Változatok egy témára 6/95

Amikor a lift falának támaszkodva figyelte, ahogy az ajtó becsukódik előtte, úgy érezte, mintha egy vasmarok szorítaná össze a félelemtől vadul vágtázó szívét.

Kate türelmetlenül, feszengve várta, hogy a kapitány megkerülje az íróasztalát, leüljön, és végre belekezdjen a mondandójába. Látta, hogy valami fontos dologról van szó, mert a nő töprengve várt néhány pillanatot, mielőtt megszólalt.

- Nézze, Beckett nyomozó! Nagyra értékelem az elhivatottságát, és tudom, mennyire a szívén viseli ezt az ügyet - kezdte megfontoltan, amitől Kate-nek azonnal rossz érzése támadt. - Próbáltam egyezkedni az FBI-al, de nem jártam teljes sikerrel.  

- Elveszik tőlünk az ügyet? - háborodott fel Beckett, és haragos, hitetlenkedő tekintettel nézett a kapitányra.

- Nem, de csak három napot kapnak. Ha addig nem mutatunk fel valami kézzelfogható, konkrét eredményt, akkor az FBI átveszi az ügyet.

Kate összeszorította a száját dühében. Az FBI heteken keresztül csak toporgott egy helyben, tőlük meg azt várják, hogy három nap alatt eredményt érjenek el?

- Mit jelent az, hogy "kézzelfogható, konkrét eredmény"? - idézte fel a kapitány szavait.

Gates egy darabig csak szótlanul nézett rá, aztán hátradőlt a székében, és sóhajtott egyet.

- Ha nem találnak meg legalább egy gyereket, vagy nem fognak el valakit, aki ellen döntő bizonyítékuk van, akkor ...

- Értem - húzta el a száját Kate elkeseredetten.

- Beckett nyomozó! Már egy nap lassan letelik a háromból - pillantott figyelmeztetően a faliórára a kapitány. - Ha fontos maguknak ez az ügy, akkor csipkedjék magukat! Talán Mr. Castle is van már annyira jól, hogy a figyelmét a nyomozásra tudja fordítani a sérült testrésze és a megtépázott önérzete helyett, bár kötve hiszem, hogy férfi lévén, el tudná terelni a gondolatait a férfiassága egyik szimbólumáról.

Beckett meglepve hallgatta a nő szavait, és döbbenten érzékelte, hogy barna szeme hamiskásan csillan, arcán pedig alig észrevehető mosoly suhan át. Már az is hihetetlen volt, hogy Gates szeretné, ha Castle teljes erőbedobással nyomozna egy ügyben, de hogy ezt egy élcelődő mondatba ágyazva teszi meg, azt sosem gondolta volna. Kate agyán végigfutott egy gondolat, vajon milyen ember a civil életben a kapitány. Talán még humora is van?

- Mire vár? Fogy az idő - tért vissza a keménység Gates hangjába, ami kizökkentette Beckettet a merengésből. Bólintott, és sietve kilépett a kapitány irodájából, de azonnal meg is torpant, amikor meglátta az asztala mellet üresen álló széket. Elgondolkodva indult a pihenő felé. Arra gondolt, talán kávét főz a férfi, bár most lebeszélné róla, mert nem szerencsés koffeinnal pörgetni az idegrendszerét, hiszen anélkül is rendkívül feszült. Amikor meglátta az üresen tátongó helyiséget, érezte a gyomrát összehúzó idegességet. Az órájára nézett, aztán egy pillanatra dühösen behunyta a szemét. Utolsó reménye a férfimosdó volt, ahonnan éppen kilépett Bruce, a kapitányság egyik nyomozója.

- Nem láttad Castle-t?

- Miért? Elvesztetted? - jópofáskodott a férfi, de amikor meglátta Beckett összeszűkülő szemét, megrázta a fejét. - A mosdóban nincs. Valami baj van? - komolyodott el a testes, idősödő férfi.

Kate megrázta a fejét és visszament az íróasztalához, hátha elkerülte a figyelmét valami fecnire írt üzenet, de az asztalon csak a katonás rendben sorakozó dossziék és a menetelő elefántszobrocskái voltak. A liftajtó kattanására olyan gyorsan kapta fel a fejét, mint még soha, de csalódva vette tudomásul, hogy Ryan és Espo lép ki rajta, és sietős léptekkel indulnak felé.

- Hát örültek már nekünk ennél jobban is - vágott fancsali arcot Javi, amikor meglátta Kate csalódott arcát, aztán Ryan-re pillantott, de barátja éppoly tanácstalanul ráncolta a homlokát, mint ő. Mivel Beckett-ből áradt a feszültség, a férfi megérezte, hogy valami baj van, amibe a nő nem akarja beavatni őket, ezért kinyitotta a kezében levő mappát, és kezdte sorolni, hogy mit tudott meg Samuel Eckhardt-ról, a kórusvezetőről, de alig ért a harmadik mondathoz, amikor Beckett félbeszakította.

- Felírnátok a táblára az új információkat? - kérdezte, miközben felkapta a kabátját, és olyan sebesen indult a lift felé, hogy lobogott a haja. A két nyomozó meghökkenve bámult utána, aztán egymásra néztek.

- Te tudod, mi történt? - eszmélt fel Espo, és kérdő tekintettel fordult Ryan felé, aki még mindig a csukott liftajtót bámulta.

- Nemrég még a szokásos elméletét gyártotta Castle, Beckett meg cikizte. Azt sem tudom, hogy hova tűnt Castle - húzta fel tanácstalanul a vállát.

- Én mondom neked, valami nincs rendben köztük - kezdett volna az okfejtésbe Espo, de Gates kapitány kemény hangja félbeszakította.

- Beckett? - vonta össze a szemöldökét a nő, amitől barna szeme vészjóslóan sötétté változott.

- Ööö ... csak a ... - próbált valami hihető történetet kitalálni Ryan arról, hova ment Beckett, de a nő álljt intve felemelte a kezét.

- Ryan nyomozó, kímélje meg magát egy hazugságtól! Egy óra múlva megbeszélést akar tartani az FBI, addig kerítsék elő Beckett-et, bárhova is ment. Maguk pedig igyekezzenek valamit előásni ebben a két napban, hogy megmutassuk az FBI-nak, mire képesek a new york-i rendőrök! - mondta szikrázó tekintettel, azzal faképnél hagyva a kővé dermedt két nyomozót, visszalépett az irodájába.

- Milyen két napról beszél? Nem négy napunk van még? - tárta szét a kezét értetlenül Espo, de mire kérdőn Kevin-re nézett, az már kezében a telefonnal Beckett-et hívta.

- Foglalt - állapította meg kétségbeesett arccal. 

Egyikük sem tudta, mi történt Castle és Beckett között, ahogy azt sem, miért rohant el a nő minden indok nélkül.

- Gyere, írjuk össze, hogy mit találtunk, aztán megpróbáljuk újra hívni! - indult Espo a fehér tábla felé, Ryan pedig fejcsóválva követte.

Kate megpróbálta elnyomni a lelkiismeret furdalását. Vészesen fogy az idejük, és ő meg akart tenni minden tőle telhetőt, hogy előbbre vigye az ügyet. Tudta, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha amiatt lenne valami bántódása a gyerekeknek, hogy ő most eljött. Néhány másodperc alatt, ösztöneinek és az érzelmeinek engedve döntött, és ez megijesztette. Ha az esze és a szíve között kellett választania, mindig az esze győzött, egészen mostanáig. Tudta, hogy Castle a kórházba ment az eredményért, ami meg fogja határozni az életüket, függetlenül attól, hogy a férfi azt mondta neki, hogy elfogadja a döntését, miszerint felelőtlenség lenne egy kisbabát a világra hoznia gyilkossági nyomozóként. Érezte, hogy Castle mennyire fél, és azt is, hogy valamit titkol előtte. Bízott abban, hogy minden rendben lesz, de ha mégsem, akkor nem akarta, hogy a férfinak egyedül kelljen szembesülnie a rossz hírrel. A társa volt, a szerelme, az élete része. Vele akart lenni jóban, rosszban, de úgy látszik, Castle nem így gondolkodott. Először dühös volt, most viszont már inkább félt. Féltette Rick-et, és ez az érzés olyan erős volt, hogy életében először a szívének engedett, és otthagyva a nyomozást, utána indult. 

Amíg leért a mélygarázsba, folyamatosan hívta, de mindig a hangposta jelentkezett be, végül idegesen zsebre tette a telefont, és tudomásul vette, hogy nem maradt más lehetősége, mint utolérni. Az órájára pillantott. A férfinak nem lehet 7-8 percnél több előnye. Bevágódott a kocsijába, és olyan gázzal indult, hogy a gumik csikorogva próbáltak megtapadni a beton felületen, hogy a lehető legnagyobb erővel hozzák mozgásba a jelentős fém tömeget. Ahogy kikanyarodott az útra, szembesült a délutáni csúcsforgalommal, amit a munkából haza igyekvők áradata okozott. Lelkiismeret furdalás nélkül kapcsolta be a szirénát. Elvégre életbevágó, hogy siessen, és mielőbb visszaérjen a kapitányságra, hogy folytathassa a nyomozást. A megkülönböztető jelzésnek köszönhetően a helyenként feltorlódó kocsisor lassan szétnyílt, utat engedve a rend őrének, így Kate meglepően hamar a kórházhoz ért. Remélte, hogy Castle nem sokkal előzte meg, és még meglátja, mielőtt bemenne az orvoshoz. Olyan módszeresen kutatta a tekintete a kórház folyosóit, mint egy bevetés során szokta a helyszínt, amikor az elkövetőt keresik, de sehol nem látta a férfit.  Éppen az információs pulttól jobbra nyíló folyosón várakozókat nézte végig még egyszer, amikor a másik iránybók meghallott egy hangot.

- Mrs. Castle? 

Kate a hang irányába fordult, és a felé siető egyenruhás alakban felismerte a nővért, aki néhány órája közölte Castle-lel, hogy ötre jöhet az eredményért. 

- Kate Beckett vagyok - mondta, és zavarában megköszörülte a torkát.

- Ó! - lepődött meg az idős nő. - Ne haragudjon, azt hittem, ön Mr. Castle felesége - mentegetőzött, de látszott rajta, hogy érthetetlennek tartja a tévedését.

- A menyasszonya vagyok - mondta Kate, mire a nővér arcán elégedett mosoly suhant át.  - Ötre kellett jönnie. Nem látta véletlenül?

A nővérnek elég volt a kétségbeesett zöldes-barna szempárba néznie, máris tudta, hogy a szokásos dolog történt. Férfiak! Azt hiszik, hogy gyengének látszanak, ha elfogadják a feleségük, vagy a menyasszonyuk támogatását, és gyakran egyedül, titokban jönnek be az eredményért.

- Jöjjön velem! - mosolyodott el sejtelmesen a nővér, és elindult a folyosón. Kate egy pillanatig értetlenül nézett utána, aztán követte.

Castle úgy érezte, ha még kisebbre szűkül a gyomra, akkor nem marad meg benn az a néhány korty ásványvíz sem, amit nemrég ivott. Azt hitte, a víz segít kiszáradt száján, de tévedett. Végigment a kórház ismerős folyosóján, és megállt az egyik ajtó előtt. Nagyot sóhajtva nézte a kis táblára írt gravírozott nevet: Dr. Robert Newman. Az órájára pillantott, aztán izzadó tenyerét végighúzta a combján, és bekopogott.

- Szabad! - hallotta tompán az ajtón keresztül az orvos kellemes baritonját.

Úgy érezte, mindenre felkészült, de amikor belépett a szobába, rájött, hogy nagyot tévedett.