El sem tudták képzelni, kinek van kedve ilyen helyzetben zongorázni.
Castle félig hátrafordulva, szemét a halott hátára vésett kottán tartva ütötte le a billentyűket, tekintetén látszott, hogy minden figyelmét a hangokra összpontosítja.
- Castle! Egy helyszínen vagyunk! - sziszegte oda halkan, de erélyesen Beckett, bár érezte, hogy a feltűnés elkerülésére tett kísérlete csak hiú ábránd.
- Biztos, hogy jelentősége van a kottának - pillantott fel a férfi meggyőződéssel, és még leütött néhány billentyűt, de amikor tudatosult benne, hogy Beckett pislantás nélküli tekintete semmi jót nem ígér, elkapta a zongoráról a kezét és felegyenesedett. - Persze ... majd később is lejátszhatjuk - intett hüvelykujjával először a hulla, majd a zongora felé, aztán ártatlan arccal körülnézett. - Nem ismeri valaki ...
- Castle! - szűkült össze Kate szeme, mire a férfi gyorsan összeszorította a száját. Érezte, hogy nem lesz jó, ha tovább feszíti a húrt.
- Olyan, mint egy egyházi ének dallama - szólalt meg félszegen Ryan. A meglepett tekintetek az ajtóban ácsorgó nyomozóra szegődtek, aki összeráncolt homlokkal kutatott gyerekkori emlékei között, amikor még számtalan ének dallamát és szövegét kérték tőle számon a katolikus iskola szigorú apácái. - Vagy mint egy zsoltár - tette hozzá zavartan, aztán gyorsan Beckett-hez lépett, és jegyzetébe nézve sorolni kezdte, hogy mit tudott meg eddig.
- Az ajtón erőszakos behatolásnak nincs nyoma, tehát valószínűleg az áldozat ismerte a gyilkost, és beengedte. Az ajtó nyitva volt, ez tűnt fel az egyik lakónak, aki a kutyáját vitte ki. Ő talált a holttestre. Nem látott és nem hallott semmi gyanúsat, csak a kutyája ugatott ok nélkül úgy tizenegy óra tájban. A földszinti lakók egyike hallott egy autót csikorgó kerekekkel elindulni, de nem tulajdonított jelentőséget neki.
- A közvetlen szomszéd nem hallott semmit - folytatta a beszámolót Espo - de a kilenc éves fia felébredt, és azt mondta, furcsa hangokat hallott, de az anyja szerint a gyereknek nagyon élénk a fantáziája, és gyakran kínozzák rémálmok,ezért megnyugtatta, és ő maga is lefeküdt.
Beckett elgondolkodva bólintott.
- Kérdezősködjetek tovább! Nem volt még olyan késő, talán szerencsénk lesz valakivel! - mondta, mire a két nyomozó becsukta a jegyzettömbjét, és sietve távozott.
- Ha megkínozták, akkor valakinek hallania kellett ... - fordult kérdőn Lanie felé, aki éppen egy csipeszen lógó szövetszálat tett egy zacskóba.
- Betömték a száját - adott magyarázatot a ki nem mondott kérdésre az orvos, aztán intett, hogy vihetik a holttestet.
Beckett magában elnyomott egy sóhajt. Egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy találjanak egy használható tanút. Körülnézett a lakásban, és elindult a fiókos szekrény felé, amikor Sorenson hozzá lépett.
- Szia! A helyszínt majd Benson nyomozó emberei átnézik, és a tanúk felkutatásában is segítenek - mondta barátságosan mosolyogva. - Fáradtnak látszol. Pihenj! Reggelre az asztalodon lesznek a jelentések.
- Hm ... szóval fáradtnak látszom - húzta össze Kate a szemöldökét. - Tudod, ez egy nő számára azt jelenti, hogy borzasztóan néz ki.
- Tudod, hogy nem így értettem - nézett a szemébe békülékenyen az ügynök.
Castle érdeklődve szemlélte a szoba berendezési tárgyait és a komódon sorakozó fénylépeket, de amikor félszemmel látta, ahogy az ügynök Kate mellé lép, először csak beharapta a száját, és megpróbálta elnyomni feltörekvő féltékenységét, aztán közelebb lépett, hogy hallja mit beszélgetnek. Teljes mértékben megbízott Kate érzéseiben, de valahányszor meglátta Sorenson vágyakozó tekintetét és bensőséges mosolyát, mindig viszketni kezdett a tenyere. Maga sem értette, miért irritálja ennyire az ügynök jelenléte.
- Ha az FBI ügynökök meg tudnának oldani egy sima gyilkossági ügyet, akkor nem kellett volna kiverni az ágyból New York legjobb nyomozóját, és akkor nem lenne fáradt - szúrta oda ingerülten.
Sorenson arcáról eltűnt a mosoly, és értetlenül nézett az íróra, hiszen a beszólásáért már törlesztett Castle, nem értette, most mi baja van vele, hogy lekicsinylő megjegyzést tesz az FBI-ra, azaz tulajdonképpen őrá.
Kate arca egy másodpercig hasonló gondolatokat tükrözött, mint az ügynöké, aztán alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában, és a tekintetében. Ugyan nem értette, miért vált ki Will ilyen intenzív érzelmeket Castle-ből, már csak mosolyogni tudott a féltékeny férfin. Néhány nappal ezelőtt úgy érezte, hogy egy új arcát ismerte meg. Azelőtt sosem látta féltékenynek, sem akkor, amikor Demming-gel, sem amikor Josh-sal járt, és akkor sem, amikor együtt dolgoztak Will-lel. Igaz akkor még nem tartoztak egymáshoz. Vagyis egymáshoz tartoztak, csak nem úgy, mint most.
- Úgy emlékszem, Gates kapitány kérte, hogy továbbra is a rendőrségé maradhasson az ügy - vágott vissza összeszűkült szemmel az ügynök, és egy lépést tett Castle felé, aki kihúzta magát és megköszörülte a torkát, mintha felkészülne a csatára.
- Van egy áldozatunk és tizennyolc eltűnt gyerekünk - szólalt meg mintegy mellékesen a nő, és várakozó tekintettel nézett a két, farkasszemet néző férfira. Majdnem hozzátette, hogy ha vetélkedni akarnak, akkor tegyék ki, amijük van, és fejezzék be ezt a gyerekes versengést, de rájött, hogy jobb ha hallgat, hiszen ő mindegyik férfiról tudja, hogy mije van. Elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy szinte egyszerre tette zsebre mindkét férfi a kezét, és néztek rá kicsit szégyenkezve, bár a köztük levő feszültség szinte tapintható volt.
- Valóban fáradt vagyok, és köszönöm a segítséget, de magam szeretnék körülnézni - nézett először Castle-re, aztán Sorenson-ra, majd kihúzta a komód felső fiókját.
A két férfi még egy pillanatig újra farkasszemet nézett, aztán az ügynök Benson nyomozóhoz sietett, aki a folyosón igazította el az embereit, Castle pedig Beckett mellé lépett.
A nő módszeresen vizsgálta át a fiókok tartalmát, de semmi különöset nem talált, viszont egyre jobban idegesítette, hogy a máskor mindenhez valami megjegyzést fűző író, szótlanul bámulja. Tudta, hogy ilyenkor csak arra vár, hogy ő rákérdezzen, mi nyomja a lelkét.
- Castle! Ki vele! - csukta vissza határozott mozdulattal a fiókot, és szúrós szemmel a férfira nézett.
- Azért vagy fáradt, mert mi olyan hosszan ... khm ... - köszörülte meg a torkát Castle, és lopva körülnézett, nem hallja-e őket valaki.
Kate nem tudta elfojtani a mosolyát. Az előbb még féltékeny férfi kék szeme bizonytalanságot tükrözött. Olyan volt, mintha lelkiismeret furdalása lett volna amiatt, hogy ő esetleg a szeretkezésük miatt fáradt.
- Nem Castle, nem amiatt vagyok fáradt. Az csodálatos volt! Azért vagyok fáradt, mert éjjel két óra van.
- Szóval ... akkor ... - kezdte lassan Castle, miközben arcán megjelent az oly jellemző csibészes mosoly, kék szeme pedig huncutul csillogva kutatta a nő tekintetét.
- Igen, csodálatos volt - mosolygott szerelmesen rá Kate.
- Jó - húzta ki magát most már magabiztosan Castle. - Csak jó volt még egyszer hallani.
Kate sóhajtott egyet, és tettetett bosszúsággal megforgatta a szemeit, amiért a férfi kétszer is kihúzta belőle, amit hallani akart.
Miután a nappaliban mindent átnéztek, a hálószobába mentek. Castle az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett, Beckett pedig a méretes kétajtós szekrény ajtaját nyitotta ki. A vállfán lógó ruhák alatt katonás rendben azonos méretű dobozok sorakoztak. Kate kivett egyet, és kinyitotta. Egy pillanatig pislogás nélkül nézte a doboz tartalmát, mintha nem akarna hinni a saját szemének, aztán nyelt egyet.
- Castle! - szólalt meg elszorult torokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése