- Valami baj van? - kérdezte ártatlan arccal, de tekintete kihívóan csillogott.
Kate a kávéfőző pultjának támaszkodott, és úgy kapaszkodott a szélébe, mintha az összes haragját oda akarná összpontosítani, nehogy az izmai olyan mozdulatokat tegyenek, amiket később megbánna. Ha nem Kate Beckett, a komoly, fegyelmezett nyomozó lenne, aki mindig uralni tudja az érzelmeit a külvilág előtt, akkor valószínűleg nekitámadt volna Castle-nek, és mindkét öklével ütötte volna a mellkasát, és ordítva kérte volna számon, hogy miket csinált, de itt a kapitányságon, nem bújhatott ki a bőréből.
- Mi ez az egész, Castle? - kérdezte rezzenéstelen arccal, de izmai pattanásig feszültek.
- Nem tudom, miről beszélsz - játszotta az értetlent a férfi.
- Ne csináld ezt, kérlek! - emelte fel a hangját dühösen Kate, és már úgy szorította a pultot, hogy belefehéredtek az ujjai.
- De hát nem csinálok semmit - tárta szét a karját Castle. Érezte, hogy mindjárt túlfeszíti a húrt, de ez volt a szándéka. Arra számított, ha Kate-t elvakítja a düh, akaratlanul is kimondja a valódi érzelmeit. Tudni akarta, elég volt-e ennyi veszélyt vállalnia a célja eléréséhez. - Itt vagyok, és arra várok, hogy végre elengedd a pultot, mielőtt pozdorjává morzsolják az ujjaid, hogy főzhessek egy jó erős kávét.
Kate gyűlölte, ha a testbeszéde elárulta, ráadásul érezte, hogy az író játszadozik vele, ezért ideje volt taktikát váltani. Ellökte magát a pulttól.
- Parancsolj - mondta gúnyosan, miközben a kávéfőző gépre mutatott, és átadta a helyét. - Bár ne tudom, miért van szükséged a koffeinre. Azt hittem egy hegyi folyó jéghideg vize elég a felfrissüléshez - jegyezte meg száját lebiggyesztve, miközben megkönnyebbülve állapította meg, hogy a nyugodt hangnem hallatán Castle egy pillanatra meglepődött.
- Ja, a tegnapi evezésre gondolsz? Az csak egy jótékony túra volt - mondta megrándítva a vállát, úgy téve, mintha az életveszélyes kaland semmiség lett volna. - Tudod, az indián rezervátumban működő kórháznak ajánlották fel az evezés díjaiból befolyt összeget - pillantott hátra, miközben a bekészítette a kávét a gépbe.
- Aha - bólintott Kate, aztán a férfi mellé lépett, hogy a szemébe nézhessen. Újra a pultnak támasztotta a csípőjét, de most karba fonta a kezét, nehogy a férfi megint észrevegye a benne tomboló, visszafojtott dühöt. - És a Brooklyn hídról ugrálók kinek gyűjtötték az adományokat? - kérdezte gúnyosan.
Castle lassan a nő felé fordult. Alig fél méterre álltak egymástól, és Kate már sajnálta, hogy ilyen közel merészkedett a férfihoz. A kék szemek kutató tekintete mintha a legtitkosabb gondolatait akarták volna kifürkészni, orrát kellemesen csiklandozta a borotválkozás utáni arcvíz jellegzetes illata, a keskeny, érzéki ajkak elnyíltak, és szinte érezte, ahogy vibrál a levegő a férfi körül. Castle is megérezte a közelség keltette vonzást, de nem engedhette meg, hogy a vágyai irányítsák. Most nem. Ha most közeledne Kate-hez, biztosan vereséget szenvedne végül, ezért kicsit hátrébb húzódott, elfordult a nőtől, és úgy tett, mintha minden figyelmét a kávéscsészék előkészítése kötné le.
- Hm ... látod, erre nem gondoltak a szervezők, pedig biztosan szép összeg folyt volna be ott is - válaszolt úgy, mintha nem érezte volna a gúnyt a nő szavaiban. - Az indiánokat mindenképpen segítettem volna. Nem az adomány miatt eveztem végig a Kootenai folyónak azon a vad szakaszán ... pontosabban nem is eveztem végig, mert egy szakaszon csónak nélkül sodródtam - húzta el a száját az emlékre.
- Akkor miért Castle? - lökte el magát újra a pulttól Kate, mert érezte, hogy a feszültség újra növekszik benne.
- Hogy miért? - fordult meg hirtelen a férfi, és egyenesen a karba font kézzel mögötte álló nőre nézett.
Kate nyelt egyet, mert Castle szeméből eltűnt a tettetett jókedv, a pimasz, megjátszott értetlenkedés. Szemét kissé összehúzta, tekintete mintha azt kérdezte volna, hogy "Komolyan kérdezed?" "Valóban nem tudod, hogy miért?"
Kate pontosan tudta a választ, de nem akarta, hogy a férfi ezt megtudja, ezért kérdések özönét zúdította rá. Csak arra nem számított, hogy minél többet kérdez, annál jobban feldühíti saját magát.
- Igen Castle! Miért? Miért vágsz bele szinte naponta valami őrültségbe? Miért kockáztatod az életedet, vagy legalábbis a testi épségedet? Még több sérülést akarzs összeszedni? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Nem gondolsz azokra, akiknek fontos vagy? Újra játszani akarod a nagymenőt? Azt hiszed, így jobban ragadnak rád a cicababák? Vagy bizonyítani akarsz valamit? De kinek? Talán nekem? - szinte kiabálta az utolsó szavakat, és a dühtől remegett a szája széle.
Castle halálos nyugalommal nézte a nőt, aztán szomorkásan elmosolyodott.
- Tényleg nem érted, Kate? - kérdezte halkan, olyan sok keserűséggel a hangjában, hogy az szíven ütötte a nőt, és a dühe egy pillanat alatt mérhetetlen fájdalommá változott.
Castle várt. Maga sem tudta, miben reménykedett. Talán abban, hogy Kate bevallja, hogy megértette a jelzését, és legalább mérlegeli a döntését, de a nő úgy tett, mintha nem értené a célját. Másodpercekig csak néztek egymásra némán, aztán Castle arca alig észrevehetően megrándult. Tudomásul vette, hogy nem járt sikerrel. A kudarc keserűséggel töltötte el, de büszkébb volt annál, mint hogy könyörögjön.
- Különben mindkettőt élveztem - szólalt meg dacosan. - Az ugrás és az rafting is majdnem olyan izgalmas volt, mint a nyomozás veled. Igaz, nem volt bennük szellemi kihívás, de azt pótolta az adrenalin. És különben is! Miért érdekel, hogy mit csinálok a szabadidőmben? Vagy még mindig dönteni szeretnél az életemről? Hát nem, Kate! - mondta komolyan, de a hangjában a dac mellett megjelent az elszántság, .
Castle még egyszer a tágra nyílt, zöldesbarna árnyalatú szemekbe nézett, aztán az ajtó felé indult. A férfi keménysége, és a cinikus hangnem megijesztette Kate-t. A tény, hogy már semmilyen befolyással nincs a férfire, új félelmet szült benne. Nyelt egyet, vett egy mély lélegzetet, és amikor már az író keze a kilincsen volt, megszólalt.
- Tudom, hogy miért csinálod ezt.
Castle néhány másodpercre mozdulatlanná dermedt, aztán lassan megfordult. Komoly és hitetlen volt a tekintete, ugyanakkor tele volt várakozással.
Kate óvatosan formálta a szavakat, nem akarta, hogy bármi félreérthetőt mondjon.
- Tudom, hogy azért találtad ki ezt az őrültséget, hogy megváltoztassam a döntésem, de nem fogom, mert helyesen döntöttem. Tudom, hogy be akarod bizonyítani, milyen veszélyes az élet akkor is, ha nem vagy velem. De ez nem igaz, Rick! Te teszed veszélyessé.
- Lehet, hogy igazad van, de te döntöttél úgy, hogy az életem csak az enyém legyen. Nem én akartam így, de ha már egyedül vagyok, akkor úgy élek, ahogy én akarok, és akkor csinálok őrültséget, amikor akarok, és olyan sokáig, amíg én akarom - csengtek ellentmondást nem tűrőn a férfi szavai. Az utolsó mondat után nyelt egyet, aztán összeszorított szájjal, elszánt tekintettel alig észrevehetően bólintott, mintha tudatosítani akarná, hogy ezen semmi nem változtathat, aztán megfordult, és kilépett az ajtón.
Kate döbbenten követte a tekintetével a férfit, aztán erőtlenül lerogyott egy székre, még azt sem vette észre, hogy a gőz hangos sistergése és a pihenőt betöltő jellegzetes illat jelezte, hogy lefőtt a kávé.
Castle lehajtott fejjel, sietve indult volna a lift felé, de az időközben megérkező Espo utánaszólt.
- Hé Castle! Minden rendben?
Amikor az író megfordult, és a nyomozó meglátta az arcát és a tekintetét, már tudta, hogy kár volt feltennie a kérdést.
- Nem. Semmi sincs rendben - rázta meg a fejét Castle, és faképnél hagyta a homlokát ráncoló férfit, aztán beszállt a liftbe, és fejét a falnak támasztva gondolkodott. Mire kilépett a felvonóból, már tudta, mit fog tenni. Kihúzta a farzsebéből a telefont, és Debby-t hívta.
- Lemondtam a mai programot, ahogy kérted - közölte a nő, miután üdvözölte.
- Vissza tudnád csinálni?
A vonal másik végén néhány másodpercig csend honolt. Castle keserű félmosolyra húzta a száját. Szinte látta maga előtt a nő csalódott arcát, és aggódó tekintetét.
- Tudom, mit gondolsz - mondta. - De nem kell féltened. Tudod, a sors kegyeltje vagyok - próbált könnyedséget erőltetni a hangjába, de a repülőút óta nehezére esett játszadozni ezekkel a szavakkal.
- Igen Richard, tudom, de azt se felejtsd el, hogy a szerencse forgandó.
- De azért meg tudod újra szervezni, amit lemondtál, ugye? Jó lenne, ha még ma mehetnék.
- Igen - sóhajtott lemondóan a titkárnő. - Természetesen meg tudom szervezni. Tíz órára legyél a reptéren!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése