Változatok egy témára 7/120

Mintha ez lett volna a végszó, hatalmas csattanást hallottak, a gép nagyot zökkent, és sötétség borult az utastérre.

Beckett az ablakra nézett. A viharossá erősödő szél vadul csapta az üvegnek a hatalmasra duzzadt esőcseppeket, amelyek patakként folytak le a párkányra. Behallatszott a szél süvítése, és a zúgást még félelmetesebbé tette egy-egy morajló dörgés. A felvillanó villámok fényében látta, ahogy hajladoznak a fák, ágaik pedig nyújtózkodva próbálnak ellenállni az őket letépni készülő erőnek. - Még jó, hogy nem a parkban ért a vihar - gondolta, és ahogy megfogalmazódott benne a mondat, egy emlékkép ötlött fel benne. Az este, amikor bőrig ázva ült a szakadó esőben a játszótér hintáján, és meghozta élete legfontosabb döntését. Elhessegette a gondolatot. Nem akart arra az időszakra gondolni, ami azzal az estével kezdődött. Túl fájdalmas volt az elvesztett boldogságon merengeni, ezért fogta az utolsó két mappát, amit még át akart nézni, és hazaindul. Szeretet volna már bérelni egy lakást, mert nem érezte otthonának ifjúkora régi szobáját, de a Tyson-ügy miatt erre egy perc ideje sem maradt. Remélte, hogy apja finoman érdeklődik a napja iránt, aztán diszkréten a szobájába húzódik, mert nem volt kedve beszélgetni, de nem volt szerencséje.

- Szia Apa! - húzta fáradt mosolyra a száját, amikor meglátta a nappaliban teázó férfit, aki úgy nézett fel a kezében tartott újságból, mintha csak rá várt volna.

Jim Beckett szelíden rámosolygott, és Kate abban a pillanatban tudta, hogy tévedett: a legnagyobb szerencse, hogy beszélgethet az apjával.

- Fáradtnak látszol - csendült melegen a férfi hangja.

Kate lehuppant a kanapéra, és töltött a neki odakészített csészébe a kannában gőzölgő teából. Kortyolt néhányat az italból, amit soha senki mással nem fogyasztott, csak az apjával, aztán a férfi várakozó tekintetébe nézett.

- Nem vagyok fáradt, csak ... csak furcsa dolgok történtek ma - adott ködös magyarázatot látható nyúzottságára.

A férfi kissé előbbre hajolt, és türelmesen várt. Soha nem sürgette Kate-t. és nem akart belőle semmit kikényszeríteni, amit nem akart megosztani vele a lánya. Most sem tette, de mindennél jobban szerette volna, ha Kate megosztja vele a kételyeit, mert látta rajta, hogy a feszültség és a szerelem tudatos megtagadása mennyire megviseli.

- Azt hiszem, Castle egy ostoba, gyerekes, ugyanakkor kegyetlen játékba kezdett - szólalt meg hosszas hallgatás után Kate.

- Az ugrásra és a vadvízi evezésre gondolsz?

- Te tudsz róluk? - húzta össze meglepve a szemöldökét a nő, mire a férfi szerényen elmosolyodott. - Úgy érzem, ellenem irányul ez az egész, miattam sodorja veszélyes helyzetekbe magát, pedig éppen ettől akartam megóvni.

- Mit akarsz tenni?

- Nem tudom - hajtotta le a fejét Kate. - Döntöttem kettőnkről, de ő ezt nem akarja tudomásul venni.

- Beszélsz vele?

- Azt hiszem, igen. Nem hagyhatom, hogy ilyen hülyeségeket csináljon - mondta, aztán belekortyolt a teába, majd felállt, és jó éjszakát kívánt az apjának. Miközben a szobája felé lépkedett, magán érezte a férfi szomorú tekintetét. 

Egy óra múlva letette az éjjeliszekrényre a két aktát, és lekapcsolta a villanyt. Képtelen volt figyelni a jelentésekre, így semmi értelme nem volt, hogy tovább kínozza magát velük. Pár percig mozdulatlanul feküdt a sötétben, miközben képek villantak fel a mögötte álló napból: Castle huncut mosolya a tévéképernyőn, a mozdulat, ahogy hátrasimítja víztől összetapadt hajszálait, a homlokáról lecsorgó vér, a szavai, hogy egy számára fontos embernek akar megfelelni, a tekintete, ahogy a kamerába néz, mintha egyenesen az ő szemébe nézett volna, aztán a megmentett kisfiú tágra nyílt kék szeme, végül a vihar előhozta emlék képei, amikor először lettek egymáséi. A zivatar felidézése újra nyugtalansággal töltötte el. Felkapcsolta a kis éjjeli lámpát, feljebb húzódzkodott az ágyban, és az ölébe tette a laptopját. Úgy érezte, képtelen addig elaludni, amíg meg nem nézi a híreket, hogy épségben leszálltak-e a zivatarban a Montanából induló repülőgépek.

Sorban nyitotta meg a híroldalakat, de nem talált semmi tragikus balesetre, vagy kényszerleszállásra utaló cikket. Dühösen hajtotta le a laptopot. Magára haragudott, amiért már ott is rémeket lát, ahol nincs, és akkor is félti a férfit, amikor csak feltételezi, hogy baj érheti. Sokáig feküdt álmatlanul, miközben arra az elhatározásra jutott, hogy másnap még lesz egy nyugodt délelőttje, hiszen Jordan azt az utasítást adta, hogy délutánra kerítse elő a férfit, így ráér akkor elmenni hozzá. Elhatározta, hogy késő délután megy el Castle-hoz, hogy minél kevesebb kínos órát kelljen együtt eltölteniük, és majd akkor mondja el neki a véleményét a gyerekes próbálkozásáról, hogy végre elfogadja a döntését.

Néhány kilométerrel távolabb, ugyanebben a pillanatban húzta magára a takarót Castle, miközben megállapította, hogy milyen nagyszerű asszony az anyja. Leszidta ugyan, és figyelmeztette, hogy nemcsak maga iránt tartozik felelősséggel, és legközelebb gondoljon Alexis-re is, de amikor elszállt az aggodalom szülte dühe, megfogta a kezét, és együtt érző, fájdalmas tekintettel megkérdezte, hogy még mindig olyan erősek-e az érzései Kate iránt, mint régen, és még mindig biztos-e abban, hogy nem lehet boldog nélküle. Gondolkodás nélkül vágta rá az igent, Martha pedig szomorkás mosollyal tudomásul vette, hogy el kell fogadnia, hogy a fia ilyen őrült módon harcol Kate-ért, mert különben esélye sem lesz a boldogságra.

Castle minden porcikája fájt a fizikai megerőltetéstől, teste halálosan fáradt volt, mégsem bírt elaludni, mert a nap élményei izgalomban tartották az idegrendszerét. Nagyot nyelve idézte fel a pillanatot, amikor felborult a csónak, és több kilométeren keresztül küzdött az örvénylő, vadul rohanó folyó hullámaival, fuldokolva kapkodta a levegőt, miközben igyekezett elkerülni az életveszélyes sziklákat. Amikor végre szelídült a folyó, és viszonylag épségben partot ért, úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Még az ágyban fekve is érezte, hogy felgyorsul a szívverése, amikor a repülőútra gondolt. Sokat repült, főleg, amikor a könyvét népszerűsítő körúton vett részt, néha viharba is került már, de még sosem csapott villám a gépébe. Még szerencse, hogy a mérnökök már megoldották, hogy ne tehesse tönkre egy elektromos kisülés a repülőgép elektronikáját, így az ijedtségen kívül nem történt semmi bajuk. Ennek ellenére a fülében csengtek az idős nő szavai. Talán tényleg buta dolog kihívni maga ellen a sorsot. Néhány percig még nyugtalanul forgolódott, aztán döntött. Egyelőre elhalasztja a másnapra megszervezett programját. Kitapogatta a sötétben a telefonját, és Debby-t hívta. Elmosolyodott, amikor meghallotta, milyen megkönnyebbült sóhaj hagyja el a titkárnő ajkát, és milyen szolgálatkészen ígéri meg, hogy lemondja a másnapi programot. Már csak azt kell megtudnia, milyen hatással volt a mai kalandja Kate-re. Ha nem járt sikerrel, még mindig folytathatja a tervét, egészen addig, amíg el nem űzi a nő kételkedését és félelmét. Elmosolyodott. Félelmet hozok létre benne, hogy elűzzek egy nagyobb félelmet - gondolta.

Kora reggel volt, de kialvatlanságán már segített az otthon elfogyasztott jó erős kávé, ezért Kate magabiztos mozdulatokkal lépett ki a kapitányság liftjéből, de alig tett pár lépést, a szeme elé táruló látványtól megtorpant. Mindenre számított, csak arra nem hogy Castle-t a székében ülve, rá várva találja. A férfi fekete farmerjában, frissen vasalt bordó ingében, barna zakójában, simára borotvált arcával és gondosan fésült hajával olyan volt, mint máskor, éppen csak a homlokán levő fehér ragtapasz, és kézfejét borító kötés árulkodott az előző napi kalandjáról.

- Szia - üdvözölte Kate-t szelíd mosollyal, mintha mi sem történt volna. - Gondoltam, ideje megnéznem, hogy álltok - mondta fesztelenül.

Kate-ben attól a pillanattól kezdve nőtt a feszültség, hogy megpillantotta a férfi jellegzetes alakját, de most, hogy látta, milyen színjátékot ad elő Castle, úgy érezte, menten felrobban.

- Gyere a pihenőbe! - sisteregtek szavai a dühtől, és faképnél hagyva a férfit, a viszonylag zárt helyiség felé indult. Maga sem értette, miért nem tudja megőrizni a higgadtságát. Talán azért, mert a szépen felépített terve, hogy délután fog beszélni a férfival, és addig pontosan megfogalmazza magában, hogy mit fog neki mondani, egy pillanat alatt semmivé vált. Bizonytalanná vált, és ez feldühítette.

Castle szeme egy pillanatra összeszűkült, amikor meglátta Kate reakcióját. A nő gyönyörű szeme villámokat szórt, orrlyukai kitágultak, ajkait összeszorította, hangja a vihar előtti csendet sejtette. Nem erre számított, de egyáltalán nem bánta, hogy ekkora haragot gerjesztett a nőben, ezért halványan elmosolyodott, és követte a pihenőbe. Becsukta az ajtót, és megvárta, amíg Kate megfordul, és szembe néz vele.

- Valami baj van? - kérdezte ártatlan arccal, de tekintete kihívóan csillogott.