Lassan
kortyolgatta a kávét, aztán egy hirtelen elhatározással letette a
poharat, és a lift felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a
lelkét.
Dr. Parish teljes figyelmét lekötötte a mikroszkópban látott szövet vizsgálata, ezért amikor közvetlenül mögötte megszólalt a férfi, és a nevén szólította, ijedtében összerezzent, és dühösen fordult hátra.
- Castle - sóhajtott megenyhülve, amikor meglátta az írót. - A frászt hoztad rám.
- Nem gondoltam, hogy ijedős, aki hullákat boncol! - tárta szét a karját ártatlan mosollyal a szája sarkában a férfi.
- Hallottam, milyen kalandotok volt, és hogy elfogtad 3XK-t. Nem hittem, hogy éppen te viszel véghez ilyen hőstettet.
- Nem érzem hőstettnek - komolyodott el Castle.
- Pedig az volt, higgy nekem! De ... hogyhogy itt vagy nálam? Nem ünnepelned kellene, hogy a legnagyobb ellenségetek rács mögé kerül? Hiszen te voltál a dicső lovag, aki megmentette a királylányt a sárkány karmai közül!
- Csakhogy a királylánynak nem kell a dicső lovag - mondta halkan a férfi, aztán gyorsan folytatta. - A segítségedre lenne szükségem, Lanie - nézett esengve a nőre, aki meglepetten hátrébb lépett, és védekezőn maga elé emelte a kezét.
- Nem beszélek Kate-tel, ha erre akarsz kérni. Nem szóltam bele soha a magánéletébe. Most sem teszem - ingatta meg határozottan a fejét.
- Ne-nem erről van szó! Csak ... megnéznéd a sebet? Vérzik és egyre jobban fáj - húzta össze kétségbeesetten a szemöldökét Castle. - Nem akartam idegen orvoshoz menni - tette hozzá alig hallhatóan, mire Lanie megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nem akartál, vagy nem mertél? - kérdezte, miközben elnézően elmosolyodott.
- De ... én ... nem ... - dadogta a férfi zavartan, és már bánta, hogy nem a kórházba ment.
- Jó, jó! - vágott a szavába Lanie, aztán intett, hogy kövesse a vizsgáló felé. Az ajtóban maga elé engedte a szorongó férfit, mintha attól félne, hogy a két helyiség között meggondolja magát, és megszökik.
- Vetkőzz! - parancsolt rá az ép lábán egyensúlyozó, zavartan ácsorgó íróra.
- Wow - ütközött meg a kemény stíluson Castle, és meglepetten hátrahőkölt. - Titokban domina vagy? - mérte végig kajánul elvigyorodva a nőt.
Lanie egy pillanatig fortyogott a dühtől, aztán felsőbbrendű hanyagsággal felhúzta a vállát.
- Ha akarod, megmutathatom a kínzóeszközeimet - emelt a magasba egy injekciós tűt.
A férfi arcáról a másodperc ezredrésze alatt lehervadt a vigyor.
- Ez ... ez már a kemény szado-mazo kategóriájába tartozik, és ne is haragudj Lanie, de az már nem az én világom - tárta szét színpadiasan a kezét Castle, amivel mosolyt csalt a nő arcára.
- Na, le azzal a nadrággal! Nem kell félned! Megígérem, hogy csak könnyed szado-mazo-ban lesz részed.
Az író vágott egy grimaszt, és kioldotta a derékszíját.
- Eddig azt hittem, ha azt mondja nekem egy nő, hogy vetkőzzek, akkor a Mennyország vár rám, de tévedtem - mondta durcásan, miközben levetette a cipőjét és letolta a nadrágját.
- És ha most még azt is hozzáteszem, hogy irány az ágy, - mutatott a vizsgálóágyra Lanie - akkor mire számítasz? - húzta fel gonoszkodva a szemöldökét.
- A Pokolra - morogta Castle, és megadva magát a sorsnak, illetve Lanie-nek, felfeküdt a zöld lepedővel letakart ágyra. - Lassan többet látsz alsónadrágban, mint felöltözve - tette hozzá duzzogva.
- Mi ezzel a probléma? - húzta fel a vállát Lanie. - Te nem vagy szégyenlős, én meg orvos vagyok, sőt, nem mellesleg egy csinos, szexi nő, úgyhogy láttam már alsónadrág nélküli férfit is. Igaz, hogy nem vagy megvetendő látvány - mérte végig kacér tekintettel a férfit - de nem én vagyok az, akit lázba tudsz hozni, hanem ...
Hirtelen elhallgatott. A célja, hogy egy könnyed, incselkedő beszélgetéssel oldja a férfi feszültségét, egy pillanat alatt dugába dőlt, amikor meggondolatlanul kiszaladtak száján az utolsó szavak. Kínos csend telepedett közéjük, ezért Lanie gyorsan a kötszereket kezdte rendezgetni, Castle pedig felült a vizsgálóágyra.
- Igaz, hogy átmásztál az egyik erkélyről a másikra? - terelte vissza a szót Tyson elfogására Lanie, miközben levágta az előző nap feltett kötést a férfi combjáról.
- Aha!
- És nem féltél?
- Hát, azt hiszem, nem volt rá idő, hogy azon töprengjek, mennyi az esélye, hogy egy rossz mozdulat, egy meglazuló csavar, vagy egy málló vakolatdarab miatt lezuhanjak és szörnyethaljak.
- Azt mondják, szépen elintézted a fickót.
- Nos ... igen - csengett sokkal komolyabban az író hangja, és gyorsan témát váltott. - Ugye nem akarsz megszúrni?
- Nyugi Castle! A seb szépen tisztul, csak be kell kenni és újra kell kötözni. Nem ázott volna át a kötés, ha pihentél volna, nem pedig akrobatamutatványokat mutattál volna be egy erkélyen - próbálta megnyugtatni a férfit Lanie, mivel a könnyed beszélgetés ellenére érezte, mennyire feszült. Mialatt ellátta a sebet, csend telepedett a helyiségre, amit csak Castle fájdalmas sziszegése és nyögései törtek meg néha.
- Készen is vagy, - paskolgatta meg a férfi lábát biztatón - de jó lenne, ha legalább egy napig nyugton ülnél a fenekeden. Már kezdem érteni, miért félt Kate!
Alig mondta ki az utolsó mondatot, látta, hogy Castle egy pillanatra megdermed, szeme összeszűkül, és fájdalmasan megrándul az arca.
- A mostani helyzet azt mutatta, hogy nem neki kellene engem félteni, hanem nekem őt - mondta halkan maga elé. - Ha együtt lennénk, tudnánk egymásra vigyázni.
- Légy vele türelmes, és adj neki egy kis időt. Talán Tyson elfogása sok mindent megváltoztat - nézett együtt érzőn Lanie az íróra, aki halványan elmosolyodott, hiszen nemrég az anyja is éppen ezzel próbálta biztatni.
- Nem akarok várni, Lanie. Már túl sokat vártam. Nem akarok mindig arra gondolni, mennyi időt vesztegettünk el, és nem akarok mindig azon rágódni, hogy mi lett volna, ha ... Itt az idő, hogy cselekedjek - nézett komoly elhatározással a nő szemébe Castle, aztán Lanie meglepetésére hirtelen témát váltott. - Rendben lesz holnap délelőttre a lábam?
- Ha kíméled, nem lesz vele baj - húzta össze a szemöldökét a nő gyanakodva. Érezte, hogy készül valamire az író, de azt is, hogy nem fogja elárulni neki, hogy mire. Ennek ellenére tett egy kísérletet.
- Miért? Mi lesz holnap délelőtt? - kérdezte.
- Csak egy tévés szereplésem - húzta fel a vállát egy pillanatra Castle, miközben lebiggyesztette a száját, jelezve, hogy nincs nagy jelentősége a dolognak, aztán hálásan elmosolyodott. - Kösz, Lanie - mondta, és mire a nő felocsúdott volna a töprengésből, az író már ki is lépett a vizsgáló ajtaján.
Az orvosszakértő egy sóhajtás kíséretében megingatta a fejét, aztán visszament a boncterembe, és leült a mikroszkóp elé. Mielőtt újra az emberi tüdőszövet vizsgálatára fordította volna a figyelmét, elgondolkodva dőlt hátra a forgószékben. Azon töprengett, felhívja-e Kate-t, hogy beszámoljon neki Castle látogatásáról, aztán úgy döntött, hagyja a maguk útján folyni az eseményeket, és nem üti bele az orrát semmibe. Belenézett a mikroszkópba, és teljes figyelmét a rózsaszínre festett sejteknek szentelte.
Kate a lift hátsó falának dőlt, és lehajtott fejjel egy nagyot sóhajtott. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy megossza Lanie-vel az érzéseit. Mit is mondhatna? Egyrészt azt sem akarta, hogy állandóan Lanie-t traktálja a lelki bajaival, másrészt úgy érezte, ha még sokáig magában tartja a érzéseit, felemészti ez az egész helyzet. A lift zökkenve megállt, és ő fel sem nézve lépett néhányat előre, amikor nekiütközött valakinek. Már azelőtt tudta, ki az, mielőtt felnézett volna. Az ismerős, mindennél finomabb illat bódítóan kúszott az orrába, az érintéstől pedig megborzongott, és olyan mozdulatlanná vált, mintha kővé dermedt volna. Ösztönei nem akarták, hogy megszűnjön a boldogító érzés, ahogy a férfi testéhez ért a teste.
- Castle - nyögte ki zavarában, aztán kényszeredetten hátra lépett. A liftajtó becsukódott, mielőtt Castle egyáltalán megmozdult volna.
- Én ... csak ... dadogott meglepetten a férfi. Elhomályosuló tekintettel nézett a gyönyörű zöldes szemekbe, miközben mélyen beszívta a mámorító cseresznyeillatot. Csak álltak mozdulatlanul, tekintetük összefonódott, és úgy érezték megállt körülöttük az idő. Mindketten megdöbbentek, hogy milyen heves reakciót váltott ki a csak pillanatokig tartó érintés. A vágy elemi erővel tört a felszínre, és mindketten tudták, ha nem itt, és ha nem most tapasztalták volna meg az érzést, nem tudnának neki ellenállni.
- Jól vagy? - kérdezte Kate, hiszen az utolsó emlékkép a férfiról azt sugallta, hogy lelkileg összetört. Fogalma sem volt, hogy mit keres a boncterem szintjén Castle, de az, hogy nem jött be hozzá a kapitányságra, azt jelezte, hogy nem akar találkozni vele. Most viszont a sors összehozta őket, és reménykedett, hogy Castle nem sétál el szó nélkül.
- Nem Kate, nem vagyok jól, - szűkült össze a férfi szeme, hangja komoly volt, de hiányzott belőle a keserűség - de teszek róla, hogy holnap már jobban legyek - tette hozzá titokzatosan.
Kate zavartan bólintott, mivel arra gondolt, talán keres egy szép modellt a férfi, akivel vigasztalódhat. Nyitotta volna száját, hogy megkérdezze, mit keres a patológián, de a lift csilingelve jelezte, hogy visszaért az alagsorba, és az ajtó kinyílt. Castle még egy pillanatig nem vette le róla a szemét, aztán szó nélkül belépett a felvonóba.
Lanie éppen megállapította, hogy a szövetek arról tanúskodnak, hogy nem a vízbe fulladt az áldozat, hanem már halott volt, amikor a folyóba dobták, amikor valaki megszólalt a háta mögött. Arra igazán nem számított, hogy valaki egy órán belül másodszor is a háta mögé lopózik, ezért jobban megijedt, mint az előbb. A szívéhez kapott, és olyan gyorsan pördült meg a forgószékkel, mint egy tornádó.
- Kate - tört ki sóhajként a szó a száján, amikor meglátta barátnőjét. - Össze kellene kötni benneteket Castle-lel - mondta önkéntelenül, aztán amikor meglátta Kate döbbent tekintetét, gyorsan magyarázkodni kezdett. - Fél órával ezelőtt éppen úgy lopózott mögém és megijesztett, mint te. A szívbajt hoztátok rám.
- Ezek szerint itt volt - állapította meg Kate.
- Néhány perce ment el.
- Találkoztam vele. Miért jött?
- Az éjszakai események megviselték a combján levő sérülést - válaszolt szűkszavúan Lanie. Tehát találkoztak, de már nem is beszélnek egymással - állapította meg. Rosszabb a helyzet, mint gondolta. Nézte, ahogy Kate maga elé meredve, elgondolkodva beharapja az alsó ajkát, és hirtelen úgy érezte, képtelen magában tartani a véleményét, ezért folytatta. - Úgy láttam, nemcsak a seb fájt neki.
Kate felnézett, és nyelt egyet.
- Megmentette az életemet - mondta halkan. - Megint miattam sodorta magát veszélybe.
Lanie megütközve nézett rá.
- Megfogadtam, hogy nem avatkozok a dolgaitokba, de képtelen vagyok szó nélkül nézni a vergődéseteket. Tudod te, hogy mennyire másképp látjátok ugyanazt a helyzetet? Castle úgy gondolja, most te voltál veszélyben, de ha együtt lennétek, tudnátok vigyázni egymásra. Ezzel szemben te úgy látod, hogy Castle volt veszélyben, és ha nem koslatna még mindig utánad, akkor ez nem történt volna meg - foglalta össze a nyomozó és az író gondolatait Lanie. - Tudod, évekig ámultam, hogyan egészítitek ki egymás mondatait, vagy gondoltok ugyanarra, és mondjátok ki ugyanazt egyszerre. Mintha lenne köztetek egy láthatatlan szellemi kapcsolat. Ez az első eset, hogy éppen az ellenkezőjét gondoljátok egy helyzetről. Kate! Mi indította el ezt a változást?
Beckett néhány másodpercig megütközve hallgatta Lanie eszmefuttatását, aztán töprengve újra beharapta az ajkát.
- Tyson - suttogta maga elé. - Tyson indította el az egészet.
- Eddig azt hittem, ha azt mondja nekem egy nő, hogy vetkőzzek, akkor a Mennyország vár rám, de tévedtem - mondta durcásan, miközben levetette a cipőjét és letolta a nadrágját.
- És ha most még azt is hozzáteszem, hogy irány az ágy, - mutatott a vizsgálóágyra Lanie - akkor mire számítasz? - húzta fel gonoszkodva a szemöldökét.
- A Pokolra - morogta Castle, és megadva magát a sorsnak, illetve Lanie-nek, felfeküdt a zöld lepedővel letakart ágyra. - Lassan többet látsz alsónadrágban, mint felöltözve - tette hozzá duzzogva.
- Mi ezzel a probléma? - húzta fel a vállát Lanie. - Te nem vagy szégyenlős, én meg orvos vagyok, sőt, nem mellesleg egy csinos, szexi nő, úgyhogy láttam már alsónadrág nélküli férfit is. Igaz, hogy nem vagy megvetendő látvány - mérte végig kacér tekintettel a férfit - de nem én vagyok az, akit lázba tudsz hozni, hanem ...
Hirtelen elhallgatott. A célja, hogy egy könnyed, incselkedő beszélgetéssel oldja a férfi feszültségét, egy pillanat alatt dugába dőlt, amikor meggondolatlanul kiszaladtak száján az utolsó szavak. Kínos csend telepedett közéjük, ezért Lanie gyorsan a kötszereket kezdte rendezgetni, Castle pedig felült a vizsgálóágyra.
- Igaz, hogy átmásztál az egyik erkélyről a másikra? - terelte vissza a szót Tyson elfogására Lanie, miközben levágta az előző nap feltett kötést a férfi combjáról.
- Aha!
- És nem féltél?
- Hát, azt hiszem, nem volt rá idő, hogy azon töprengjek, mennyi az esélye, hogy egy rossz mozdulat, egy meglazuló csavar, vagy egy málló vakolatdarab miatt lezuhanjak és szörnyethaljak.
- Azt mondják, szépen elintézted a fickót.
- Nos ... igen - csengett sokkal komolyabban az író hangja, és gyorsan témát váltott. - Ugye nem akarsz megszúrni?
- Nyugi Castle! A seb szépen tisztul, csak be kell kenni és újra kell kötözni. Nem ázott volna át a kötés, ha pihentél volna, nem pedig akrobatamutatványokat mutattál volna be egy erkélyen - próbálta megnyugtatni a férfit Lanie, mivel a könnyed beszélgetés ellenére érezte, mennyire feszült. Mialatt ellátta a sebet, csend telepedett a helyiségre, amit csak Castle fájdalmas sziszegése és nyögései törtek meg néha.
- Készen is vagy, - paskolgatta meg a férfi lábát biztatón - de jó lenne, ha legalább egy napig nyugton ülnél a fenekeden. Már kezdem érteni, miért félt Kate!
Alig mondta ki az utolsó mondatot, látta, hogy Castle egy pillanatra megdermed, szeme összeszűkül, és fájdalmasan megrándul az arca.
- A mostani helyzet azt mutatta, hogy nem neki kellene engem félteni, hanem nekem őt - mondta halkan maga elé. - Ha együtt lennénk, tudnánk egymásra vigyázni.
- Légy vele türelmes, és adj neki egy kis időt. Talán Tyson elfogása sok mindent megváltoztat - nézett együtt érzőn Lanie az íróra, aki halványan elmosolyodott, hiszen nemrég az anyja is éppen ezzel próbálta biztatni.
- Nem akarok várni, Lanie. Már túl sokat vártam. Nem akarok mindig arra gondolni, mennyi időt vesztegettünk el, és nem akarok mindig azon rágódni, hogy mi lett volna, ha ... Itt az idő, hogy cselekedjek - nézett komoly elhatározással a nő szemébe Castle, aztán Lanie meglepetésére hirtelen témát váltott. - Rendben lesz holnap délelőttre a lábam?
- Ha kíméled, nem lesz vele baj - húzta össze a szemöldökét a nő gyanakodva. Érezte, hogy készül valamire az író, de azt is, hogy nem fogja elárulni neki, hogy mire. Ennek ellenére tett egy kísérletet.
- Miért? Mi lesz holnap délelőtt? - kérdezte.
- Csak egy tévés szereplésem - húzta fel a vállát egy pillanatra Castle, miközben lebiggyesztette a száját, jelezve, hogy nincs nagy jelentősége a dolognak, aztán hálásan elmosolyodott. - Kösz, Lanie - mondta, és mire a nő felocsúdott volna a töprengésből, az író már ki is lépett a vizsgáló ajtaján.
Az orvosszakértő egy sóhajtás kíséretében megingatta a fejét, aztán visszament a boncterembe, és leült a mikroszkóp elé. Mielőtt újra az emberi tüdőszövet vizsgálatára fordította volna a figyelmét, elgondolkodva dőlt hátra a forgószékben. Azon töprengett, felhívja-e Kate-t, hogy beszámoljon neki Castle látogatásáról, aztán úgy döntött, hagyja a maguk útján folyni az eseményeket, és nem üti bele az orrát semmibe. Belenézett a mikroszkópba, és teljes figyelmét a rózsaszínre festett sejteknek szentelte.
Kate a lift hátsó falának dőlt, és lehajtott fejjel egy nagyot sóhajtott. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy megossza Lanie-vel az érzéseit. Mit is mondhatna? Egyrészt azt sem akarta, hogy állandóan Lanie-t traktálja a lelki bajaival, másrészt úgy érezte, ha még sokáig magában tartja a érzéseit, felemészti ez az egész helyzet. A lift zökkenve megállt, és ő fel sem nézve lépett néhányat előre, amikor nekiütközött valakinek. Már azelőtt tudta, ki az, mielőtt felnézett volna. Az ismerős, mindennél finomabb illat bódítóan kúszott az orrába, az érintéstől pedig megborzongott, és olyan mozdulatlanná vált, mintha kővé dermedt volna. Ösztönei nem akarták, hogy megszűnjön a boldogító érzés, ahogy a férfi testéhez ért a teste.
- Castle - nyögte ki zavarában, aztán kényszeredetten hátra lépett. A liftajtó becsukódott, mielőtt Castle egyáltalán megmozdult volna.
- Én ... csak ... dadogott meglepetten a férfi. Elhomályosuló tekintettel nézett a gyönyörű zöldes szemekbe, miközben mélyen beszívta a mámorító cseresznyeillatot. Csak álltak mozdulatlanul, tekintetük összefonódott, és úgy érezték megállt körülöttük az idő. Mindketten megdöbbentek, hogy milyen heves reakciót váltott ki a csak pillanatokig tartó érintés. A vágy elemi erővel tört a felszínre, és mindketten tudták, ha nem itt, és ha nem most tapasztalták volna meg az érzést, nem tudnának neki ellenállni.
- Jól vagy? - kérdezte Kate, hiszen az utolsó emlékkép a férfiról azt sugallta, hogy lelkileg összetört. Fogalma sem volt, hogy mit keres a boncterem szintjén Castle, de az, hogy nem jött be hozzá a kapitányságra, azt jelezte, hogy nem akar találkozni vele. Most viszont a sors összehozta őket, és reménykedett, hogy Castle nem sétál el szó nélkül.
- Nem Kate, nem vagyok jól, - szűkült össze a férfi szeme, hangja komoly volt, de hiányzott belőle a keserűség - de teszek róla, hogy holnap már jobban legyek - tette hozzá titokzatosan.
Kate zavartan bólintott, mivel arra gondolt, talán keres egy szép modellt a férfi, akivel vigasztalódhat. Nyitotta volna száját, hogy megkérdezze, mit keres a patológián, de a lift csilingelve jelezte, hogy visszaért az alagsorba, és az ajtó kinyílt. Castle még egy pillanatig nem vette le róla a szemét, aztán szó nélkül belépett a felvonóba.
Lanie éppen megállapította, hogy a szövetek arról tanúskodnak, hogy nem a vízbe fulladt az áldozat, hanem már halott volt, amikor a folyóba dobták, amikor valaki megszólalt a háta mögött. Arra igazán nem számított, hogy valaki egy órán belül másodszor is a háta mögé lopózik, ezért jobban megijedt, mint az előbb. A szívéhez kapott, és olyan gyorsan pördült meg a forgószékkel, mint egy tornádó.
- Kate - tört ki sóhajként a szó a száján, amikor meglátta barátnőjét. - Össze kellene kötni benneteket Castle-lel - mondta önkéntelenül, aztán amikor meglátta Kate döbbent tekintetét, gyorsan magyarázkodni kezdett. - Fél órával ezelőtt éppen úgy lopózott mögém és megijesztett, mint te. A szívbajt hoztátok rám.
- Ezek szerint itt volt - állapította meg Kate.
- Néhány perce ment el.
- Találkoztam vele. Miért jött?
- Az éjszakai események megviselték a combján levő sérülést - válaszolt szűkszavúan Lanie. Tehát találkoztak, de már nem is beszélnek egymással - állapította meg. Rosszabb a helyzet, mint gondolta. Nézte, ahogy Kate maga elé meredve, elgondolkodva beharapja az alsó ajkát, és hirtelen úgy érezte, képtelen magában tartani a véleményét, ezért folytatta. - Úgy láttam, nemcsak a seb fájt neki.
Kate felnézett, és nyelt egyet.
- Megmentette az életemet - mondta halkan. - Megint miattam sodorta magát veszélybe.
Lanie megütközve nézett rá.
- Megfogadtam, hogy nem avatkozok a dolgaitokba, de képtelen vagyok szó nélkül nézni a vergődéseteket. Tudod te, hogy mennyire másképp látjátok ugyanazt a helyzetet? Castle úgy gondolja, most te voltál veszélyben, de ha együtt lennétek, tudnátok vigyázni egymásra. Ezzel szemben te úgy látod, hogy Castle volt veszélyben, és ha nem koslatna még mindig utánad, akkor ez nem történt volna meg - foglalta össze a nyomozó és az író gondolatait Lanie. - Tudod, évekig ámultam, hogyan egészítitek ki egymás mondatait, vagy gondoltok ugyanarra, és mondjátok ki ugyanazt egyszerre. Mintha lenne köztetek egy láthatatlan szellemi kapcsolat. Ez az első eset, hogy éppen az ellenkezőjét gondoljátok egy helyzetről. Kate! Mi indította el ezt a változást?
Beckett néhány másodpercig megütközve hallgatta Lanie eszmefuttatását, aztán töprengve újra beharapta az ajkát.
- Tyson - suttogta maga elé. - Tyson indította el az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése