- Imádkoztam - szólalt meg váratlanul.
Kate egy pillanatig zavartan hallgatott. Nem számított rá, hogy a férfi kitárulkozik előtte.
- Tudom - mondta szemét az útra szegezve.
- Nevetséges, ugye? - jelent meg az író arcán egy szomorkás, gúnyos mosoly.
- Castle! Az, hogy hiszel Istenben nem nevetséges, de hogy a Télapóban ... - szeretetteljes, elnéző mosollyal pillantott oldalra. Érezte, hogy oldania kell valahogy a férfi feszültségét.
- Igaz - húzta el a száját Castle, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után folytatta. - Nem vagyok vallásos, csak félek. A múltkor láttam azt a kisfiút, Joe-t imádkozni. Annyira hitt az ima erejében, hogy az reményt adott neki. Azt gondoltam, talán nálam is működik.
- És működik?
- Talán. Mintha már nem lennék annyira pánikba esve.
Kate a férfira nézett, akinek arcán kicsit kényszeredett mosoly ült, de tekintetéből nem tudta száműzni a félelmet.
- Castle! Minden rendben lesz - ejtette ki nagyon komolyan a szavakat a nő, és magában arra gondolt, ha a vizsgálat visszafordíthatatlan károsodást mutat ki, akkor ő örökre el fogja veszíteni azt a Castle-t, akibe beleszeretett. Mire a kapitányságra értek, egy felettébb aggasztó gondolat kezdett motoszkálni az agyában.
Alig léptek ki a liftből, Beckett már tudta, hogy Ryan talált valamit, mert abban a pillanatban, hogy nyílt a felvonó ajtaja, a férfi felnézett, és már állt is fel az asztalától. Egy köteg papírral a kezében, elégedett arccal sietett a nő asztalához. Már nyitotta volna a száját, amikor meglepődve futtatta végig tekintetét az írón.
- Mi ... mit nézel? - nézett végig magán Castle, hogy rájöjjön, miért vág olyan megrökönyödött képet Ryan.
- Furcsa vagy - állapította meg fancsali ábrázattal a nyomozó, aztán Beckett felé fordult. - Előástunk néhány érdekes dolgot Benjamin Jacobs-ról, a templomszolgáról - lebegtette meg a papírokat. - Gyerekkorában a szülei feljelentették egy közeli játékterem tulajdonosát, mivel hagyta játszani az akkor még gyerekkorú Jacobs-ot, aki teljesen a rabjává vált a nyerőgépeknek. A pert megnyerték, a gyereket pedig sokáig terápiás foglalkozásokra hordták. Évtizedeken át úgy látszott, hogy sikeresen kezelték, de az egyik szomszédja azt mondta, hogy néhány hónappal ezelőtt látta bemenni egy kaszinóba.
- Á! A csendes, magányos templomszolgát magával ragadták a félkarú rablók - kezdte szőni a saját történetét Castle, miközben tekintete végigsiklott a fehér táblán levő adatokon. - Magányos, megkeseredett ember, családja nincs, egyedül él egy bérházban, és éjjelente arról ábrándozik, hogy egy szép napon gazdag lesz, és mindent megvehet magának, amit a saját eszével és "vonzó" személyiségével nem tud - nézte elgondolkodva a fényképről sunyi tekintettel rájuk néző, negyvenes évei elején járó, pufók, szemüveges, malacorrú férfit. - Egy nap aztán megelégelte az élet igazságtalanságát, feltette hát az összes pénzét a kaszinóban. nem volt nála elkeseredettebb ember, amikor veszített, és csak arra tudott gondolni, hogy pénzt kell szereznie, hogy visszanyerje az elvesztett összespórolt pénzecskéjét.
- És mit csinált? Ellopta a perselypénzt? - pillantott rá cseppnyi gúnnyal a hangjában Kate.
- Azt nem tudom, de ezzel a tekintettel tuti, hogy rosszban sántikált - mutatott a fotóra. Amikor visszafordult, Kate és Ryan rosszalló tekintetével találkozott.
- Ha már ennyire elszabadult a fantáziád, azt is megmondhatnád, mi köze lehet a gyerekek elrablásához!
- Azt ... azt még nem tudom, de ha Ryan ennyire bámul, akkor nem tudok gondolkodni - panaszkodott durcás arccal Castle.
Beckett karba tette a kezét, és szigorúan a nyomozó felé fordult.
- Csak furcsa, hogy Castle rendesen jár - húzta fel a vállát és tárta szét a kezét ártatlansága jeléül Ryan. - Már megszoktam, hogy úgy megy, mint aki hímes tojásokon lépked, vagyis inkább mint aki nagyon óvja őket - pislogott nagyokat kék szemével. - Ja és az is furcsa, hogy megborotválkozott - tette hozzá gyorsan, amikor meglátta, hogy Castle bosszúsan kihúzza magát és felé lép, közben pedig azon igyekezett, hogy visszatartsa kitörni készülő nevetését.
- Van még valami Jacobs-ról? - csattant Kate hangja. Vissza akarta terelni a nyomozásra a szót, mielőtt ő is elmosolyodott volna a jeleneten. Gondolta, ahogy gyógyul a férfi, úgy fogják a fiúk egyre gyakrabban megszekálni. Most azonban nem akarta hagyni, hogy Ryan célozgasson rá, hiszen a férfi nem tudta, hogy a legrosszabb pillanatban emlékezteti Castle-t a sérülésére.
- Igen - húzta ki magát Ryan, jelezve, hogy a java még csak most következik. - Utánanéztem a kaszinónak. Valóban egy kisebb vagyont veszített úgy fél éve, de hamarosan újra játszani kezdett, több-kevesebb szerencsével.
- Tehát valahonnan pénzt szerzett - állapította meg Beckett. - Nézzetek utána a pénzügyeinek és a híváslistájának! Espo még nem jött vissza az ebédszünetről? - pillantott körbe.
- De. A kórusvezető Eckhardt-nak néz utána.
Kate bólintott, és elgondolkodva nézett Ryan után. Nem is tudta, miért tette fel a kérdést, hiszen nem ismert szorgalmasabb nyomozót a két társánál, ráadásul felelősségteljesek is voltak, és nem nem vesztegetnék az időt, amiből most különösen kevés van. Merengéséből telefonja élesen csörgő hangja zökkentette ki.
- Szia Will! - szólt a készülékbe, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Castle felkapja a fejét, és bosszúsan morog az orra alatt valamit. Miközben hallgatta az ügynök beszámolóját néhány sót írt az íróasztalán levő jegyzettömbre, aztán letette a telefont, megkönnyebbült mosollyal Caste-re nézett.
- Ilyen jókedvre derített Mr. FBI? - kérdezte éllel az író, és összeszűkült szemekkel méregette a nőt.
- Igen Castle, ilyen jókedvre derített - húzta fel kihívóan a szemöldökét Kate, és magában mosolygott a férfi bosszankodásán. Úgy gondolta, hogy már nem a féltékenység beszél belőle, inkább csak megszokásból reagál sértett kisfiúként Sorensonra. Amikor azonban belenézett Castle kék szemébe, tudta, hogy tévedett. Nem féltékenységet látott ugyan csillogni a férfi tekintetében, sokkal inkább félelmet és szomorúságot.
- Hát persze! Bizonyára ő egy igazi férfi - csendült keserűség a hangjában.
- Castle! Ezt most hagyd abba! - tűnt el a jókedv Kate arcáról. Megfogta a férfi kezét, és gyengéden megszorította. - Nem lesz semmi baj.
Castle hálásan rámosolygott, de a szomorúság nem tűnt el a tekintetéből. Kate szeretett volna valami biztatóbbat is mondani a közhelyes szavaknál, de tudta, hogy a férfi lelkiállapotán most semmi sem segít, ezért megpróbálta inkább elterelni a gondolatait.
- Azért hívott Will, mert Bostonban megtaláltak három eltűnt gyereket. Jól vannak. Ők egyszerűen megszöktek a kaland, vagy a jobb élet reményében. - Látta, ahogy Castle megkönnyebbülten felsóhajt, aztán a táblára pillant. Kate felállt, és a jegyzettömbbel a kezében a gyerekek fényképéhez lépett. A lapon levő nevekre pillantott, aztán három képet levett a tábláról, és letörölte az alájuk írt szöveget.
- Egyre kevesebb képünk van - mondta optimistán, de amikor megfordult, megint a szomorú kék szemekkel találta szembe magát.
- Még mindig nagyon sok - mondta halkan a férfi.
- Megtaláljuk őket - próbálta elhitetni magával is Kate azt, amire reálisan gondolkodva nagyon kicsi esélyük volt. Amikor kimondta a szavakat, meglepődött. Máskor Castle volt a bizakodó, a csodákban is hívő, ő pedig a talajon két lábbal álló, most pedig mintha megfordultak volna a szerepek. Éppen elkapta Castle pillantását, ahogy lopva az órájára néz, amikor meghallotta Gates kapitány hangját.
- Beckett nyomozó! - állt meg a nő az irodája ajtajában, és csak a fejével intett.
Kate elindult, Castle pedig ösztönösen követte. - Maga nem, Mr. Castle! - emelte fel mutatóujját megállj parancsolva a Vaslady, és szigorú tekintettel végigmérte a férfit. - Simábbra is borotválkozhatott volna! - jegyezte meg az egynapos borosta láttán.
Az iroda ajtaja hangos csattanással záródott be a két nő után. Caste néhány másodpercig zavartan ácsorgott, aztán leült a székébe. Újra az órájára nézett. Lassan indulhatna vissza a vizsgálat eredményéért. Még a kórházban úgy döntött, hogy nem mondja meg Kate-nek, hogy mikor lesz eredmény, de miután a nő megtudta, hogy ma ötkor eldől a sorsa, már maga sem tudta, mit szeretne jobban: egyedül megtudni a jó vagy rossz hírt, vagy azt, ha a nő is vele lenne. Az iroda ajtajára nézett, de az nem mozdult. Úgy látszik, a sors megint döntött helyette - vette tudomásul. Felállt, és elindult. Amikor a lift falának támaszkodva figyelte, ahogy az ajtó becsukódik előtte, úgy érezte, mintha egy vasmarok szorítaná össze a félelemtől vadul vágtázó szívét.
- Á! A csendes, magányos templomszolgát magával ragadták a félkarú rablók - kezdte szőni a saját történetét Castle, miközben tekintete végigsiklott a fehér táblán levő adatokon. - Magányos, megkeseredett ember, családja nincs, egyedül él egy bérházban, és éjjelente arról ábrándozik, hogy egy szép napon gazdag lesz, és mindent megvehet magának, amit a saját eszével és "vonzó" személyiségével nem tud - nézte elgondolkodva a fényképről sunyi tekintettel rájuk néző, negyvenes évei elején járó, pufók, szemüveges, malacorrú férfit. - Egy nap aztán megelégelte az élet igazságtalanságát, feltette hát az összes pénzét a kaszinóban. nem volt nála elkeseredettebb ember, amikor veszített, és csak arra tudott gondolni, hogy pénzt kell szereznie, hogy visszanyerje az elvesztett összespórolt pénzecskéjét.
- És mit csinált? Ellopta a perselypénzt? - pillantott rá cseppnyi gúnnyal a hangjában Kate.
- Azt nem tudom, de ezzel a tekintettel tuti, hogy rosszban sántikált - mutatott a fotóra. Amikor visszafordult, Kate és Ryan rosszalló tekintetével találkozott.
- Ha már ennyire elszabadult a fantáziád, azt is megmondhatnád, mi köze lehet a gyerekek elrablásához!
- Azt ... azt még nem tudom, de ha Ryan ennyire bámul, akkor nem tudok gondolkodni - panaszkodott durcás arccal Castle.
Beckett karba tette a kezét, és szigorúan a nyomozó felé fordult.
- Csak furcsa, hogy Castle rendesen jár - húzta fel a vállát és tárta szét a kezét ártatlansága jeléül Ryan. - Már megszoktam, hogy úgy megy, mint aki hímes tojásokon lépked, vagyis inkább mint aki nagyon óvja őket - pislogott nagyokat kék szemével. - Ja és az is furcsa, hogy megborotválkozott - tette hozzá gyorsan, amikor meglátta, hogy Castle bosszúsan kihúzza magát és felé lép, közben pedig azon igyekezett, hogy visszatartsa kitörni készülő nevetését.
- Van még valami Jacobs-ról? - csattant Kate hangja. Vissza akarta terelni a nyomozásra a szót, mielőtt ő is elmosolyodott volna a jeleneten. Gondolta, ahogy gyógyul a férfi, úgy fogják a fiúk egyre gyakrabban megszekálni. Most azonban nem akarta hagyni, hogy Ryan célozgasson rá, hiszen a férfi nem tudta, hogy a legrosszabb pillanatban emlékezteti Castle-t a sérülésére.
- Igen - húzta ki magát Ryan, jelezve, hogy a java még csak most következik. - Utánanéztem a kaszinónak. Valóban egy kisebb vagyont veszített úgy fél éve, de hamarosan újra játszani kezdett, több-kevesebb szerencsével.
- Tehát valahonnan pénzt szerzett - állapította meg Beckett. - Nézzetek utána a pénzügyeinek és a híváslistájának! Espo még nem jött vissza az ebédszünetről? - pillantott körbe.
- De. A kórusvezető Eckhardt-nak néz utána.
Kate bólintott, és elgondolkodva nézett Ryan után. Nem is tudta, miért tette fel a kérdést, hiszen nem ismert szorgalmasabb nyomozót a két társánál, ráadásul felelősségteljesek is voltak, és nem nem vesztegetnék az időt, amiből most különösen kevés van. Merengéséből telefonja élesen csörgő hangja zökkentette ki.
- Szia Will! - szólt a készülékbe, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Castle felkapja a fejét, és bosszúsan morog az orra alatt valamit. Miközben hallgatta az ügynök beszámolóját néhány sót írt az íróasztalán levő jegyzettömbre, aztán letette a telefont, megkönnyebbült mosollyal Caste-re nézett.
- Ilyen jókedvre derített Mr. FBI? - kérdezte éllel az író, és összeszűkült szemekkel méregette a nőt.
- Igen Castle, ilyen jókedvre derített - húzta fel kihívóan a szemöldökét Kate, és magában mosolygott a férfi bosszankodásán. Úgy gondolta, hogy már nem a féltékenység beszél belőle, inkább csak megszokásból reagál sértett kisfiúként Sorensonra. Amikor azonban belenézett Castle kék szemébe, tudta, hogy tévedett. Nem féltékenységet látott ugyan csillogni a férfi tekintetében, sokkal inkább félelmet és szomorúságot.
- Hát persze! Bizonyára ő egy igazi férfi - csendült keserűség a hangjában.
- Castle! Ezt most hagyd abba! - tűnt el a jókedv Kate arcáról. Megfogta a férfi kezét, és gyengéden megszorította. - Nem lesz semmi baj.
Castle hálásan rámosolygott, de a szomorúság nem tűnt el a tekintetéből. Kate szeretett volna valami biztatóbbat is mondani a közhelyes szavaknál, de tudta, hogy a férfi lelkiállapotán most semmi sem segít, ezért megpróbálta inkább elterelni a gondolatait.
- Azért hívott Will, mert Bostonban megtaláltak három eltűnt gyereket. Jól vannak. Ők egyszerűen megszöktek a kaland, vagy a jobb élet reményében. - Látta, ahogy Castle megkönnyebbülten felsóhajt, aztán a táblára pillant. Kate felállt, és a jegyzettömbbel a kezében a gyerekek fényképéhez lépett. A lapon levő nevekre pillantott, aztán három képet levett a tábláról, és letörölte az alájuk írt szöveget.
- Egyre kevesebb képünk van - mondta optimistán, de amikor megfordult, megint a szomorú kék szemekkel találta szembe magát.
- Még mindig nagyon sok - mondta halkan a férfi.
- Megtaláljuk őket - próbálta elhitetni magával is Kate azt, amire reálisan gondolkodva nagyon kicsi esélyük volt. Amikor kimondta a szavakat, meglepődött. Máskor Castle volt a bizakodó, a csodákban is hívő, ő pedig a talajon két lábbal álló, most pedig mintha megfordultak volna a szerepek. Éppen elkapta Castle pillantását, ahogy lopva az órájára néz, amikor meghallotta Gates kapitány hangját.
- Beckett nyomozó! - állt meg a nő az irodája ajtajában, és csak a fejével intett.
Kate elindult, Castle pedig ösztönösen követte. - Maga nem, Mr. Castle! - emelte fel mutatóujját megállj parancsolva a Vaslady, és szigorú tekintettel végigmérte a férfit. - Simábbra is borotválkozhatott volna! - jegyezte meg az egynapos borosta láttán.
Az iroda ajtaja hangos csattanással záródott be a két nő után. Caste néhány másodpercig zavartan ácsorgott, aztán leült a székébe. Újra az órájára nézett. Lassan indulhatna vissza a vizsgálat eredményéért. Még a kórházban úgy döntött, hogy nem mondja meg Kate-nek, hogy mikor lesz eredmény, de miután a nő megtudta, hogy ma ötkor eldől a sorsa, már maga sem tudta, mit szeretne jobban: egyedül megtudni a jó vagy rossz hírt, vagy azt, ha a nő is vele lenne. Az iroda ajtajára nézett, de az nem mozdult. Úgy látszik, a sors megint döntött helyette - vette tudomásul. Felállt, és elindult. Amikor a lift falának támaszkodva figyelte, ahogy az ajtó becsukódik előtte, úgy érezte, mintha egy vasmarok szorítaná össze a félelemtől vadul vágtázó szívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése