- Castle! - szólalt meg elszorult torokkal.
Az író felegyenesedett, és érdeklődve a nő felé fordult. Kate a szekrény előtt guggolt, kezében egy nyitott dobozzal, és döbbent arccal nézte a tartalmát. Castle figyelmét nem kerülte el, hogy Kate arcából kifutott a vér, és szeme elborzadt tekintettel cikázott ide-oda. Ritkán látta ilyennek a nőt. Beckett ízig-vérig nyomozó volt, és mivel rengeteg szörnyűséggel találkozott már a hivatása gyakorlása során, csak akkor mutatta ki az érzelmeit, ha valami lelkileg igazán megrázóval találta szembe magát. Olyan például még sosem fordult elő, hogy Kate rosszul lett volna egy hulla látványától, vele viszont néha megesett. Kíváncsivá tette, hogy mi rázhatta meg ennyire a nőt, ezért sietve mögé lépett, és belenézett a dobozba.
Beckett finom ujjaival beletúrt a számtalan fénykép közé. Mindegyiken gyerekek voltak. Arcukon kényszeredett mosollyal, félénken néztek a kamerába, vagy a kamera mellé, mozdulataikon látszott, hogy a fotós beállította a pózt. Felnőttes ruhákba és cipőkbe bujtatott testük, erőteljesen kisminkelt arcuk, a rájuk aggatott ékszerek, elvették természetes bájukat. Volt köztük 4-5 éves forma szőke, hátrazselézett hajú kisfiú szmokingban, csokornyakkendőben, egy másik nagyobbacska fiú oldalt felnyírt hajjal, farmer-zakó szerelésben, napszemüvegben, egy 9-10 év körüli kislány műszempillákkal, kirúzsozva, búzakék estélyi ruhában, fülében hatalmas lógó fülbevalókkal. Már ezeket a képeket is görcsbe rándult gyomorral nézte Castle, de amikor meglátta a kis felnőtté változtatott gyerekek szinte meztelen fotóit, a torka is elszorult. Kate kiemelt egy képet a többi közül, de alig futtatta rajta végig a szemét, amikor Castle kikapta a kezéből.
- Ez ... ez Amy - hagyták el nehezen a szavak a száját. Döbbenten bámulta a képen látható bájos arcocskát, aminek hamvasságát elnyomta a vastagon rákent alapozó, amitől olyanná vált, mint egy élettelen porcelánbaba, a kis cseresznyeajkakat vérvörösre festette a rúzs, a hatalmas barna szempillákat elnehezítette a spirállal rákent festék, rakoncátlan fekete, göndör haja alól hatalmas klipsz kandikált elő, formás, hamvas bőrű testét nem fedte más, csak egy piros pöttyös kis bugyi. Castle-t rabul ejtette a hatalmas, barna szemekből áradó félelem.
Beckett egy pillanatra eltűnődött, mikor látta utoljára ezt az arckifejezést a férfin. Keserű, tehetetlen düh ült a vonásain, száját úgy összeszorította, hogy szinte belefehéredtek az ajkai, szemöldökei között elmélyültek a ráncok, de a tekintetében volt valami más is, valami ártatlan rácsodálkozás az emberi gonoszságra.
- Amy? - kérdezte, mert hirtelen nem tudta, kire gondol Castle.
- Joe kishúga - mondta anélkül a férfi, hogy felnézett volna. - A kisfiú a templomban. Érte imádkozott - fordította most a képet Beckett felé, aki most már felfedezte az élettelen hatást kölcsönző smink alatt annak a kislánynak az arcocskáját, aki bájosan mosolyogva, ragyogó szemekkel nézett rájuk a kapitányság fehér táblájára kitett fotóról.
- Igen, ő az - vette ki a képet Castle kezéből, hogy közelebbről is megnézhesse. Kétség sem fért hozzá, hogy a kép Amy-ről készült.
- Ugye tudod, mit jelent ez? - szólalt meg még mindig elszorult torokkal a férfi, és szemöldökét felhúzva, jelentőségteljesen nézett a nyomozóra.
- Igen Castle, tudom - csendült elszántan a nő hangja, de tekintetén látszott, milyen nehezen gondol bele, mi lehet a sorsa a gyerekeknek, ha egy pedofilokat kiszolgáló banda kezébe kerültek. - Most már tudjuk az indítékot, így el tudunk mozdulni a holtpontról.
Castle bólintott. Csodálattal töltötte el Beckett keménysége, de azt is tudta, ennyi energiájába kerül, hogy a külvilág ne érezze meg, mennyire megviseli a lelkét az eset.
Még egy órát maradtak a lakásban, mindent átkutattak, de nem találtak semmit, ami felkeltette volna az érdeklődésüket.
Beckett hosszasan jegyzetelt a noteszébe, aztán a lapot kitépte, és átadta Sorenson-nak, aki szemöldökét ráncolva olvasta a felsorolást.
- Hát, ez eltart egy darabig - pillantott a nőre.
- Nagyon fontos, hogy minél előbb megtudjunk mindent erről az emberről, és azokról, akiknek köze lehet gyerekkereskedelemhez, pedofil csoportokhoz, gyerekpornóhoz - nézett az ügynök szemébe ellentmondást nem tűrő tekintettel a nyomozó. - Mozgass meg minden szálat, amit csak ismersz! Van amelyik gyerek két hónapja tűnt el. Minden perc számít!
- Oké. Megteszek mindent - tette zsebre a papírt a férfi. Halványan Kate-re mosolygott, aztán fagyos tekintettel biccentett egyet Castle felé, és elsietett.
Beckett még egyszer körülnézett a lakásban, aztán az író felé fordult, aki éppen elnyomott egy ásítást. Amióta eredménytelenül kutattak a lakásban, a férfi úgy érezte, mintha eltűnt volna szervezetéből az adrenalin, ami addig éberen tartotta az idegrendszerét, és egyre jobban eluralkodott rajta a fáradtság.
- Gyere! Én is fáradt vagyok - csengett lágyan a nő hangja, miközben elindult az ajtó felé. Castle egy pillanatig meglepetten nézett utána, aztán a férfi pedig szemét dörzsölgetve követte.
- Hazamegyünk? - kérdezte még mindig hitetlenkedve, amikor a folyosón utolérte a nőt.
- Igen. Semmi értelme alvás nélkül nekiállni az ügynek, főleg amíg nem kapjuk meg a háttér-információkat és a helyszínelők adatait. - Az órájára pillantott. - Még van úgy 4-5 óránk.
- Igaz - bólogatott egyetértőn Castle, aztán gunyoros mosollyal hozzátette - hadd dolgozzon csak éjjel az FBI!
Beckett hátrapillantott, és a kárörvendő mosolyt látva, égnek emelte a tekintetét.
Ahogy kiléptek az épületből, meglepve vették tudomásul, hogy szinte csípős hideggé hűlt a levegő, amit még kellemetlenebbé tett a lassan viharos erejűvé váló szél. Talán ennek a következménye is volt, hogy a néhány órája még jelentős számú bámészkodó tömeg szinte teljesen eltűnt. Kate sietős léptekkel, zsebre dugott kézzel indult az autója felé, Castle pedig összehúzta nyakán a kabát gallérját, és a meleg után vágyakozva nézett vissza az épületre. Először csak az tűnt fel neki, hogy szinte minden lakásban égett a villany, ami nem volt meglepő, hiszen nem minden nap gyilkolnak meg valakit az ember szomszédjában, de valami mégis zavarta. Fázósan behúzta a nyakát, és toporogva nézett fel az épületre.
- Castle! Tudom, hogy hozzászoktál az elmúlt napokban a jegeléshez, de mégsem kellene teljesen megfagyasztani magadat - szólt ki az autóból incselkedve a nő.
- Csak ... csak furcsa - mutatott az egyik ablak felé a férfi, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem ült be.
- Mi? - kémlelt ki a szélvédőn előrehajolva a nő.
- Sötét van a szomszéd lakásban. Pont abban a szobában, ami közvetlenül az áldozat nappalija mellett van.
- És? - nézett türelmetlenül Kate az íróra, mivel nem tudta, mire akar kilyukadni a férfi.
- Nézd meg! Mindenhol világos van, mindenkit lázban tartanak az események, de ott sötét van. Espo azt mondta, egy gyerek furcsa hangokat hallotta a szomszédban. Lehet, hogy az ott a gyerek szobája.
- Ennyi? - sóhajtott bosszúsan a nő, és a slusszkulcsért nyúlt. - Castle! Nem akarok megfagyni, és aludni szeretnék néhány órát, úgyhogy döntsd el, hogy velem tartasz, vagy nem, de mindenképpen csukd be az ajtót! - Elfordította a kulcsot, és a kelleténél nagyobb gázt adott, hogy a felbőgő motorral megsürgesse a férfit.
- Vá ... várj Kate! - dugta be az ajtón a férfi a fejét, miközben kinyújtott karjával az ablak felé bökött. - Nézd! Valaki elhúzta a függönyt!
- Jézusom, Castle! Persze, hogy nézelődnek, hiszen mindenki kíváncsi, ha a szomszédjában gyilkosság ... - emelte meg bosszankodva a hangját Beckett, de amikor ösztönösen a mutatott irányba nézett, elakadt a szava, és összehúzott szemekkel próbálta kivenni, mit csinál az ablakban álló alak.
Castle, aki eddig próbálta meggyőzni Beckett-tet arról, hogy a rossz érzésének van valami értelme, nem értette a nő hirtelen megváltozott reakcióját, ezért kihúzta fejét az autóból, és felegyenesedve az ablakra nézett, ahol egy kisfiú határozott kézmozdulatokkal integetett feléjük, hogy menjenek vissza a házba.
A férfi széles, jól látható mozdulattal magára mutatott, mire a gyerek lassan, nagyokat bólogatott.
Beckett sóhajtott egyet, kicsit megingatta a fejét, mint aki maga sem hiszi, hogy van értelme annak, amit csinál, aztán kiszállt az autóból, és sietve az épület bejárata felé indult. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, Castle gyerekes izgalommal, győzelemittas mosollyal az arcán, a nyomában lohol.
Az író felegyenesedett, és érdeklődve a nő felé fordult. Kate a szekrény előtt guggolt, kezében egy nyitott dobozzal, és döbbent arccal nézte a tartalmát. Castle figyelmét nem kerülte el, hogy Kate arcából kifutott a vér, és szeme elborzadt tekintettel cikázott ide-oda. Ritkán látta ilyennek a nőt. Beckett ízig-vérig nyomozó volt, és mivel rengeteg szörnyűséggel találkozott már a hivatása gyakorlása során, csak akkor mutatta ki az érzelmeit, ha valami lelkileg igazán megrázóval találta szembe magát. Olyan például még sosem fordult elő, hogy Kate rosszul lett volna egy hulla látványától, vele viszont néha megesett. Kíváncsivá tette, hogy mi rázhatta meg ennyire a nőt, ezért sietve mögé lépett, és belenézett a dobozba.
Beckett finom ujjaival beletúrt a számtalan fénykép közé. Mindegyiken gyerekek voltak. Arcukon kényszeredett mosollyal, félénken néztek a kamerába, vagy a kamera mellé, mozdulataikon látszott, hogy a fotós beállította a pózt. Felnőttes ruhákba és cipőkbe bujtatott testük, erőteljesen kisminkelt arcuk, a rájuk aggatott ékszerek, elvették természetes bájukat. Volt köztük 4-5 éves forma szőke, hátrazselézett hajú kisfiú szmokingban, csokornyakkendőben, egy másik nagyobbacska fiú oldalt felnyírt hajjal, farmer-zakó szerelésben, napszemüvegben, egy 9-10 év körüli kislány műszempillákkal, kirúzsozva, búzakék estélyi ruhában, fülében hatalmas lógó fülbevalókkal. Már ezeket a képeket is görcsbe rándult gyomorral nézte Castle, de amikor meglátta a kis felnőtté változtatott gyerekek szinte meztelen fotóit, a torka is elszorult. Kate kiemelt egy képet a többi közül, de alig futtatta rajta végig a szemét, amikor Castle kikapta a kezéből.
- Ez ... ez Amy - hagyták el nehezen a szavak a száját. Döbbenten bámulta a képen látható bájos arcocskát, aminek hamvasságát elnyomta a vastagon rákent alapozó, amitől olyanná vált, mint egy élettelen porcelánbaba, a kis cseresznyeajkakat vérvörösre festette a rúzs, a hatalmas barna szempillákat elnehezítette a spirállal rákent festék, rakoncátlan fekete, göndör haja alól hatalmas klipsz kandikált elő, formás, hamvas bőrű testét nem fedte más, csak egy piros pöttyös kis bugyi. Castle-t rabul ejtette a hatalmas, barna szemekből áradó félelem.
Beckett egy pillanatra eltűnődött, mikor látta utoljára ezt az arckifejezést a férfin. Keserű, tehetetlen düh ült a vonásain, száját úgy összeszorította, hogy szinte belefehéredtek az ajkai, szemöldökei között elmélyültek a ráncok, de a tekintetében volt valami más is, valami ártatlan rácsodálkozás az emberi gonoszságra.
- Amy? - kérdezte, mert hirtelen nem tudta, kire gondol Castle.
- Joe kishúga - mondta anélkül a férfi, hogy felnézett volna. - A kisfiú a templomban. Érte imádkozott - fordította most a képet Beckett felé, aki most már felfedezte az élettelen hatást kölcsönző smink alatt annak a kislánynak az arcocskáját, aki bájosan mosolyogva, ragyogó szemekkel nézett rájuk a kapitányság fehér táblájára kitett fotóról.
- Igen, ő az - vette ki a képet Castle kezéből, hogy közelebbről is megnézhesse. Kétség sem fért hozzá, hogy a kép Amy-ről készült.
- Ugye tudod, mit jelent ez? - szólalt meg még mindig elszorult torokkal a férfi, és szemöldökét felhúzva, jelentőségteljesen nézett a nyomozóra.
- Igen Castle, tudom - csendült elszántan a nő hangja, de tekintetén látszott, milyen nehezen gondol bele, mi lehet a sorsa a gyerekeknek, ha egy pedofilokat kiszolgáló banda kezébe kerültek. - Most már tudjuk az indítékot, így el tudunk mozdulni a holtpontról.
Castle bólintott. Csodálattal töltötte el Beckett keménysége, de azt is tudta, ennyi energiájába kerül, hogy a külvilág ne érezze meg, mennyire megviseli a lelkét az eset.
Még egy órát maradtak a lakásban, mindent átkutattak, de nem találtak semmit, ami felkeltette volna az érdeklődésüket.
Beckett hosszasan jegyzetelt a noteszébe, aztán a lapot kitépte, és átadta Sorenson-nak, aki szemöldökét ráncolva olvasta a felsorolást.
- Hát, ez eltart egy darabig - pillantott a nőre.
- Nagyon fontos, hogy minél előbb megtudjunk mindent erről az emberről, és azokról, akiknek köze lehet gyerekkereskedelemhez, pedofil csoportokhoz, gyerekpornóhoz - nézett az ügynök szemébe ellentmondást nem tűrő tekintettel a nyomozó. - Mozgass meg minden szálat, amit csak ismersz! Van amelyik gyerek két hónapja tűnt el. Minden perc számít!
- Oké. Megteszek mindent - tette zsebre a papírt a férfi. Halványan Kate-re mosolygott, aztán fagyos tekintettel biccentett egyet Castle felé, és elsietett.
Beckett még egyszer körülnézett a lakásban, aztán az író felé fordult, aki éppen elnyomott egy ásítást. Amióta eredménytelenül kutattak a lakásban, a férfi úgy érezte, mintha eltűnt volna szervezetéből az adrenalin, ami addig éberen tartotta az idegrendszerét, és egyre jobban eluralkodott rajta a fáradtság.
- Gyere! Én is fáradt vagyok - csengett lágyan a nő hangja, miközben elindult az ajtó felé. Castle egy pillanatig meglepetten nézett utána, aztán a férfi pedig szemét dörzsölgetve követte.
- Hazamegyünk? - kérdezte még mindig hitetlenkedve, amikor a folyosón utolérte a nőt.
- Igen. Semmi értelme alvás nélkül nekiállni az ügynek, főleg amíg nem kapjuk meg a háttér-információkat és a helyszínelők adatait. - Az órájára pillantott. - Még van úgy 4-5 óránk.
- Igaz - bólogatott egyetértőn Castle, aztán gunyoros mosollyal hozzátette - hadd dolgozzon csak éjjel az FBI!
Beckett hátrapillantott, és a kárörvendő mosolyt látva, égnek emelte a tekintetét.
Ahogy kiléptek az épületből, meglepve vették tudomásul, hogy szinte csípős hideggé hűlt a levegő, amit még kellemetlenebbé tett a lassan viharos erejűvé váló szél. Talán ennek a következménye is volt, hogy a néhány órája még jelentős számú bámészkodó tömeg szinte teljesen eltűnt. Kate sietős léptekkel, zsebre dugott kézzel indult az autója felé, Castle pedig összehúzta nyakán a kabát gallérját, és a meleg után vágyakozva nézett vissza az épületre. Először csak az tűnt fel neki, hogy szinte minden lakásban égett a villany, ami nem volt meglepő, hiszen nem minden nap gyilkolnak meg valakit az ember szomszédjában, de valami mégis zavarta. Fázósan behúzta a nyakát, és toporogva nézett fel az épületre.
- Castle! Tudom, hogy hozzászoktál az elmúlt napokban a jegeléshez, de mégsem kellene teljesen megfagyasztani magadat - szólt ki az autóból incselkedve a nő.
- Csak ... csak furcsa - mutatott az egyik ablak felé a férfi, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem ült be.
- Mi? - kémlelt ki a szélvédőn előrehajolva a nő.
- Sötét van a szomszéd lakásban. Pont abban a szobában, ami közvetlenül az áldozat nappalija mellett van.
- És? - nézett türelmetlenül Kate az íróra, mivel nem tudta, mire akar kilyukadni a férfi.
- Nézd meg! Mindenhol világos van, mindenkit lázban tartanak az események, de ott sötét van. Espo azt mondta, egy gyerek furcsa hangokat hallotta a szomszédban. Lehet, hogy az ott a gyerek szobája.
- Ennyi? - sóhajtott bosszúsan a nő, és a slusszkulcsért nyúlt. - Castle! Nem akarok megfagyni, és aludni szeretnék néhány órát, úgyhogy döntsd el, hogy velem tartasz, vagy nem, de mindenképpen csukd be az ajtót! - Elfordította a kulcsot, és a kelleténél nagyobb gázt adott, hogy a felbőgő motorral megsürgesse a férfit.
- Vá ... várj Kate! - dugta be az ajtón a férfi a fejét, miközben kinyújtott karjával az ablak felé bökött. - Nézd! Valaki elhúzta a függönyt!
- Jézusom, Castle! Persze, hogy nézelődnek, hiszen mindenki kíváncsi, ha a szomszédjában gyilkosság ... - emelte meg bosszankodva a hangját Beckett, de amikor ösztönösen a mutatott irányba nézett, elakadt a szava, és összehúzott szemekkel próbálta kivenni, mit csinál az ablakban álló alak.
Castle, aki eddig próbálta meggyőzni Beckett-tet arról, hogy a rossz érzésének van valami értelme, nem értette a nő hirtelen megváltozott reakcióját, ezért kihúzta fejét az autóból, és felegyenesedve az ablakra nézett, ahol egy kisfiú határozott kézmozdulatokkal integetett feléjük, hogy menjenek vissza a házba.
A férfi széles, jól látható mozdulattal magára mutatott, mire a gyerek lassan, nagyokat bólogatott.
Beckett sóhajtott egyet, kicsit megingatta a fejét, mint aki maga sem hiszi, hogy van értelme annak, amit csinál, aztán kiszállt az autóból, és sietve az épület bejárata felé indult. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, Castle gyerekes izgalommal, győzelemittas mosollyal az arcán, a nyomában lohol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése