Változatok egy témára 7/119

Ryan pislogott néhányat, lehalkította a készüléket, és félve Beckett-re nézett, aki még mindig mozdulatlanná dermedve, elnyílt ajkakkal, döbbenten meredt a képernyőre.

Szinte tapintható volt a robbanni kívánó érzelmek feszültsége, ezért a két nyomozó másodpercekig szótlanul nézte Kate-t, míg végül Ryan szólalt meg halkan.

- Legalább nincs nagyobb baja - nézett kissé lehajtott fejjel bátortalanul, mintha felkészülne, hogy a nő Castle miatti dühe rajta fog csattanni, de Kate nem szólt semmit, csak hirtelen felállt, felkapta a blézerét, átcsapta a vállán, és határozott léptekkel a lépcsőház felé sietett. Amikor eltűnt a szemük elől, a két férfi egymásra nézett.

- Lehet, hogy azt a hülye raftingot túlélte Castle, de ha most lenne Beckett közelében ... hát haver, azt hiszem, annyi lenne neki! - mondta meggyőződéssel Espo.

- Szerinted leveszi a fejét?

- Abban biztos lehetsz! Castle-nek az a szerencséje, hogy Montanában van, és mire hazaér, talán csillapodik Beckett haragja - bólintott határozottan Javi, de Ryan elgondolkodva csóválta a fejét.

- Szakítottak.

- Hogy pontosak legyünk, Beckett szakított, de azóta is szenved. Nézd meg Castle-t! Először összezuhant, most meg játssza a régi önmagát. Mintha arra tette volna fel az életét, hogy Beckett agyára menjen, és addig játsszon az idegeivel, amíg meg nem gondolja magát. Csak azzal nem számol, hogy Beckett-nek fegyvere van.

Ryan meglepetten hátrahőkölt a megjegyzésre.

- Csak nem gondolod, hogy ...

- Dehogy, tesó - dőlt hátra magabiztosan Espo. - De ha sikerül Castle-nek elszakítania a cérnát, akkor nem lennék a helyében - vágott egy grimaszt a gondolatra, aztán elvigyorodott. - Kíváncsi leszek, mi lesz a következő húzása.

A látóhatár felé közelítő nap már csak gyengén lövellte sugarait a városra, ezért a nappali meleg már jócskán enyhült. Kate megborzongott, bár érezte, hogy ennek nem a langyos szél az oka. Amikor kiért az utcára, mélyet lélegzett a szabad levegőből, ami a szennyezőanyagoktól, kipufogógázoktól oly jellegzetessé tették New York illatát, és bár egyáltalán nem volt friss, most mégis üdítően hatott. Kate úgy érezte, megfullad, ha az épületben kell maradnia, és még a lift szűk, zárt terét sem tudta volna elviselni, ezért hagyta el rohanva a kapitányságot a lépcsőházon keresztül. Dühös volt és keserű. Miért játszik vele ilyen kegyetlen játékot Castle? Ő szereti, meg akarja óvni az életét, erre a férfi belemegy minden őrültségbe, mint egy dacos kisfiú. Már biztos volt abban, hogy nem kalandvágyból, hencegésből vagy a dicsőség utáni vágy miatt ugrott le a Brooklyn hídról, és raftingolt egy vad, hegyi folyón, hanem hogy neki visszavágjon. Mikor érti már meg, hogy felelősséggel kell élni az életét, hogy tartozik ezzel azoknak, akik szeretik, akik számítanak rá, akiknek fontos?

Idegesen a füle mögé tűrte a haját, miközben hagyta, hogy a járókelők sokasága magával sodorja. Nem érdekelte merre megy, egyszerűen csak ki akart szabadulni az őrsről.  Lehajtott fejjel, gondolataiba merülve tette mechanikusan egyik lábát a másik után, amikor nekiütközött egy babakocsinak. Mentegetőzve emelte fel a kezét, és nyitotta a száját bocsánatkérésre, de a hang a torkán akadt. Nem tudta, honnan ismerős neki a nő, de látta a tekintetén, hogy ő is megismerte. A babakocsiban ülő egy éves forma szőke kisfiúra nézett, aki ráemelte hatalmas kék szemeit, és pislogás nélkül fúrta tekintetét az övébe. Kate-be villámként hasított a felismerés. Olyan csodálkozva nézett a fiatal, szép arcú, barátságosan mosolygó nőre, mintha szellemet látna. Nem hitte, hogy valaha az életben még láthatja azt a kisfiút, akit Castle megmentett egy gyerekrabló testvérpár karmaiból. Egy pillanat alatt átfutott fején a szívszorító emlék, ahogy elvette a fájdalomtól a földön fetrengő írótól a bebugyolált babát, és az ránézett.

- Nyomozó! Örülök, hogy találkoztunk! - szólalt meg közvetlen hangnemben.

- Én is - nyögte ki nehezen, és zavartan viszonozta a mosolyt, de mintha valami láthatatlan erő kényszerítené, újra a fiúcskára nézett. A hatalmasra nyitott kék szemek követték minden mozdulását, a pici cseresznyeajkak mosolyra húzódtak, így láthatóvá váltak az apró, hófehér fogacskák.

- Tudja, amióta visszakaptuk a mi kicsikénket, nincs olyan nap, hogy ne gondoltam volna hálával magukra - hallotta a fiatal nő őszinte szavait, miközben még mindig ugyanúgy fogva tartották az ártatlanul ragyogó kék szemek, mint amikor a karjaiban tartotta az akkor még csak négy hónapos babát. 

- Csak a munkánkat végeztük - mondta szerényen Kate, bár számára ez sokkal több volt, mint munka. A hivatása, az élete értelme volt, hogy igazságot szolgáltasson.

- A társa meggyógyult? - érdeklődött a nő. - Hallottuk, hogy megsérült, amikor megmentette a kisbabánkat.

Beckett arca megrándult az emlékre. Hirtelen maga előtt látta, ahogy Castle felhúzott térdekkel a földön fekszik, és kezét az ágyékát szorítja, és újra érezte a rémületet, amikor meglátta az ujjai közül szivárgó vért.

- Igen, meggyógyult - nyögte ki nehezen, miközben nagy nehezen levette tekintetét a gyerekről, aztán a nőre nézett. - Gyönyörű kisfiú - mosolyodott el.

- Szerintem is - nevetett a fiúcskára a nő, mire az gyöngyöző kacagásban tört ki. - Mondja meg a társának is, hogy a föld legboldogabb nőjévé tettek azzal, hogy megmentették David-et, és így az anyukája lehetek - csuklott el a hangja, és könnyek szöktek a szemébe. gyorsan pislogott néhányat, aztán mintha szégyellné, hogy elérzékenyült, bólintott, és sietős léptekkel folytatta az útját.

Kate másodpercekig nézett utánuk, aztán nyelt egyet, gondterhelten hátrasimította a haját, és a közeli parkba sietett. Leült egy padra, és behunyta a szemét. Úgy érezte, túl sok ez egy napra. Mintha  a sors kegyetlen játékot játszana vele, és szándékosan kínozná. A kisfiú felkavarta azokat az érzéseket, amiket lelke legmélyebb zugába száműzött. Akkor azon vívódott, hogy felelősséggel hozhat-e világra egy kisgyermeket, miközben nap, mint nap kockára teszi az életét, most pedig azon, hogy kockára teheti-e a szerelme életét azzal, hogy maga mellé láncolja. Sok mindennek kellett történnie, hogy a gyerekvállalással kapcsolatos félelmei legyőzze, és úgy döntsön, enged a legerősebb vágyának, és szeretne anya lenni. Mintha megismétlődtek volna az akkori vívódásai, és újra átélné azt a különös helyzetet, hogy döntött egy sorsdöntő kérdésben, de azóta olyan dolgok történnek, amelyek elbizonytalanítják. A különbség az volt, hogy akkor a véletlenek furcsa játéka irányította az eseményeket, most viszont Castle gerjeszti azokat. Ahogy eszébe jutott a vérző homlokú, lehorzsolt kezű, csuromvizes férfi önelégült mosolya, és  pimaszul csillogó szeme, újra elöntötte a düh. De ha most azt gondolja Castle, hogy rohan hozzá, és a karjaiba omlik, és esdekelve könyörög, hogy ne hívja ki maga ellen a sorsot többé, és ne sodorja többé magát veszélybe, akkor téved! - gondolta bosszúsan. - Nem fogok bedőlni a gyerekes érzelmi zsarolásának!

Kinyitotta a szemét. A park hatalmas fái egyre félelmetesebben susogtak, a virágágyak rózsáinak lehulló szirmai pedig az utak kavicsszemcséi között kavarogtak a feltámadó szélben. A Nap a látóhatár alá bukott, és a lassan eltűnő színek helyét elfoglalta a szürkeség. Kate fázósan húzta szorosabbra a blézerét, és az égen tornyosuló, egyre sötétebb felhőkre nézett. Még csak az hiányzik, hogy itt érje egy zivatar - gondolta, és felállt. Miközben megszaporázta lépteit, hogy minél előbb visszaérjen a kapitányságra, egyre többször pillantott gondterhelten az égre, és egyre növekvő szorongással gondolt arra, hogy Castle valószínűleg repülőgéppel jön haza Montanából. A két órás időeltolódás miatt ott még csak késő délután volt, ezért feltételezte, hogy nem akar ott éjszakázni a férfi. - Most meg azért izgulhatok, hogy ne viharban repüljön - sóhajtott mérgesen, amikor belépett az épületbe.

A repülőgép megrázkódott, ahogy belekerült a légörvénybe. Néhányan felsikoltottak, mások ijedten néztek körbe, mintha egy megnyugtató szóra várnának. Castle kényszeredett mosollyal a száján, a hozzá legközelebb ülő, idős nőre nézett, miközben megmarkolta a kényelmes bőr ülés karfáját. Feltételezte, hogy egy nő, ráadásul ha ilyen szép kort ért meg, mint utastársa, valószínűleg jobban megijed a repülőgép rázkódásától és furcsa, csikorgó hangjaitól, mint egy feleannyi idős férfi, de tévedett. A nyolcvan év felettinek látszó, elegáns ruhát viselő, hófehér hajú nő arcát ugyan mély ráncok barázdálták, és szemhéjai mélyen ráereszkedtek a szemére, de élénk tekintete  fiatalosan csillogott. Barna foltok tarkította, ráncos kezében könyvet tartott, és olyan elmélyült figyelemmel olvasta, hogy meg sem rezzent a gép félelmet keltő imbolygására. Amikor megérezte, hogy rászegeződik egy tekintet, érdeklődve felnézett.

- Nem fél? - kérdezte Castle feszengve.

- Tudja fiam, ennyi idősen már nincs mitől félnem - mosolyodott el barátságosan. - Persze már sajnálom, hogy nem néztem meg az időjárás jelentést, mert akkor biztosan nem ültem volna fel erre a gépre. Nem jó, ha kihívja maga ellen a sorsot az ember! Buta, aki magának keresi a bajt - mondta bölcsen mosolyogva, aztán beletörődve a sorsába, felhúzta a vállát. - De hát nem voltam elég előrelátó, úgyhogy a sors kezében vagyok. Eddigi életem során kegyes volt hozzám, remélem a landolásig még kitart a szerencsém - mondta, aztán újra beletemetkezett az olvasni valójába.

Castle hátradőlt az ülésben, és igyekezett nem gondolni gombóccá zsugorodott gyomrára. Talán az idős nőnek van igaza, és nem szabadna kísértenie a sorsot azzal, hogy szándékosan veszélybe sodorja az életét. Mi van, ha eddig tartott a szerencséje, és megúszott ugyan egy bizonytalan kimenetelű ugrást és egy őrült száguldást egy megvadult folyón, ahol még a csónakjuk is felborult, de a sors megelégelte a játékát, és most úgy dönt, hogy móresre tanítja? Mintha ez lett volna a végszó, hatalmas csattanást hallottak, a gép nagyot zökkent, és sötétség borult az utastérre.