt.

- Valami történt a kórházban Beckett-el. Csak árnyéka önmagának - mondta, aztán hirtelen témát váltott. - Holnap bejössz?

- Igen, azt hiszem, bemegyek - válaszolta bizonytalanul Castle, miközben arra gondolt, hogy a Kate-tel való találkozáson múlik, hogy be tudja-e tartani az ígéretét.

Tíz perc múlva, amikor megérkezett Beckett lakásához, már nem tudott másra gondolni, mint hogy mit mondjon a nőnek. A taxi már rég elment, de ő még mindig ott állt az utcán, kezében a szál rózsával és a doboz csokoládéval. Nagy sóhajtással vett egy mély lélegzetet a hűvös éjszakai levegőből, és mintha az égiekhez fohászkodna segítségért, felnézett az égre. New York vakító fényei elnyomták a csillagok távoli tündöklését, az ég komor feketeségként borult a városra. Egy pillanatra eszébe jutott a Monument Valley holdfényes ege, ahol milliárdnyi csillag ragyogása töltötte el reménnyel, hogy túléli a sivatagot, és boldogan fog élni Kate-tel, míg meg nem halnak. Most még a csillagok sem segítenek - gondolta keserűen. Amikor elindult, még arra gondolt, elmondja Kate-nek, hogy nem csinál több őrültséget, bocsánatot kér tőle, és mint ahogy ár máskor is előfordult, néhány másodperc múlva a nő megbocsájtón elmosolyodik, de már egészen másként látta a dolgokat. Hogy is várhatná el ezt a reakciót a mai nap után egy halálosan fáradt, meggyötört lelkű nőtől? Ránézett a rózsára és a csokoládéra. Ha nem is beszél Kate-tel, ezeket azért szerette volna nekiadni.

Beckett egész nap keményen tartotta magát a kapitányságon, bár érezte, hogy nem sok hasznát veszi a csapat, és néha arra lett figyelmes, hogy Gates, vagy a fiúk, aggódó tekintettel méregetik. Amikor megmutatta Martha a videót, dühös volt, amiért rosszul ítélte meg Castle reakcióját a szakításra, és rémült volt a tehetetlenség miatt, hogy nem tudja megakadályozni a férfit az őrült ötlete véghezvitelében. Akkor azt hitte, ennél rosszabbul már nem érezheti magát, de nagyot tévedett. Tyson szembesítette a vereséggel, amit vele szemben szenvedett el. Mintha egy világ omlott volna össze benne, mintha minden, amiben hitt, egy pillanat alatt tűnt volna tova. Egyetlen dologba tudott kapaszkodni: a megoldandó ügybe. Ha a háborút el is veszítette, legalább egy csatát nyerjen a gyilkossal szemben, ezért ki akart minden gondolatot űzni az agyából, ami Castle-lel vagy a szerelmükkel kapcsolatos, hogy minden figyelmét Tyson utolsó áldozatának megmentésére fordíthassa. Dühös volt Gates-re, amiért hazaküldte, és csalódott, amiért minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Mintha tűt kerestek volna a szénakazalban!

Lezuhanyozott, belebújt a kedvenc éjszakai pólójába és rövidnadrágjába, főzött egy kávét, és a gőzölgő feketével a kezében, a nappali kanapéjára kucorodott. Kortyolt egyet a kávéból, miközben szétteregette a kulcsról  és a csokoládéról készült fotókat az asztalon, melléjük pedig New York térképét tette, amelyen apró piros pöttyök sokasága jelezte azokat a raktárakat és gyárakat, ahol évtizedekkel ezelőtt a kulcsot használhatták.

Nézte a képeket, de gondolatai mintha önálló életre keltek volna, állandóan Rick-hez kanyarodtak, miközben fülében csengtek Tyson szavai. Hátradőlt a kanapén, és becsukta a szemét, és elárasztották azok a kínzó gondolatok, amelyeket egész nap elfojtott, és a tudatalattijába száműzött. Hát mégis hagyja, hogy egy gyilkos irányítsa a tetteit, hogy a félelem szép lassan megfojtsa? Hagyja, hogy minden, amiben az édesanyja és ő is hitt, semmivé váljon? Képek peregtek a szeme előtt: Tyson gúnyos mosolya, a vörös rózsa Jordan asztalán,  Martha szavai a kórházban, Castle tekintete a kápolnában, aztán a liftben elhangzott szavai, amik azóta a fülében csengtek, amióta a férfi kimondta: Nem szeretsz eléggé Kate. A szerelmed nem elég erős, hogy legyőzze a félelmet. 

Percekig hagyta, hogy csukott szemhéjai alól kicsorduljanak a könnyek. Hirtelen újra maga előtt látta a gyilkos gúnnyal vegyes, diadalittas mosolyát, de a kép egyre halványult, és átvette a helyét Castle végtelen szerelmet tükröző kék szeme, szelíd mosolya, amiben most is ott bujkált a huncutság, aztán ajkai elnyíltak, ragyogó tekintete elhomályosult, mint azon a viharos éjszakán, amikor elfogadta a férfi szerelmét. 

Kinyitotta a szemét, és egy határozott, elszánt mozdulattal letörölte arcáról a könnyeket. 

- Nem! Nem hagyom, hogy a félelem, és egy elmebeteg gyilkos legyőzzön! Túl sok a vesztenivalóm! Egy csodálatos ember a  szerelmét adta nekem. Nem hagyhatom elveszni! - suttogta maga elé a szavakat olyan erővel, mintha ordítva szakadnának ki a lelkéből.

Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és elmosolyodott. Ekkor hallotta meg a folyosóról beszűrődő lassú, ütemes, tompa  kopogást. Érzékei abban a pillanatban életre keltek, idegrendszere éberré vált, és feszülten figyelt. A közeledő kopogás hangjai megszűntek, mintha valaki éppen az ő ajtaja előtt állt volna meg, aztán pár pillanat múlva újra meghallotta a jellegzetes, de most távolodó hangot. Felkelt, elővette a fegyverét, és halk léptekkel a bejárati ajtóhoz osont. Kiakasztotta a biztonsági láncot, óvatosan elfordította a zárat, és a fegyverét előre tartva, egy hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót.