Változatok egy témára 7/104

Castle halálos nyugalommal nézett rá, miközben bal kezének ujjait a fegyvert markoló kezére kulcsolta, hogy minél pontosabb legyen a lövés. 

Csak egy behajló mutatóujj keltette apró mozdulat, és megnyugvást adhat apáknak, anyáknak, barátoknak, szerelmes férfiaknak, akiktől Tyson elvette a legkedvesebb kincsüket, megmenthet számos fiatal nőt a borzalmas, fojtás általi haláltól, és nem utolsósorban megmentheti Kate-t, és a szerelmüket, az egész hátralevő életét. A cél szentesíti az eszközt? - tette fel magában a kérdést, miközben megpróbálta elnyomni magában a gyűlöletet. Ha meghúzza a ravaszt, nem válik ugyanúgy gyilkossá, mint a vele szemben álló, cinikusan mosolygó férfi? Ugyanúgy tud majd a tükörbe nézni, és nem fogják rémálmos kísérten? Kamaszkorában az anyja azt mondta, csak akkor lehet boldog, ha önmaga marad, és nem engedi, hogy akarata ellenére valaki megváltoztassa. Nézte Tyson hideg tekintetét, és látta, ahogy a szemhéja egy pillanatra összeszűkül, amiből megérezte, hogy támadni készül. Már tudta, mit fog tenni.

- Soha többé nem bánthat senkit! - nyomott meg minden szót külön-külön erőteljesen. - Nem remegett a keze. Néhány centiméterrel lejjebb engedte a pisztoly csövét, és kétszer meghúzta a ravaszt.

Tyson úgy rogyott össze, mint egy rongybaba, ordításának erejét megsokszorozták a falakról visszaverődő hanghullámok. Castle néhány másodpercig részvét nélkül nézte véres, szétroncsolódott térdét szorongató, fájdalmában a földön fetrengő férfit. Tudta, hogy őrült kínokat kell kiállnia, és egész életét nyomorékként kell leélnie, és azt is, hogy minden lépés fájdalommal fogja emlékeztetni arra, hogy a bűnösnek lakolnia kell.

Beckett visszafojtott lélegzettel figyelte a jelenetet, és azért imádkozott, hogy Castle ne húzza meg a ravaszt. Sosem látta ilyennek a férfit, bár tudta, hogy a végsőkig képes elmenni, ha a szerettei életéről van szó, de nem akarta, hogy öljön. Így, hogy Tyson fegyvertelen, és az életük már nincs veszélyben, főleg nem akarta. Amikor eldördültek a lövések, mintha szíven ütötte volna valami. Talán a döbbenet, hogy egy olyan férfit szeret, aki képes kioltani egy másik ember életét, de amikor meglátta a sebesült gyilkost a térdéhez kapva elterülni, már pontosan tudta, hogy miért is szereti annyira. Amikor Castle felé fordult és ránézett, látta, ahogy kemény vonásai ellágyulnak, és tekintetéből eltűnik a gyűlölet. 

- Jól vagy? - hajolt le hozzá a férfi, és miközben hátrasimított egy előrehulló hajtincset, gyengéden megsimogatta az arcát. Érezte, hogy remeg a keze, és  a kék szemekben nem látta a megkönnyebbülést, vagy az örömöt, ahogy várta volna.

- Igen, én jól vagyok - válaszolta, miközben figyelte Castle-t, ahogy kioldozza a kezét, aztán hátralép, és szótlanul bámulja a földön fekvő Tyson, aki valószínűleg csak azért nem szórt rá átkokat, mert az ájulással küzdött. 

Kate tudta, ahogy megszűnt a veszély, úgy csökkent az adrenalin szintje, a gyűlölet és a félelem a férfiban, és most tört rá a felismerés, hogy olyat tett, amit nem tudott elképzelni magáról. Most szembesül azzal, milyen fájdalom okozására képes. Kate a saját tapasztalatai alapján tudta, milyen megdöbbentő az első élmény, amikor ezzel szembesül az ember, még akkor is, ha egy gonosztevőt sebesít meg. Nem véletlenül alkalmaz a rendőrség pszichológusokat! Ha megöl valakit, az még súlyosabb lelki sebeket okoz, sokszor az egész személyiség megváltozik, ezért könnyebbült meg, amikor meglátta, hogy Castle nem Tyson mellkasába, hanem a térdeibe eresztette a golyókat.

A kételyekkel küzdő férfihoz lépett, megsimogatta az arcát úgy, hogy közben maga felé fordította, kényszerítve, hogy ne Tyson-ra, hanem őrá nézzen.

- Megmentettél engem, és még ki tudja hány nő életét - mondta végtelen hálával és szeretettel a szomorú kék szemekbe nézve. - Olyan voltál, mint Superman - mosolyodott el Kate, miközben átkarolta Castle nyakát, és a tarkóján levő sűrű hajszálak közé túrt, hogy kizökkentse a letargiából. - Legyőzted a gonoszt!

- Igen, de közben gonosszá váltam - szólalt meg elcsukló hangon a férfi.

- Nem, Rick! Még ha megölted volna, akkor is hősnek tartanának az emberek.

- De én így sem tartom magam annak - sütötte le a szemét.

Kate finoman, alig érintve a bőrt, végigsimított a férfi homlokán, arcán, majd a szorosra zárt ajkakon.

- Legyőzted Tyson-t, és a gyűlöletet is, amit ébresztett benned. Erre büszkének kell lenned! - mondta meggyőződéssel, aztán szinte suttogva hozzátette: - Megmentetted az életemet. Köszönöm - sóhajtotta, és fejét Castle mellkasára téve, szorosan átölelte. Titkon várta a szokásos választ, bár sejtette, hogy most nem fogja meghallani az oly kedves szót.

Érezte, hogy a férfi megkönnyebbülten felsóhajt, mintha a szavak hallatán egy kő gördült volna le a szívéről, de azt nem látta, hogy milyen szomorú a tekintete.

- De ez sem elég ahhoz, hogy belásd, a mi életünket egymásnak szánta a sors - mondta félig kijelentő, félig kérdő hangsúllyal Castle, és kibontakozott a nő öleléséből. Egy pillanatra Kate szemébe nézett, hogy lássa, igaza van-e, vagy tévedett, de a nő tekintetét látva keserű félmosolyra húzta a száját.

Kate zavartan lesütötte a szemét, aztán a nyöszörgő Tyson-ra pillantott. Ez az ember volt az elindítója annak, hogy szakított Castle-lel, de attól, hogy ártalmatlanná tették, mégsem tudta egyik pillanatról a másikra eltörölni a félelmeit. Nyelt egyet, és válaszra nyitotta a száját, de a folyosóról a lövések hangjaira összesereglett lakók rémült kiáltásai hallatszottak, valaki dörömbölni kezdett az ajtón, és a távolból egy rendőrautó szirénája hasított az éjszakai csendbe.

- Szólj, hogy rendőr vagy, mielőtt meglincselnek bennünket - indult az ajtó felé a férfi.

Kate szomorúan vette tudomásul, hogy vár még rá egy magyarázkodós beszélgetés, és szótlanul követte az írót. Amikor Tyson mellé ért, megállt, és lenézett a gyűlölettel teli tekintettel ránéző gyilkosra.

- Látja, tévedett. Ő nem olyan, mint maga - mondta diadalittasan, miközben megvetően végigmérte a halkan nyüszítő férfit. 

Fél óra múlva a lakást ellepte a rendőrök, FBI ügynökök és helyszínelők serege, a mentősök pedig a legszigorúbb óvintézkedések mellett elszállították Tyson-t. Miközben Beckett Gates kapitánynak és Shaw ügynöknek számolt be részletesen a történtekről, a szeme sarkából figyelte, ahogy Castle a szomszédban lakó mamikának magyarázott valamit élénken gesztikulálva, aki hatalmasra nyitott szemekkel, álmélkodva itta minden szavát.

- És hogy került ide Castle felfegyverkezve? - hallotta meg Jordan kérdését.

- Nem tudom - rázta meg a fejét Kate, miközben arra gondolt, talán az ég küldte a férfit a megmentésére.

- Mr. Castle! Kérem, függessze fel a mesedélutánt! - szólt az írónak erélyesen Gates, miközben fejével a szomszéd nénike felé intett. 

Castle hálás tekintettel simított végig az idős nő karján, aztán elnézést kért, és a három nőhöz lépett anélkül, hogy Kate-re pillantott volna.

- Először is, elismerésem, Mr. Castle - nyújtotta felé a kezét Gates kapitány, majd Shaw ügynök is őszinte tekintettel, amit a férfi meglepetten, de jóleső érzéssel elfogadott. - Most pedig szeretnénk hallani, hogyan került ide, és honnan szerzett fegyvert!

Castle nyelt egyet, aztán elmesélte az egész történetet onnan kezdve, hogy a térképen bejelölte Tyson útvonalainak területét, és meglátta a metszetben található Royal Castle hotelt, egészen addig, hogy térden lőtte Tyson-t.

Beckett-nek feltűnt, hogy hiányzik a hangsúlyából az az élvezet, ahogy egy sztorit elő szokott adni. Az író röviden, tömören és lényegre törően fogalmazott, és amikor befejezte, Gates-re, majd Jordan-ra pillantva hozzátette: - Remélem, mára ennyivel megelégszenek. Hazamegyek - jelentette ki, és meg sem várva a választ, megfordult. A kapitány és az ügynök meglepetten, Kate elgondolkodva nézte, ahogy a folyosón összegyűlt tömegben eltűnik a férfi alakja.