Miután a mélygarázsban elbúcsúzott
egymástól a két férfi, Ryan-nek még mindig Espo szavai csengtek a
fülében. Amikor kikanyarodott a parkolóból, hirtelen nem az otthona,
hanem Castle lakása felé fordult.
Amióta az író újra megjelent az őrsön, Ryan gyakran feledkezett rá az íróra, és akarva, akaratlanul gondolt bele, mit érzett volna, ha Jenny közvetlenül az esküvőjük előtt szakít vele. Igaz, értette Beckett logikáját, de férfiként Castle-höz húzott a szíve. Egyébként is közel állt hozzá az író gondolkodásmódja, mert őt is vonzotta minden misztikum, és mivel nem volt annyira realista, mint Beckett vagy Espo, az íróhoz hasonlóan tudott hinni a csodákban, vagy az ismeretlenben. Tudta, hogy az alagutas sztori kiverte Beckett-nél a biztosítékot, és valószínűleg ezért nem jött be egész nap a kapitányságra az író, de azt nem tudta elképzelni, hogy nem érdekelné az ügy. Biztos volt benne, hogy senki nem tájékoztatta a fejleményekről, ezért azt gondolta, majd ő megteszi. Felhívhatta volna telefonon, de a hatodik érzéke (aminek létezéséről ő és Castle is hitt) azt súgta, jobb, ha személyesen találkozik a férfival.
Martha meglepődött, amikor a késő esti látogató előtt kitárta az ajtót. Bárki másra jobban számított, mint a küszöb előtt zavartan toporgó nyomozóra, de kimondottan örült a férfi megjelenésének.
- Á, Ryan nyomozó! - derült fel, de azonnal le is hervadt arcáról a mosoly, és aggódva nézett a férfira, aki gondterhelten ráncolta a homlokát. - Valami baj van?
- Nem, nem - igyekezett gyorsan megnyugtatni az asszonyt Ryan. - Csak Castle-nek hoztam néhány új hírt.
- Remélem, jó hírek - mondta Martha, miközben beljebb tessékelte a férfit. - Bezárkózott a szobájába - sóhajtott olyan arccal, mintha ezzel pontosan jellemezné fia lelkiállapotát, miközben a hálószoba felé indult, majd bekopogott az ajtón. - Richard! Ryan nyomozó jött hozzád - nyitott be anélkül, hogy megvárta volna Castle reakcióját, nehogy ellenállásba ütközzön, aztán megvárta, míg a nyomozó belép, és diszkréten behúzta az ajtót.
- Ryan? - ütközött meg a késői vendég megjelenésén Castle, és feljebb tolta magát az ágyban. Jóban voltak, de talán soha nem kereste fel csak úgy a férfi.
- Bocs, hogy így rád támadtam - feszengett a nyomozó az ajtóban toporogva, miközben végigfuttatta tekintetét az írón. Castle a magasra polcolt párnáknak dőlve ült az ágyban, bordó, V-nyakú pólóban és egy sötétkék pamut térdnadrágban, ölében a laptopjával. A hófehér huzatú paplan alól kilógott a gézzel vastagon átkötött sérült lába. - Ma nem voltál benn a kapitányságon ... gondolom, ezért - mutatott a kötésre, de tekintete kérdőn fürkészte Castle arcát.
- Van vele egy kis gond - tért ki a fel nem tett kérdés elől, de Ryan figyelmét nem kerülte el, hogy a tekintete mennyire elkomorult, arca megrándult, és zavarában nyelt egyet. - Van valami új fejlemény? - próbálta elterelni a témát.
Ryan bólintott, aztán beszámolt Eva Hopkins valódi személyiségéről, a plasztikai műtéteknél játszott szerepéről, a bank biztonsági felvételéről, és a feltételezésükről, hogy a nő Tyson szeretője lehet.
- Ha megtaláljuk a nőt, elvezethet bennünket Tyson-hoz - vonta le a következtetést Castle, Ryan pedig mosolyogva bólintott. Ha másért nem is, már azért érdemes volt eljönnie, hogy lássa az író szemének izgatott csillogását, ami jelezte, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését.
- Igen. Az FBI már ráállt a keresésre, mi meg kaptunk egy szabad éjszakát - sóhajtotta fáradtan. - Beckett is rettentő megviseltnek tűnik, jól jön neki egy kis pihenés. Amikor visszajött Lanie-től, olyan volt, mint akibe hálni jár a lélek - mondta mintegy mellékesen, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Attól a pillanattól fogva, hogy rájött, Beckett és Castle egy párt alkotnak, örömmel töltötte el a boldogságuk, ezért rossz érzés volt látnia a szenvedésüket. Tudta ugyan, hogy nincs joga beleszólni az életükbe, és nem is akart, mégis úgy érezte, segítenie kell felnyitni a szemüket, mert ez a két ember megérdemli azt a boldogságot, amit ő Jenny-vel és a kis Sara Grace-szel él át.
Castle lesütött szemmel hallgatott, és azon tűnődött, vajon Kevin valóban célozgatni próbál valamire, vagy véletlenül említi Kate-t. Soha nem tapasztalta, hogy akár csak egy célzást is tegyen a magánéletükre, most mégis olyan érzése volt, mintha ki akarná tapogatózni, mi is van közte és Kate között.
- Megterhelő ez az ügy - szólalt meg sokára.
- És te? Jól vagy? - kérdezte Ryan, miközben kék szemeivel ártatlanul nézett az íróra.
- Mire akarsz kilyukadni? - húzta össze gyanakodva a szemöldökét Castle.
- Én? Semmire - tárta szét a karját, de amikor Castle megrovó tekintettel oldalra billentette a fejét, nagyot sóhajtva megadta magát. - A barátaim vagytok, és egyre nehezebben viselem, amit egymással műveltek.
- Úgy érted, amit Kate művel velem - helyesbített dacosan Castle.
Kevin néhány másodpercig hallgatott aztán döntött, és belekezdett.
- Amikor Jenny először érezte meg, hogy milyen veszélyes a munkám, megrémült, aztán elfogadta, hogy ez az életem, így érzem teljes embernek magam. Sara Grace születésekor olyan félelmet élt át, mint még soha, mégsem kérte, hogy helyeztessem magam veszélytelenebb munkakörbe, vagy adjam fel a hivatásomat. Hálás vagyok neki ezért, és végtelenül tisztelem. De az is megtörténhet, hogy egyszer egy elmebeteg gyilkos őt, vagy Sara Grace-t akarja felhasználni, hogy bosszút álljon azért, mert rács mögé juttattam. - Egy pillanatra elhallgatott. Ha erre a lehetőségre gondolt, mindig felszínre került a rettegése. Vett egy nagy levegőt, és halkan, de nagyon komolyan folytatta. - Mindketten megtanultuk a tudatalattink legrejtettebb zugába száműzni a félelmet, és örömmel megélni minden pillanatot, amit együtt tölthetünk.
Castle döbbenten hallgatta a nyomozó őszinte kitárulkozását. Soha nem beszélt ilyen személyes dolgokról, és az érzéseiről, bár mindig érezte, hogy több közös vonás van bennük, mint azt bárki hinné. Az egyik az érzékenységük, a másik a csodákba és a logikával megmagyarázhatatlan dolgokban való hitük.
- Nem én vagyok az, aki nem tudja legyőzni a félelmét - mondta, mivel pontosan értette, hogy Ryan párhuzamot vont a saját élete, valamint az ő és Kate helyzete között, de nem értette, mire akar kilyukadni.
- Ha Jenny egy nap kitalálná, hogy laikusként minden nap bejár az őrsre, részt vesz a nyomozásokban és az akciókban ... hát, tudod, azt nem tudnám elfogadni. Rettegnék, hogy egy eltévedt golyó megöli.
- Nem ... nem értelek - húzta össze a szemöldökét Castle értetlenül, hiszen Kate azzal a félelemmel már rég megbirkózott, hogy az akciók során baj érheti.
- Csak azt akarom mondani, hogy egy félelmet el tudok viselni, de kettőt lehet, hogy nem tudnék - mondta halkan, aztán összeráncolta a homlokát, és jelentőségteljesen Castle szemébe nézett.
- Úgy érted, Kate-nek túl sok ez egyszerre?
- Én csak magamról beszéltem - húzta fel a vállát Ryan, mintha nem értené, miről beszél Castle, de a szemei igencsak beszédesek voltak. - Nekem kellene egy kis idő, hogy mérlegeljem a dolgokat, és más szemmel nézzek a félelmeimre - mondta, aztán gyorsan az órájára pillantott, és felállt. Úgy gondolta, veszélyes lenne jobban belemerülni a témába. Nem akarta veszélyeztetni a barátságát az íróval, sem a kéretlen tanácsadó szerepében nem akart tetszelegni, csak azt akarta, hogy Castle értse meg Beckett érzéseit, és legyen vele türelmes. - Jenny mérges lesz, ha lekésem a vacsorát - mondta, miközben az ajtó felé lépett, de meg is torpant, mert megszólalt a telefonja. Örült, hogy a hívás megakadályozta Castle-t abban, hogy újabb kérdést tegyen fel. Füléhez emelte a készüléket, és minden figyelmét Espo szavainak szentelte. Lassan Castle felé fordult.
- Megtalálták Eva Hopkins, azaz Elena Parkins lakhelyét - mondta izgatottan. - Már úton vannak a megfigyelő egységek. Mennem kell.
Miután Ryan hosszas vacillálás után elárulta a címet, és elrohant, Castle óvatosan kikászálódott az ágyból, és a dolgozószobájába sántikált. A Lanie által beadott érzéstelenítő hatása már a múlté volt, ezért a megbolygatott seb minden lépésnél úgy fájt, mintha kést forgatnának benne. Bekapcsolta az okostábláját, és néhány érintés után már árgus szemekkel nézte New York részletes térképét. Az utcák bonyolult szövevényében különböző színű vonalak jelezték Tyson mozgását. A kölcsönzött Toyota Prius útvonalát, az utcákat, ahol a térfigyelő kamerák képei szerint felbukkant a fagyis autó, a bank, ahol Tyson a pénzügyeit bonyolította, az alagút, és most bejelölte Eva Hopkins lakását is. Miközben olyan helyet keresett, ami mindezek metszetében van, vagy olyan helyen, ahonnan ezek a területek könnyen elérhetők, Ryan szavai jártak a fejében. Várnia kellene? De meddig? Kate megbirkózna egyedül is a féltésével? Vagy esélye sincs rá? Vajon mire akart Kevin kilyukadni? Lehet, hogy csak arra akart rávilágítani, hogy milyen nehéz súlyt cipel Kate?
Nyögött egyet, ahogy a combjába belehasított a fájdalom, ami kizökkentette a kínzó gondolatokból, és újra a térképre terelte a figyelmét. Sorban érintette meg a hotelokat és motelokat jelző kék jeleket. Tekintetével az olcsó szállásokat kereste, ahol könnyedén el lehet vegyülni, senki nem kér valódi iratokat, és könnyű álnéven bejelentkezni, amikor meglátott egy négyemeletes hotelt. Pislantott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének.
Kate egy jelzés nélküli rendőrségi Fordban ült alig száz méterre az ál Eva Hopkins lakásának bejáratától. Az utcai lámpa jól megvilágította az ajtót. Túlságosan is jól.
- Ha szerencsénk lesz, és itt van a nő, előbb-utóbb el fog menni Tyson-hoz - mondta Espo, aztán egy jókora falatot harapott a szendvicséből.
- Ha szerencsénk lesz - ismételte a férfi szavait hitetlenkedve Beckett. - Nem tetszik ez nekem. Túl könnyen megtalálta a nő lakását az FBI. Tyson nem hagy ilyen nyomot. - Gyanakodva nézett ki a szélvédőn, és azon töprengett, nem egy csapda áldozataivá fognak-e válni, de semmi szokatlant nem látott. Soha nem szerette az unalmas, órákig, vagy esetleg napokig tartó várakozást, ezért bosszúsan dőlt hátra az ülésben, és hogy valamivel szórakoztassa magát, kihúzta az ajtó tárolórekeszébe tett térképet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése