Kate elgondolkodva nézte, ahogy a folyosón összegyűlt tömegben eltűnik a férfi alakja.
Hajnalodott. A sötétség lassan átadta helyét a szürkületnek, amikor belépett a lakásába. Túl sok felkavaró esemény történt vele az éjszaka folyamán ahhoz, hogy pihenni tudjon, hiába érezte az egyre erősebben rátörő fáradtságot, biztos volt benne hogy még mindig pattanásig feszült idegei nem hagyják aludni, egy frissítő zuhanyt viszont megváltásnak érzett volna. Lehajtott fejjel indult a hálószoba felé, amikor a félhomályból megszólalt egy ismerős hang.
- Hol jártál, Richard? - kérdezte számon kérő hangsúllyal a kanapé sarkában kucorgó Martha. - Kerestek az őrsről, és egy FBI ügynök is mindenáron meg akarta tudni, hol vagy. Úgy éreztem a hangsúlyaikból, hogy valami bajba keveredtél.
Castle először összerezzent, aztán lemondóan sóhajtott. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy beszéljen a történtekről, de érezte, hogy magyarázattal tartozik az anyjának, miért keresték gőzerővel hajnalok hajnalán. Lehuppant a kanapára, és beburkolózott azzal a ronda takaróval, amit ki nem állhatott, de egy szál ingben teljesen átfagyott, mire hazaért.
- Elfogtam Tyson-t - kezdte a legfontosabbal.
Martha szája elnyílt a csodálkozástól, hitetlenkedve egyenesedett ki a kanapén, és közelebb hajolt a fiához.
- Akkor nem vagytok többé veszélyben? - kérdezte megkönnyebbülten.
- Hm. Tőle nem. De Kate szerint, ki tudja hány Tyson-szerű szociopata leselkedik ránk - húzta el szomorkásan a száját a férfi. Martha figyelmét nem kerülte el sem az apró szájhúzás, sem a lemondó hangsúly.
- Mi történt? - kérdezte szelíden, mire Castle szép lassan előadta az egész éjszakai kalandját.
- Jézusom, Richard! Néha úgy érzem, jobb, ha nem tudom, milyen helyzetekbe keveredsz - szorította kezét a mellkasára az asszony, amikor Rick ahhoz a részhez ért, hogy kirabolták a suhancok.
- Akkor lehet, hogy nem akarod tudni, mi történt ezután - húzta fel kihívón a szemöldökét a férfi, mire az anyja bosszúsan sóhajtott egyet.
Miközben Martha hallgatta az elbeszélést, éberen figyelte fia minden rezdülését. Feltűnt neki, hogy elcsuklott a hangja, amikor alig hallhatóan elmesélte, hogyan szította a haragját Tyson, és a végén hogyan húzta meg a ravaszt. Érezte, hogy Rick nehezen éli meg, hogy képes volt rálőni egy fegyvertelen emberre, még ha az egy sorozatgyilkos is, és ahelyett, hogy élete legnagyobb ellenségének elfogását katartikus élményként élné meg, letargiába süppedt. Azonban azt is sejtette, hogy más is áll a háttérben. Kezét a férfi kezére kulcsolta.
- És Kate? - kérdezte.
Castle arca fájdalmasan megrándult.
- Ugyanúgy gondolkodik, mint eddig.
Martha csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
- Adj neki időt. Túlságosan félt, de a ma éjszaka sok mindent megváltoztathat.
- Időt? Tudod Anya, sokszor úgy érzem, az idő a legnagyobb ellenségem - mondta keserűen, aztán nehézkesen felállt. A combjába hasító fájdalom ráébresztette, mennyire megviselte testét az éjszaka, bár a lelke jobban fájt. Sántítva indult a szobájába, miközben hátán érezte anyja szomorú tekintetét.
Fél óra múlva már az ágyban feküdt, ujjait összefonva a tarkója alatt, bámulta a mennyezetet. A zuhany felfrissítette, mégis pihenésre vágyott, és arra, hogy újra végiggondolja a történteket. Egy darabig azon töprengett, hogy mennyi szerencsés véletlen összejátszása kellett ahhoz, hogy sikerrel járjon, aztán azon gondolkodott, hogy a csokoládéban talált kulccsal, amit átadott Jordan Shaw ügynöknek, vajon milyen üzenetet akart a tudtukra hozni Tyson, végül felidézte a pillanatot, amikor egymás után kétszer meghúzta a ravaszt, és a gyilkos magatehetetlenül összeesett. Diadalt, megelégedettséget és döbbenetet érzett akkor. Legyőzte életük megkeserítőjét, ugyanakkor olyan cselekedetet váltott ki belőle a gyűlölet, amiről azt hitte, képtelen megtenni, és ez szíven ütötte.Megpróbálta elhessegetni a rossz érzést, és inkább azt a pillanatot idézte fel, amikor kioldozta Kate-et. Behunyta a szemét, és szinte érezte, ahogy a puha, kicsi tenyér az arcára simul, és Kate maga felé fordítja, ahogy finoman utat törnek a nő ujjai a hajszálai között, és keltenek csiklandós érzést a tarkóján, aztán ahogy gyengéden hozzásimul, és fejét a mellkasára hajtja. Érezte a teste melegét és feszült vibrálását, a szíve dobogását, ahogy egy ütemre ver az övével. Nem értette, miért nem mozdult akkor. Miért nem ölelte át a karjaival? Miért nem szorította magához? Miért nem csókolta meg? Önkéntelenül sóhajtott egyet az elmulasztott lehetőség miatt, aztán anyja szavaira terelődtek a gondolatai. Négy évig várt rá, és most megint adjon időt? A ma este valóban megváltoztathat mindent?
A megválaszolatlan kérdésekkel való hadakozás közben idegrendszere hirtelen megadta magát a kimerültségnek, és nyugtalan álomba merült.
Úgy érezte, mintha valaki rázogatta volna a vállát, de pár másodpercig még összeolvadt az álma a valósággal, és csak lassan tudatosult benne a két világ közti különbség. Hunyorogva nyitotta résnyire a szemét, hogy a magasan járó nap sugaraitól megkímélje érzékeny retináját, miközben végigsimított izzadtságtól csatakos haján. A rémálmok megtették hatásukat - gondolta bosszúsan.
- Mi olyan fontos, Anya? - kérdezte bosszúsan, miközben nehézkesen felült.
- Debby keres, azt mondja, nagyon fontos - nyújtotta felé Martha a telefonját, aztán diszkréten kiment a szobából.
- Castle - szólt bele morcos, álmatag hangon, és csukott szemmel visszafeküdt a párnára.
- Richard! Végre, hogy elértelek - hallotta meg Debby megkönnyebbült hangját. A titkárnő azon kevesek közé tartozott, akik úgy szólították, mint az anyja, és ráadásul kicsit úgy is kezelte. Mivel mindent tudott róla, és mindent elintézett neki, élvezte a bizalmát, de ezzel a nő sosem élt vissza, viszont időnként finoman tett egy-egy megjegyzést, ha valami őrült dolog elintézését kérte tőle. Leginkább azzal példálózott, hogy hány ősz hajszála lenne, ha az ő gyerekeinek jutna eszébe ilyen agyament ötlet, de Castle ilyenkor csak huncutan rámosolyodott, és a nő máris elnézően sóhajtott. - Változott a program, mert holnap délutánra szélvihart jósolnak a meteorológusok. Tehát, ha részt akarsz venni az extrém ugráson, akkor arra holnap délelőtt 9-re tudnak fogadni. Várják a visszajelzést, mert a helyszín miatt külön engedélyt kell kérniük minden résztvevőnek. Öt percem van, hogy felhívjam őket, hogy mész-e.
- Így is közvetíteni fogja a tévé? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a férfi.
- Három tévécsatorna is ott lesz, és minden jelentős híradó leadja. Akkor elmész?
- Igen, megyek - válaszolt néhány másodperc gondolkodás után Castle.
- Pedig más kezdtem megnyugodni, hogy lemaradsz róla, miután egész délelőtt nem tudtalak utolérni! - sóhajtotta a nő.
- Kiraboltak az éjszaka, és ellopták a mobilomat is - magyarázkodott.
- Kirabolták, de neki nem elég ennyi izgalom - zsörtölődött Debby magában. Kissé eltartotta szájától a telefont, de csak annyira, hogy azért beszűrődjenek a szavai, és Castle értse, amit mond, aztán hangosan folytatta. - Biztosan menni akarsz?
- Igen Debby, biztosan. Nincs más választásom, és lehet, hogy jót fog tenni egy kis adrenalinlöket - mondta Castle, aztán letette a készüléket.
Hirtelen egészen felélénkült. Az éjszakai események miatt majdnem megfeledkezett a kis tervéről. Néhány nappal ezelőtt optimizmussal töltötte el, és teljesen felvillanyozta az ötlete, amivel meg akarta győzni Kate-t, most viszont csak gyenge reménysugárral kecsegtette. Ennek ellenére úgy érezte, ezt az esélyt még megadja kettőjüknek, de ha Beckett továbbra is kitart az elhatározása mellett, akkor végleg feladja, és tudomásul veszi a döntését. Végiggondolta, mit is gondolt ki, és halványan elmosolyodott. Talán nem is lesz rossz móka - gondolta. Az ébresztőórára nézett, és meghökkenve bámult a digitális kijelző sötétpirosan izzó számaira. Nem gondolta, hogy már délután van, és hogy átaludta az egész délelőttöt. kelletlenül fel akart kelni, de abban a pillanatban, hogy letette a lábát az ágyról, és megfeszült a combja, olyan fájdalom hasított a sebbe, hogy hangosan feljajdult. Lehajtotta a takarót, és ijedten meredt a kígyómarást fedő kötésre, amelyen egy sárgás-vöröses folt terjeszkedett. Nyelt egyet, és miután számba vette a lehetőségeit, a két rossz közül a kevésbé rossz mellett döntött. Fogta az anyja telefonját, és a névjegyzékből kikereste annak az embernek a nevét, aki segíthet, hiszen másnap délelőttre jól kell lennie.
Beckett megpróbálta rendszerezni az iratokat, mégis úgy érezte, ellepik az adathalmok. Ez volt a kisebb baj. A nagyobb az volt, hogy képtelen volt koncentrálni. Egyfolytában Castle-t látta maga előtt, ahogy a semmiből egyszer csak előtűnik a nyitott erkélyajtón, és fegyverrel a kezében Tyson mögé oson, aztán ahogy lefegyverzi, majd dulakodik a gyilkossal, végül ahogy szétlövi a térdeit. Soha nem látta még azt a tekintetet, amit akkor. Félelemmel töltötte el, az a lövések utáni viselkedése is, hiszen hiába próbálta oldani a feszültségét, nem sikerült. A leginkább azonban az bántotta, hogy Castle félig kérdő, félig kijelentő mondata volt, ami azóta is a fülében csengett: "De ez sem elég ahhoz, hogy belásd, a mi életünket egymásnak szánta a sors". A sors groteszk játéka, hogy ő félti a férfit, mégis Rick menti meg őt. Mintha valami felsőbb erő azt akarná bizonygatni, hogy csak akkor vannak biztonságban, ha együtt vannak, és vigyáznak egymásra. Hirtelen emlékek sora rohanta meg, amikor lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekből vágták ki magukat, és furcsa ügyeket oldottak meg együtt. Tudta, hogy egyedül egyikük sem lett volna képes erre. Tényleg ennyire jó párost alkotnának? Külön-külön tényleg nagyobb veszélyben vannak, mint együtt? - tette fel a kérdést magában. Sóhajtva felállt, és a pihenő felé vette az irányt, hogy főzzön egy kávét, de menet közben önkéntelenül bepillantott az eligazító üveges ajtaján. Az FBI okostáblája mellett állt Jordan Shaw ügynök, és valamit mondott az egyik ügynöknek. Testtartásáról és mozdulatairól lerítt a határozottság és a keménység. A szürke bútorokkal berendezett helyiségben, a nő melletti asztalon álló vázában, szinte virított az az egy szál vörös rózsa, amit az ügynök a férjétől kapott néhány napja. A bimbó már kinyílt, de mintha az örök szerelmet akarná jelképezni, olyan üde volt, mintha soha nem akart elhervadni. Kate nyelt egyet, gyorsan tovább sietett, és megpróbált az ügyre koncentrálni. Tudta, hogy a Tyson-ügy még nincs lezárva, hiszen a férfinak megvolt a célja az üzenetnek szánt kulccsal, hiszen csak a véletlenek különös sora eredményezte az elfogását. Feltételezték, hogy már a következő gyilkosságot tervezte, sőt az is lehet, hogy valahol fogva tartotta a legújabb áldozatát, és csak arra várt, hogy leteljen a maga által meghatározott határidő. Akkor pedig a kulcs talán éppen azt a helyiséget nyitja, ahol egy nőt tart fogva. Az FBI már egy csomó embert ráállított az ügyre, hogy próbálják kideríteni, honnan származhat a kulcs, de mindannyian érezték, hogy tűt keresnek a szénakazalban. Talán Castle-nek lenne egy valóságtól elrugaszkodott ötlete, ami mégis átlendítené őket a holtponton - tértek vissza gondolatai újra az íróhoz. Vajon jobban van már? - töprengett, mert abban biztos volt, hogy ahelyett, hogy kitörő boldogságot érzett volna Tyson elfogása miatt a férfi, nagyon megviselte, hogy egy hajszál választotta el az öléstől, és az is, hogy a sorozatgyilkos elfogásával nem változott meg a kettejük kapcsolata. Lassan kortyolgatta a kávét, aztán egy hirtelen elhatározással letette a poharat, és a lift felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a lelkét.
A megválaszolatlan kérdésekkel való hadakozás közben idegrendszere hirtelen megadta magát a kimerültségnek, és nyugtalan álomba merült.
Úgy érezte, mintha valaki rázogatta volna a vállát, de pár másodpercig még összeolvadt az álma a valósággal, és csak lassan tudatosult benne a két világ közti különbség. Hunyorogva nyitotta résnyire a szemét, hogy a magasan járó nap sugaraitól megkímélje érzékeny retináját, miközben végigsimított izzadtságtól csatakos haján. A rémálmok megtették hatásukat - gondolta bosszúsan.
- Mi olyan fontos, Anya? - kérdezte bosszúsan, miközben nehézkesen felült.
- Debby keres, azt mondja, nagyon fontos - nyújtotta felé Martha a telefonját, aztán diszkréten kiment a szobából.
- Castle - szólt bele morcos, álmatag hangon, és csukott szemmel visszafeküdt a párnára.
- Richard! Végre, hogy elértelek - hallotta meg Debby megkönnyebbült hangját. A titkárnő azon kevesek közé tartozott, akik úgy szólították, mint az anyja, és ráadásul kicsit úgy is kezelte. Mivel mindent tudott róla, és mindent elintézett neki, élvezte a bizalmát, de ezzel a nő sosem élt vissza, viszont időnként finoman tett egy-egy megjegyzést, ha valami őrült dolog elintézését kérte tőle. Leginkább azzal példálózott, hogy hány ősz hajszála lenne, ha az ő gyerekeinek jutna eszébe ilyen agyament ötlet, de Castle ilyenkor csak huncutan rámosolyodott, és a nő máris elnézően sóhajtott. - Változott a program, mert holnap délutánra szélvihart jósolnak a meteorológusok. Tehát, ha részt akarsz venni az extrém ugráson, akkor arra holnap délelőtt 9-re tudnak fogadni. Várják a visszajelzést, mert a helyszín miatt külön engedélyt kell kérniük minden résztvevőnek. Öt percem van, hogy felhívjam őket, hogy mész-e.
- Így is közvetíteni fogja a tévé? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a férfi.
- Három tévécsatorna is ott lesz, és minden jelentős híradó leadja. Akkor elmész?
- Igen, megyek - válaszolt néhány másodperc gondolkodás után Castle.
- Pedig más kezdtem megnyugodni, hogy lemaradsz róla, miután egész délelőtt nem tudtalak utolérni! - sóhajtotta a nő.
- Kiraboltak az éjszaka, és ellopták a mobilomat is - magyarázkodott.
- Kirabolták, de neki nem elég ennyi izgalom - zsörtölődött Debby magában. Kissé eltartotta szájától a telefont, de csak annyira, hogy azért beszűrődjenek a szavai, és Castle értse, amit mond, aztán hangosan folytatta. - Biztosan menni akarsz?
- Igen Debby, biztosan. Nincs más választásom, és lehet, hogy jót fog tenni egy kis adrenalinlöket - mondta Castle, aztán letette a készüléket.
Hirtelen egészen felélénkült. Az éjszakai események miatt majdnem megfeledkezett a kis tervéről. Néhány nappal ezelőtt optimizmussal töltötte el, és teljesen felvillanyozta az ötlete, amivel meg akarta győzni Kate-t, most viszont csak gyenge reménysugárral kecsegtette. Ennek ellenére úgy érezte, ezt az esélyt még megadja kettőjüknek, de ha Beckett továbbra is kitart az elhatározása mellett, akkor végleg feladja, és tudomásul veszi a döntését. Végiggondolta, mit is gondolt ki, és halványan elmosolyodott. Talán nem is lesz rossz móka - gondolta. Az ébresztőórára nézett, és meghökkenve bámult a digitális kijelző sötétpirosan izzó számaira. Nem gondolta, hogy már délután van, és hogy átaludta az egész délelőttöt. kelletlenül fel akart kelni, de abban a pillanatban, hogy letette a lábát az ágyról, és megfeszült a combja, olyan fájdalom hasított a sebbe, hogy hangosan feljajdult. Lehajtotta a takarót, és ijedten meredt a kígyómarást fedő kötésre, amelyen egy sárgás-vöröses folt terjeszkedett. Nyelt egyet, és miután számba vette a lehetőségeit, a két rossz közül a kevésbé rossz mellett döntött. Fogta az anyja telefonját, és a névjegyzékből kikereste annak az embernek a nevét, aki segíthet, hiszen másnap délelőttre jól kell lennie.
Beckett megpróbálta rendszerezni az iratokat, mégis úgy érezte, ellepik az adathalmok. Ez volt a kisebb baj. A nagyobb az volt, hogy képtelen volt koncentrálni. Egyfolytában Castle-t látta maga előtt, ahogy a semmiből egyszer csak előtűnik a nyitott erkélyajtón, és fegyverrel a kezében Tyson mögé oson, aztán ahogy lefegyverzi, majd dulakodik a gyilkossal, végül ahogy szétlövi a térdeit. Soha nem látta még azt a tekintetet, amit akkor. Félelemmel töltötte el, az a lövések utáni viselkedése is, hiszen hiába próbálta oldani a feszültségét, nem sikerült. A leginkább azonban az bántotta, hogy Castle félig kérdő, félig kijelentő mondata volt, ami azóta is a fülében csengett: "De ez sem elég ahhoz, hogy belásd, a mi életünket egymásnak szánta a sors". A sors groteszk játéka, hogy ő félti a férfit, mégis Rick menti meg őt. Mintha valami felsőbb erő azt akarná bizonygatni, hogy csak akkor vannak biztonságban, ha együtt vannak, és vigyáznak egymásra. Hirtelen emlékek sora rohanta meg, amikor lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekből vágták ki magukat, és furcsa ügyeket oldottak meg együtt. Tudta, hogy egyedül egyikük sem lett volna képes erre. Tényleg ennyire jó párost alkotnának? Külön-külön tényleg nagyobb veszélyben vannak, mint együtt? - tette fel a kérdést magában. Sóhajtva felállt, és a pihenő felé vette az irányt, hogy főzzön egy kávét, de menet közben önkéntelenül bepillantott az eligazító üveges ajtaján. Az FBI okostáblája mellett állt Jordan Shaw ügynök, és valamit mondott az egyik ügynöknek. Testtartásáról és mozdulatairól lerítt a határozottság és a keménység. A szürke bútorokkal berendezett helyiségben, a nő melletti asztalon álló vázában, szinte virított az az egy szál vörös rózsa, amit az ügynök a férjétől kapott néhány napja. A bimbó már kinyílt, de mintha az örök szerelmet akarná jelképezni, olyan üde volt, mintha soha nem akart elhervadni. Kate nyelt egyet, gyorsan tovább sietett, és megpróbált az ügyre koncentrálni. Tudta, hogy a Tyson-ügy még nincs lezárva, hiszen a férfinak megvolt a célja az üzenetnek szánt kulccsal, hiszen csak a véletlenek különös sora eredményezte az elfogását. Feltételezték, hogy már a következő gyilkosságot tervezte, sőt az is lehet, hogy valahol fogva tartotta a legújabb áldozatát, és csak arra várt, hogy leteljen a maga által meghatározott határidő. Akkor pedig a kulcs talán éppen azt a helyiséget nyitja, ahol egy nőt tart fogva. Az FBI már egy csomó embert ráállított az ügyre, hogy próbálják kideríteni, honnan származhat a kulcs, de mindannyian érezték, hogy tűt keresnek a szénakazalban. Talán Castle-nek lenne egy valóságtól elrugaszkodott ötlete, ami mégis átlendítené őket a holtponton - tértek vissza gondolatai újra az íróhoz. Vajon jobban van már? - töprengett, mert abban biztos volt, hogy ahelyett, hogy kitörő boldogságot érzett volna Tyson elfogása miatt a férfi, nagyon megviselte, hogy egy hajszál választotta el az öléstől, és az is, hogy a sorozatgyilkos elfogásával nem változott meg a kettejük kapcsolata. Lassan kortyolgatta a kávét, aztán egy hirtelen elhatározással letette a poharat, és a lift felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a lelkét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése