Változatok egy témára 7/102

A nénike felé fordult, ezért vett egy nagy levegőt, hogy valami mesével elaltassa a gyanakvását, amikor az asszony levette vastag, aranykeretes szemüvegét, és hunyorogva közelebb lépett hozzá.

- Én ismerem magát! - billentette oldalra a fejét, miközben olyan áthatón tanulmányozta a férfi vonásait, hogy az úgy érezte, mintha a szemek röntgensugárként világítanák át, de a mondatra elbizakodottan elmosolyodott. - Maga az a híres színész ... az a Jason Bateman - derült fel az asszony arca diadalittasan. 

Castle mosolya először az arcára fagyott, aztán elnyomta magában a bosszúságot, hogy már megint összetévesztik a színésszel, de csak a szemhéja rándult, és nyelt egyet. Ha a nénike azt hiszi, hogy a híres színész, ám legyen, csak engedje, hogy telefonálhasson!

- Én ... hm ... bemehetnék? - kérdezte kényszeredetten mosolyogva.

- Várjon csak! Maga nem is az a színész! - tette a szája elé a mutatóujját a nő elgondolkodva.

Castle nagyot sóhajtva megrázta a fejét. Ha bizalmat akar, nem hazudhat, és most minden perc számít, tehát mielőbb meg kell nyernie magának az asszonyt, hogy segítsen. Már vette a levegőt, hogy bevallja az igazat, amikor a nénike a homlokára csapott.

- Hát persze! Maga az a híres író, akit elraboltak az esküvője előtt! Igazam van? - kérdezte magabiztosan, és amikor Castle bólintott, megélénkülve folytatta. - Minden hírt elolvastam magával kapcsolatban. Igaz, hogy az menyasszonya nyomozó, és ő mentette meg?

- Igen, igen! Kate Beckett nyomozó a menyasszonyom - hadarta Castle. - Bemehetnék magához? Kiraboltak, és feltétlenül telefonálnom kell!

Az asszony meghökkent, de oldalra húzódott, így Castle gyorsan belépett az otthonosan berendezett kis lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Beckett nyomozó? - kapcsolt a nő. - De hát őt várom! Azt mondta, azért jött, hogy kivizsgálja a rendőrséghez írt panaszaimat!

- I-igen ... azt is biztosan sorra keríti - kezdte bizonytalanul Castle. Nem szerette volna, ha az asszony elbizonytalanodna, és kidobná. - Nézze! Lehet, hogy a nyomozó nagy veszélyben van. Telefonálnom kell a 12-es őrsre.

- Sajnálom, kedvesem, nekem nincs telefonom - tárta szét karját a nő, aztán amikor meglátta, hogy híres látogatója arcára először kiül a döbbenet, aztán a kétségbeesés, cinkos mosollyal hozzátette: - De internetem van! Ott olvastam magáról is! Micsoda kalandjai voltak! - fecsegte, miközben egy ósdi asztali géphez vezette a férfit.

- Skype - sóhajtott fel megkönnyebbülten Castle, de az öröme csak egy másodpercig tartott, mert sehol nem látta a világoskék mezőben levő fehér "S"betűt.

- Milyen veszélyben van az a gyönyörű nyomozónő? - kíváncsiskodott a nő. - Nem is értem, egy ilyen gyönyörű nő, miért választ ilyen veszélyes foglalkozást ahelyett, hogy modell lenne? - ingatta meg értetlenkedve a fejét. - Annyi őrült gonosztevő van az utcákon. Itt van mindjárt a szomszédom! - biccentett a fal felé, mire Castle felkapta a fejét.

- Miért, milyen a szomszédja?

- Hát, nemrég költözött ide, ezért nem tudok róla sokat, de tekintetétől a hideg futkos a hátamon. Tegnap bekopogtam hozzá, mert olyan hangosan hallgatott valamit, hogy nem tudtam tőle szunyókálni, és amikor kinyitotta az ajtót, tisztán hallottam, hogy valakiknek a telefonbeszélgetését hallgatja. Két férfi beszélgetett valami alagutas akcióról. Hát milyen ember az olyan, aki azzal tölti a szabadidejét, hogy lehallgat másokat? - kérdezte felháborodottan, aztán halkabbra fogta a hangját, és közelebb hajolt Castle-hez. - És tudja, még mit láttam? - kérdezte cinkos izgatottsággal. - Ma este, amikor kimentem az erkélyre, láttam, hogy a függöny mögött áll, és távcsővel figyeli a szemben levő szállodát.

Castle elnyílt szájjal hallgatta a nő szavait, miközben érezte, hogy elszorul a torka, és gombócnyivá zsugorodik a gyomra. - Hát igazam volt! - gondolta, miközben megpróbálta legyőzni feltörekvő félelmét és dühét.

- Kate - suttogta maga elé rémülten. Már egészen biztos volt benne, hogy Tyson a szomszéd lakásban van. De vajon Kate is ott van? Mit tegyen? Ha felveri a házat, Tyson vagy lelép, mielőtt ideérne a rendőrség, ha fogva tartja Kate-t, akkor pedig túsznak használhatja a nőt. Semmiképpen nem veheti észre, hogy támadás készül ellene.

- Baj van? - érezte meg az író félelmét az asszony, és aggódó tekintettel méregette az elgondolkodó férfit.

- Igen. Nézze! Csak magára számíthatok. Értesítenünk kell a rendőrséget, hogy jöjjenek azonnal, de úgy, hogy a szomszédja meg ne neszelje. Tud e-mailt küldeni?

- Igen.

- Jó. Akkor erre a két címre küldje el ezt az üzenetet - mondta, miközben Espo és Ryan címét írta egy papírdarabra.

Az asszony kicserélte a szemüvegét egy másikra, és érdeklődve olvasta a szavakká formálódó betűket. Az épület címe és a lakás száma után Castle a következő szöveget írta: Tyson fogva tartja Beckett-tet. Castle. Tudta, hogy a fiúknak ennyi is elég, hogy azonnal értesítsék Shaw ügynököt, és megszervezzék az akciót.  

A nő rémülten felnézett az írásból.

- De hát ... nem Tyson-nak hívták, aki magát rabolta el? - jutott eszébe a néhány napja olvasott cikk. - És miért írta a szomszédom címét? Csak ... csak nem ő ... - akadt el a lélegzete, amikor kikövetkeztette a szomszédja kilétét.

Castle csak bólintott, és áldotta a sorsot, hogy egy ilyen éles eszű mamikával hozta össze a sors, akinek nem kell magyarázkodnia. Fülét a falra tapasztotta, hátha átszűrődik valami zaj a szomszédból, de csak halk beszédfoszlányokat hallott. Egy férfi és egy nő beszélt. Annyira lekötötte, hogy megértsen egy szót, hogy megijedt, amikor az idős asszony megfogta a vállát.

- Elküldtem az e-maileket - mondta izgatottan. - Tényleg úgy gondolja, hogy Mr. Tydeman egy gyilkos, aki fogva tartja a nyomozót?

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de igen - fordult a nő felé Castle, miközben azon gondolkodott, hogy mi van, ha nem kapják meg időben az e-mailt a fiúk? Talán át kellene mennie a hotelba, onnan biztosan tudna telefonálni, de akkor itt kellene hagynia Kate-t. Amióta az idős nő kidugta a fejét az ajtón, egyfolytában bizseregtek az idegei, hogy berontson Tyson lakásába, bármi lesz a következménye, és csak nehezen engedelmeskedett a józan eszének, ami azt súgta, hogy hívjon segítséget, mert egyedül kudarcra van ítélve. Most viszont már olyan feszült volt, hogy képtelen volt tétlenül várni, miközben Kate egy szociopata sorozatgyilkos kezei között van. Valami fegyverként használható tárgyat kell szereznie. Kutatva körülnézett a lakásban.

- Ugye, nem akar átmenni? - húzta össze gyanakodva a szemöldökét a nő, sejtve, mit keres az író. - Ha kimegy az erkélyre, jobban hallja őket. Amíg beszélnek, nincs baj.

Castle egy pillanatra becsukta a szemét, és ökölbe szorította a kezét, hogy uralkodni tudjon a rátörő dühön. Most nem engedheti meg magának, hogy felelőtlenül cselekedjen, nem vezérelheti a gondolatait a gyűlölet. Okosnak és megfontoltnak kell lennie, nehogy még nagyobb veszélybe sodorja Kate-t. Lám, ő percekkel ezelőtt majdnem berontott Tyson-hoz, és még egy öreg mamika meg logikusabban gondolkodik, mint ő. Kinyitotta a szemét, vett egy nagy levegőt, és bólintott. Mielőtt kilépett az erkélyre, visszafordult.

- Köszönöm - mondta hálásan, aztán végignézett az öreg, gyenge testen. Nem akarta, hogy a nőt valami baj érje, ha elszabadul a pokol. - Valami biztonságosabb helyre kellene mennie.

- Várjon! - emelte fel ráncos kezét az asszony, aztán kiment a konyhába.

Castle hallotta, hogy kihúz egy fiókot, és valamit keres. Amikor a töpörödött, de elszánt tekintetű kis nénike két pisztollyal a kezében előbukkant a konyhából, az írónak tátva maradt a szája a csodálkozástól.

- Van rá engedélyem - mondta magától értetődően, aztán az egyik fegyvert Castle felé nyújtotta, miközben a másikat ráfogta. - A férjemé volt, úgy vigyázzon rá!

Castle hirtelen más szemmel nézett az eddig védtelennek hitt nőre. Itt van az éjszaka közepén egy vadidegen a lakásába, a szomszédjában pedig egy gyilkos fogva tart egy nyomozót. Kiben bízhat? Mivel olvasta a hírekben a történetüket, de azért nem olyan buta, hogy csak úgy fegyvert adjon egy idegen kezébe, ezért a másikat rá fogja.

Elvette a pisztolyt, ellenőrizte, hogy meg van-e töltve, aztán kilépett az erkélyre, ami végighúzódott az egész emeleten, és csupán egy fémrács választotta el az egyes lakásokhoz tartozó részeket. Szorosan a rácshoz lapult, és fülelt. Először halk suttogást hallott, aztán egy kemény, szenvtelen hangot, amit ezer más közül is megismert volna. Ujjai szorosabbra fonódtak a fegyverre, miközben összeszorította a száját, és hangtalanul nyelt egyet.

Kate egy székhez kötözve ült a szoba közepén, az ablakkal szemben, és arra próbált rájönni, mi lesz a következménye annak, hogy felborította Tyson tervét. Vajon megöli a férfi, vagy életben hagyja, hogy tovább játszhassa a beteg játékát? Már legalább tíz-tizenöt perce ült megkötözve, szájában egy fehér ronggyal, amitől állandó hányinger kínozta. Úgy tűnt, Tyson tartott attól, hogy esetleg visszajön érte valaki, mert mozdulatlanul állt az erkélyajtó előtt, és távcsővel figyelte az utcát. Most letette a távcsövet, és hozzá lépett.

- A vőlegénye jobban félt, amikor másodszor találkoztam vele, mint maga. Megérzem a félelmet - szólalt meg, miközben szorosabbra húzta a széles, műanyag kábelkötözőt a nő kezén, aztán kioldotta a kötést a fején, amivel bekötötte a száját, és kihúzta a hányingert keltő rongyot.
Kate megkönnyebbülten vett pár nagy lélegzetet.

- Lehet, hogy félt, mégis keresztülhúzta a számítását, amikor megszökött a kapitányságról, és nem tudta megöletni a sittes haverjaival - vágott vissza.

- Azt hiszi, hogy nem számítottam rá? - kérdezte gúnyosan Tyson, és szembe állt a nővel. - Hát ennyire nem ismer, nyomozó?

- Mit akar? - nézett egyenesen a férfi szemébe Kate, miközben azon gondolkodott, vajon mennyi időnek kell eltelni, hogy valakinek feltűnjön, hogy nem ment vissza az őrsre, és keresni kezdje. Nem tudta, mennyire sérült meg a telefonja, amikor Tyson elvette, a földre dobta és rátaposott, csak reménykedni tudott benne, hogy a még be tudják mérni a helyzetét. Addig azonban szóval kell tartania a férfit. 

- Kíváncsi? Akárcsak a vőlegénye. Hát jó, beszélgessünk! - mosolyodott el, és leült Beckett-el szemben. - Azt kérdezte, hogy mit akarok, pedig tudja a választ. Néhány nap múlva megfojtok egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt, és maguk nem tudják megakadályozni. Közben pedig élvezem, ahogy követik az elejtett morzsákat, amiket szórok, és mégsem tudnak elfogni.

- Azt hiszi, hogy sosem fog hibázni?
- Ne áltassa magát, nyomozó! Most, hogy már nem működik a maguk kis párosa, nőttek az esélyeim, hogy ha hibázok is, maguk még csak észre sem veszik! Kár volt dobnia az írót! - vibrált elégedettség az arcán, amikor meglátta a nő meglepettségét. - Mindent tudok magukról - folytatta. - Bár, ha meggondolom, hogy az író éppen olyan, mint én, már nem is csodálkozom, hogy kitette a szűrét.
- Őt ne hasonlítsa magához! - szűrte a szavakat a foga között Kate.
- Miért? Bántja az érzékeny lelkét a tudat, hogy egy olyan embert szeret, aki vonzódik az erőszakos halálhoz? Aki minden áldott nap gyilkosságokról fantáziál? Aki csak azért csapódott maga mellé, hogy közelebb lehessen az öléshez?
Kate összeszorította a száját. Érezte, hogy a férfi ki akarja billenteni a nyugalmából, és ha hagyja, akkor nem tud józanul gondolkodni. Egy darabig csak farkasszemet nézett a rideg tekintetű barna szemekkel, aztán kemény, szenvtelen hangon megszólalt.
- Nem az határoz meg bennünket, hogy miről fantáziálunk, hanem az, hogy mit cselekszünk. Olvassa el a könyveit! A végén mindig elkapják a gyilkost, és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ő soha nem ölne meg senkit - mondta, bár amióta Alexis elrablásakor látta, mire képes a férfi a szeretteiért, ebben egyáltalán nem volt biztos.
- Hm. Ezt maga sem gondolja komolyan - húzta el a száját Tyson. - De ha olyan tökéletes férfi, akkor miért hagyta el? 
- Nem tartozik magára! - emelte fel a hangját, miközben megállapította, hogy Tyson valóban figyelte őket, különben nem tudna a szakításukról.
- Maguk jó párost alkottak. Hibát követett el, amikor külön utakra engedte. Veszélyes helyeken kóborol a maga kis írócskája. Először az alagúthoz ment egyedül, most meg egy ilyen veszélyes környékre - ingatta meg rosszallóan a fejét, mintha megfeddené a nyomozót a felelőtlenségéért. - Tudja, hogy mielőtt maguk ideértek, kirabolták? Szerencséje volt, hogy nem késelték meg a kölykök!
Tyson figyelte áldozata minden rezdülését. Látta, hogy a nő megpróbál uralkodni minden rezdülésén, de a tekintetéből ki tudta olvasni, milyen érzelmek tombolnak benne. Élvezte, hogy kínozhatja, ezért tovább mesélt.
- Nem is sejtettem, milyen jó kis előadást rendeznek nekem! Castle, a bandázó kölykök, az FBI - élvezet volt nézni magukat! Tudta, hogy az író milyen gyáva? Amikor maguk megjelentek, nem mert előbújni a rejtekhelyéről, hanem meghúzta magát a sötétben. Arra meg végképp ne számítson, hogy hős lovagként megmenti magát. Amikor utoljára láttam, éppen egy taxi felé rohant veszettül hadonászva. Ha még fél órát ezen a környéken maradt volna, lehet, hogy nem éli túl az éjszakát, és ezt ő is tudta, úgyhogy menekült, mint egy ijedt nyúl - gúnyolódott.

Castle úgy érezte, képtelen egy helyben állni, és arra várni, hogy Espo-ék megkapják az üzenetet, és ki tudja mikor, visszajöjjenek. Néha sikerült elkapnia egy-egy szófoszlányt, ami valamelyest megnyugtatta, hiszen amíg beszélnek, Kate életben van, de nem értette, mit mondanak, ezért minden pillanatban attól rettegett, hogy Tyson elveszti a fejét, és megöli Kate-t. Az erkély széléhez lépett, és lenézett. Elakadt a lélegzete, miközben szíve olyan dübörgésbe kezdett, hogy majd szétszakította a bordáit. Rettentő magasnak érezte a harmadik emeletet. Visszalépett, hátát a falnak vetette, és megpróbált egyenletesen lélegezni. Tudta, hogy őrültséget tervez, de képtelen volt várni.