Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, Castle gyerekes izgalommal, győzelemittas mosollyal az arcán, a nyomában lohol.
Az erőteljes kopogásra ijedt tekintetű, harmincas évei közepén járó, nő nyitott ajtót.
- Kate Beckett nyomozó vagyok - emelte a nő szeme elé a jelvényét Kate, mire az felháborodva nyitotta volna száját, amiért már másodszor akarják kihallgatni egy órán belül az éjszaka közepén, de Kate megelőzte. - Mrs. Portman, tudom, hogy már mindent elmondott a kollégáimnak, de kérem, engedje meg, hogy beszéljünk a fiával.
- Micsoda? Csak nem gondolja, hogy engedem, hogy egy olyan gyilkosságról faggassák, amihez semmi közünk? David érzékeny lelkű fiú, gyakran vannak rémálmai, nem hiányzik, hogy felizgassák a kérdéseikkel - gesztikulált széles mozdulatokkal a nő, hogy visszafojtott indulatának nyomatékot adjon.
- Azt hiszem, ő akar velünk beszélni - nézett jelentőségteljesen Beckett az asszonyra, aztán mögé nézett, és alig észrevehetően intett a fejével, mire a nő megfordult, és elhűlve látta, hogy fia a gyerekszoba ajtajában áll, és őket figyeli.
- David, drágám, nem kell semmit mondanod! Te még gyerek vagy - lépett a gyerekhez, és védelmezőn átölelte, miközben gyilkos pillantást vetett a kéretlen látogatókra.
- David, szeretnél elmondani nekünk valamit? - szólalt meg meleg, barátságos hangon Castle anélkül, hogy közelebb lépett volna. Nem akart még nagyobb ellenállást kiváltani az anyából, vagy elijeszteni a gyereket, aki mozdulatlanul állt anyja ölelő karjai között, de élénk tekintetű, értelmet sugárzó barna szemét nem vette le az íróról.
- Maga Richard Castle? - szólalt meg vékony kis hangon.
- I-igen - hökkent meg Castle. Azt már megszokta, hogy a rajongói felismerik, és azzal is tisztában volt, hogy az olvasói életkora igen széles palettán mozog, de az, hogy egy kilenc éves kisfiú felismerje, meglepte. Mrs. Portman hol a fiára, hol az íróra kapta álmélkodó tekintetét, míg Beckett összevont szemöldökkel pillantott Castle felé. - De honnan ismersz?
- Anya nem szereti, ha felnőtteknek szóló könyveket olvasok - hajtotta le szégyenkezve a fejét.
- Hát ... azt hiszem, édesanyádnak igaza van - kezdte lassan a férfi. Szerette volna megnyerni a nő szimpátiáját úgy, hogy nem bántja meg a fiút - az én könyveim még nem neked valók, bár az jó ízlésre vall, hogy tetszenek - húzta önelégült mosolyra a száját.
- David! - csattant az elképedt anya hangja, és cseppet sem finom mozdulattal maga felé fordította a gyereket, és szikrákat szóró szemekkel fürkészte a bűnbánó kis arcot. - Miket olvastál már megint?
- Tommy anyukája olvasta a bácsi könyvét, és a nappalijukban hagyta, én meg beleolvastam, aztán később Tommy-tól elkértem mind az ötöt, ami megvolt nekik - vallotta be egy szuszra David.
- Remélem, nem horror történeteket ír! - nézett Castle-re a nő, tekintetében félelem és düh bujkált.
A férfi nyelt egyet, és kényszeredett mosolyra húzta a száját.
- Krimiket - mondta sajnálkozó tekintettel, aztán zavarában gyorsan hozzátette - de nem az erőszakos fajtákat. Tudja, én inkább a cselekmény logikai csavarjaira és a szereplők jellemábrázolására fektetem a hangsúlyt - próbálta menteni a helyzetet, mivel látta, ahogy a nőn eluralkodik a harag.
- Anya! Ne ijedj meg, nem véresek! - bátorodott meg David, és anyja felé fordulva, lelkesen magyarázni kezdett. - Olyanok a regényei, mint egy rejtvény!
A nő tehetetlenül nézte a fiát, aztán megadóan sóhajtott.
- Jöjjenek be! - mutatott a kanapéra, maga pedig a szemben álló fotelba ült, Davidet pedig a lábához volta, és átkarolta a derekát, mintha felkészülne, hogy bármelyik pillanatban megvédje. - Tudják, David nem hétköznapi gyerek Az IQ-ja 130 feletti, minden rejtvény rendkívül érdekli, és addig nem nyugszik, amíg meg nem fejti őket. Kiváló képzelőereje van, de néha nem tud különbséget tenni a valóság és a fantáziavilága között.
- Waw! Akkor te egy különleges fiú vagy - lelkendezett őszinte elismeréssel Castle, és elégedetten nyugtázta, hogy David boldogan visszamosolyog rá.
- Maga is különleges. Jókat ír!
- Hallod Beckett? - húzta ki magát büszkén az író Kate felé fordulva, aki égnek emelte a szemét.
- De nekem fotografikus memóriám is van! - tette hozzá dicsekedve a gyerek, mire Castle mosolya az arcára fagyott.
Kate a jelenet láttán nem tudta elrejteni addig visszafogott mosolyát, de hogy a nyomozásra terelje a szót, komolyan a fiúra nézett.
- Elmesélnéd még egyszer, mit hallottál az éjszaka?
David Kate-re emelte csillogó tekintetét, aztán a nő mögé nézett, mintha az üres falat bámulva hívná elő emlékei közül a hangokat.
- Azt álmodtam, hogy legyőztem a sárkányt a barlang mélyén, de nem találtam ki az útvesztőből, ami a hegy belsejéből a felszínre vezetett. Bármerre indultam, mindig visszaértem a sárkányhoz. Felébredtem, és csak feküdtem, aztán meghallottam Benjamin bácsi hangját. Könyörgött, hogy ne bántsák, aztán nyöszörgött.
- Hallottál más hangot is?
- Igen, egy másik bácsi is beszélt, de nem értettem mit mond. Olyan furcsán beszélt, mint a külföldiek.
Beckett és Castle egymásra pillantott. A gyilkos tehát akcentussal beszélt. Ez fontos információ volt, de nem elég. Kate azon gondolkodott, felvonultasson-e néhány jellegzetes akcentust a gyereknek, hátha felismeri valamelyiket, de igazán jól, csak az oroszt tudta utánozni. Castle pedig már nyitotta is a száját, hogy utánozó képességével elkápráztassa a gyereket, amikor az váratlanul megszólalt.
- Láttam, amikor elment - tette hozzá magától értetődően a gyerek.
A három felnőtt döbbenten nézett rá.
- Te láttad, a ... a ... - kérdezte elhűlve az anyja, mire a fiú hatalmasat bólintott, és megérezve a felnőttek ráirányuló figyelmét, megbátorodva mesélni kezdett.
- Már nem hallottam hangokat, de féltem, hogy megint rosszat álmodok, ezért nem aludtam el. Unatkoztam, és kinéztem az ablakon. Egy férfi lépett ki a házból, aztán egy motorral elment.
- Le tudnád írni, hogy milyen volt a férfi vagy a motor? - kérdezte izgatottan előrehajolva Beckett.
- Hát persze - vonta meg a vállát David, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Castle tátott szájjal, csillogó tekintettel, előrehajolva itta a gyerek szavait. Még sosem találkozott fotografikus memóriával rendelkező emberrel, bár gondolt már rá, hogy a könyve egyik tanúját felruházza ilyen különleges képességgel. Amit most tapasztalt, felülmúlta a képzeletét. David olyan pontosan írta le a férfi alakját, haját, ruházatát és a kezében tartott bukósisakot, mintha ebben a pillanatban is látná az utcai lámpák fényében a motorja felé siető alakot. Beckett alig bírta jegyzetelni az információkat. Amikor a gyerek azt ecsetelte, hogy a fekete Kawasaki motor oldalán zöld csíkok voltak, hitetlenkedve felnézett. Elképzelni sem tudta, hogyan emlékezhet a fiú ilyen apróságokra. Amikor azonban kiderült, hogy a rendszám egy részét is fel tudja idézni, Kate érezte, hogy átjárja az izgalom.
- Hú, David, ez aztán az emlékezet! - ámuldozott Castle, miután a gyerek a beszámoló végére ért. - Mi mindenre emlékezhetnék, ha nekem ilyen lenne!
- Biztos, hogy akarnád? - szúrta oda csipkelődve Kate, mire a férfi elgondolkodott, aztán egy grimaszt vágva bólintott.
- Igaz.
- Köszönjük, Mrs. Portman - búcsúzott el Beckett a nőtől, aztán mosolyogva a gyerekre nézett - és neked is David.
A fiú. mintha nem is hallotta volna a nyomozót, sóvárgó tekintettel nézett az indulni készülő Castle után.
- Kaphatok egy dedikált könyvet Mr. Castle? - szólalt meg bátortalanul.
A férfi megtorpant, és meghatottan végignézett a kilenc éves fiúcskán, aztán odalépett hozzá, és leguggolt, hogy egy szemmagasságban legyenek.
- Természetesen - mondta komolyan. - Megtisztelő, hogy az olvasóm vagy. Személyesen hozok neked egy dedikált példányt a legújabb könyvemből, de ígérd meg, hogy csak tíz év múlva fogod elolvasni.
David egy pillanatig eltöprengett az a hallottakon, aztán sóhajtva bólintott.
Néhány perc múlva Beckett az autója felé sietve Sorenson-t és Espo-t hívta az új információkkal, Castle pedig még mindig az átélt esemény hatása alatt, elmerengve lépkedett utána. Amikor a kocsihoz értek, még egyszer felpillantott a sötét ablakra.
- Castle! - zökkentette ki a gondolataiból Kate sürgető hangja.
- Jó, jó! - szállt be méltatlankodva az anyósülésre. - Azért azt ismerd el, hogy ha nem a rajongóm ez a szuper zseni kiskölyök, akkor most nem lenne a személyleírásunk a gyilkosról - mosolygott önelégülten a nőre.
- Ugye nem hiszed, hogy ez a te érdemed? - nézett tettetett felháborodással Kate a férfira, miközben magában megállapította, hogy milyen jó érzés újra évődni vele.
- Emlékeztetnélek, hogy David egy mukkot sem szólt Espo-nak arról, amit hallott és látott. Azért integetett, mert megismert engem, és azért ismert, mert tetszettek neki a könyveim. Ha nem tetszettek volna neki az írásaim, nem ismert volna meg, akkor nem hívott volna vissza bennünket, és nem mondott volna el semmit. Következésképpen, ha én nem vagyok jó író, akkor most nem lenne személyleírásunk - győzködte teljes hévvel az igazáról Beckett-et, aki egy ideig komolyan hallgatta az eszmefuttatást, aztán egy halvány mosoly suhant át az arcán. Castle szava abban a pillanatban elakadt, mert rájött, hogy Kate elismeri a szerepét, csak megint játszadozik vele. - Persze az is kellett a dologhoz, hogy David-nak fotografikus memóriája legye - tette hozzá most már magabiztosan.
- Meg az is, hogy sárkányokról és útvesztőkről álmodjon, meg szükség volt egy sereg apró véletlenre is - mosolygott elnézően rá a nő.
- Véletlenre? - háborodott fel Castle. - De Kate! Az életünk nem véletlenek sorozata! Kell, hogy higgyél valamiben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése