Változatok egy témára 7/140

- Van még egy meglepetésem - emelte rá kék szemét Castle.

Kate nem tudta eltitkolni az érzéseit, és az arcára kiült a kétségbeesés. Az elmúlt hetek megpróbáltatásai után semmi másra nem vágyott jobban, mint nyugalomra. Te jó ég! Mi a csudát talált ki már megint? Csak nem bele akarja rángatni egy közös bungee jumping-ba, vagy valami hasonlóba? Castle komolysága is megijesztette. Töprengő, kissé bizonytalan tekintete elárulta, hogy vacillál, hogy előhozakodjon-e a dologgal, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Kate-t.

- Castle! Ha valami ... - próbálta figyelmeztető hangsúllyal megelőzni, hogy egy őrült ötletet adjon elő a férfi, de meglepetésére Castle a mutatóujját a szájára tette, aztán a könyökére támaszkodva feljebb tornázta magát az ágyban.

- Kérlek, bízz bennem! - nézett rendkívül komolyan, szinte könyörgő tekintettel rá, aztán az éjjeli szekrény felé hajolt, a fiókból kihúzott egy keskeny, hosszú borítékot, és felé nyújtotta.

Kate el sem tudta képzelni, mire számítson, de kíváncsisága legyőzte a rossz érzését, és egyre biztosabb volt benne, hogy valami jelentős, fontos dologról van szó.  Ujjaival érezte, hogy a borítékban két papír rejtőzik, de mielőtt kihúzta volna őket, újra Castle pillantott. A férfi még mindig rendkívül komoly volt, de látszott, hogy szorongva várja, hogyan fog reagálni.

Kate vett egy nagy levegőt, és kihúzta kezét a borítékból, aztán elkerekedett szemekkel nézte az ujjai között tartott két repülőjegyet. Nem lepődött volna meg, ha a jegy egy trópusi szigetre, Tahitira, Bora Borára, a Seyscelle-szigetekre vagy Hawaii-ra szólt volna, mert el tudta képzelni, hogy a férfi szeretne minél messzebb lenni New York-tól, Tyson-tól, a kapitányságtól, és mindentől, ami az utóbbi hetek szenvedéseire és félelmeire emlékeztetik, de a városnév, amit a jegyeken látott megdöbbentette.

- Phoenix-be akarsz utazni? - nézett Castle-re értetlenül.

- Tulajdonképpen nem. Phoenix csak egy megálló, mert onnan már egy kisgéppel kell tovább mennünk - terelte el a válaszról a szót Castle, aztán nyelt egyet, és megértésre vágyó tekintettel, nagy nehezen, halkan kimondta: - Szeretnék elmenni veled a Monument Valley-hez.

Beckett másodpercekig csak nézte a szomorkásan elmosolyodó, mégis rendkívül komoly arcot, és nem értette, mi vezérli a férfit, hogy éppen arra a helyre akarjon menni, ami annyi szenvedést okozott neki.

- Miért, Castle? - kérdezte féltőn. Nem akarta, hogy újra felidézze azt a félelmet, és azt a testi-lelki kínt, amit ott átélt. Nem akarta hagyni, hogy ugyanúgy a múlt rabságában éljen, mint ő tette az édesanyja meggyilkolása miatt. Felült az ágyban, hogy lássa a férfi minden rezdülését.

-Tudod ... - kezdett hozzá nehezen Castle, és azonnal el is hallgatott. Pontosan akarta kifejezni magát, hogy Kate értse az érzéseit és a vágyait. - Több oka is van, amiért szeretném, ha együtt elmennénk oda. - Egy pillanatra újra elhallgatott, mintha mérlegelné, hogy milyen sorrendben kezdjen az indokokhoz, aztán folytatta. - Amikor kinyitottam a konténer ajtaját, és megláttam, hol vagyok, gyerekkorom vadnyugati hősei elevenedtek meg, és tulajdonképpen egy John Wayne plakát emléke segített abban, hogy jó irányba induljak - igaz, a csörgőkígyót nem kalkuláltam bele - tette hozzá, miközben elhúzta a száját. - Egyszer arra kértél, meséljek arról, hogy milyen gyerek voltam. Tudom, hogy láttad azt a tájat, de akkor éppen engem akarnál megmenteni, ezért ellenséget láttál minden sziklában és a perzselő napban is. Egészen másként néznél arra a tájra most, és el tudnád képzelni, mit jelentett a kiskamasz Ricky Rodgers-nek a Monument Valley: szabadságot, hősöket, akik a gyengékért és az igazságért harcolnak, és mindig győznek. Amikor megláttam a naplementét, úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor egy westernfilm végén, a lemenő nap vörös fényében ellovagolt az igazságot szolgáltató seriff, és én a katarzis okozta megkönnyebbüléssel éltem át a jó diadalát a rossz felett. Az a táj azt sugallta, itt csak a jó győzhet.

Kate halványan elmosolyodott. Látta a férfi szemében tükröződő gyermeki hitet, hogy hősök márpedig vannak, és mindig győznek. Nem kérdezett rá, milyen ok van még az utazásra, türelmesen várt, hogy a férfi noszogatás nélkül folytassa.

- Meg szeretném látogatni azt az indián házaspárt is, akik megmentették az életemet. Tudom, hogy nem várnak tőlem semmit, egyszerűen csak azt akarom, hogy tudják, milyen hálás vagyok nekik.

Kate hallotta, hogy az utolsó szavaknál Rick hangja elcsuklik, és látta, hogy a szeme  kezd furcsán csillogni, és gyorsan pislog néhányat, de érezte, hogy az indokoknak még nincs vége.

- Van még valami, amiért oda szeretnék menni - szólalt meg halkan a férfi, és miközben vett egy nagy levegőt, gyengéden megfogta Kate kezét, és a hüvelykujjával cirógatni kezdte a kézfejét. - Tudom, hogy nem hiszel a csodákban, a megérzésekben, és semmi olyanban, amire nincs magyarázat, de szeretném, ha elhinnéd, hogy életem legnagyobb csodája ott történt velem. Azt, hogy életben maradtam, a Monument Valley csillagainak köszönhetem - mondta elhaló hangon maga elé meredve, aztán felemelte a fejét, Kate-re nézett, és elmosolyodott. - Soha, sehol nem láttam még annyi csillagot. Misztikussá teszik az Univerzumot, és rádöbbentenek, milyen kicsik vagyunk a világmindenségben, mégis, az ember úgy érzi, mintha az a hatalmas erő, ami az egész mindenséget irányítja, vigyázna ránk. Sokáig elszánt voltam és kitartó, hittem a találékonyságomban és a szerencsémben, és erőt adott a tudat, hogy vártok rám, de aztán eljött az idő, amikor kimerültem, halálosan fáradt lettem, sajgott mindenem. Közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem a reményt. Ekkor mart meg a csörgőkígyó. - Ahogy kimondta az utolsó mondatott, Kate érezte, hogy az emlékre megborzong a férfi, és a hangja reszelőssé válik. - Feladtam a küzdelmet, Kate. Igen, bevallom, úgy éreztem, nincs több erőm harcolni a szomjúsággal, a nappali hőséggel és az éjszakai hideggel, a fájdalommal és a félelemmel. Ekkor néztem fel a csillagokra. Az égen végigszáguldott egy hullócsillag, és eszembe jutott egy hamptons-i éjszaka, amikor a karjaimban tartottalak, és együtt néztük, ahogy a meteorraj a Föld légkörébe ér és felizzik. Hirtelen úgy éreztem,  hogy a hullócsillag egy égi jel, hogy nem adhatom fel, küzdenem kell, mert te vársz rám. 

Kate érezte, hogy elszorul a torka, és könnyek tolulnak a szemébe. Még soha nem érezte át ennyire Castle szenvedését.

- Szeretném, ha megnéznéd velem azt a csillagos égboltot, ami megmentette az életemet - mondta megkönnyebbült, bársonyosan meleg hangon Castle, és olyan szeretettel nézett rá, hogy Kate úgy érezte, a férfi szerelme a lelkéig ér.

- Talán még hullócsillagot is látnánk - mosolyodott el. Kihúzta kezét Castle cirógató ujjai közül, és alig érintve a markáns arcot, simogatva húzta rajta végig az ujjait.

- Akkor kívánhatnál valamit - csillantak fel a kék szemek kíváncsian, és várakozón kutatták a nő arcát, mire az színlelt szigorúsággal összehúzta a szemöldökét.

- Elő ne vedd azt az ártatlan, kisfiús tekintetedet! - figyelmeztette Kate. - Úgysem árulom el, mit kívánnék.

A kettejük kis játéka egy pillanatra feledtette, hogy élete legnehezebb perceiről beszélt az imént a férfi, de aztán Kate újra elkomolyodott.

- Láttam azokat a csillagokat. Az első éjszakán, amit a sivatagi kisvárosban töltöttem, képtelen voltam aludni, és kimentem a motel előtti parkba. Történt ott velem valami. Amíg a csillagokat csodáltam, mintha egy jeges fuvallat érintett volna meg, pedig egy levél sem rebbent. Mintha valami jel lett volna, ami arra akart volna  figyelmeztetni, hogy veszélyben az életed. Akkor szégyelltem, hogy hagyom, hogy az érzékeim csalóka játékot játsszanak velem, de ki tudja, talán tényleg van hatodik érzék.

- Akkor ... eljössz velem? - kérdezte félénken a férfi.

- Igen, Castle, elmegyek - mosolyodott el a nő, lassan közelebb hajolt, és amikor már olyan közel volt szája a férfi elnyíló, csókra éhező ajkaihoz, hogy érezte a tüdejéből kiáradó bizsergető, meleg levegőt, suttogva hozzátette: - Szeretném látni a csodádat!

A helikopter rotorja felkavarta az apró, vörös kőzetszemcséket, billegve felemelkedett a levegőbe, majd kissé előredőlve visszaindult a reptérre. A pilóta még rosszallóan megingatta a fejét, ahogy lenézett a két, egymás kezét fogó emberre. Felismerte az írót és a nyomozót az újságok címlapjáról, és mivel a környéken napokig beszédtéma volt a történetük, tudta, hogy min mentek keresztül. Azt megértette, hogy nappal bejárták a Monument Valley legjellegzetesebb sziklaformáit, hiszen a látvány ámulatba ejtő volt, azt is tudta, hogy azért vitették magukat az indián házaspárhoz, mert ők mentették meg az író életét, de el nem tudta képzelni, miért akarják az éjszaka egy részét a sivatagban tölteni. A szemet kápráztató naplemente varázslatos, de az éjszaka veszélyes, és erre fel is hívta a figyelmüket, de az utasai hajthatatlanok voltak, ezért megegyeztek, hogy egy óra múlva visszajön értük. Megcsóválta a fejét, aztán nagyot sóhajtott, ahogy a megható jelenetre gondolt, amikor a naptól cserzett arcú, egyszerű indián asszony, és szigorú tekintetű férje percekig ölelték a könnyeivel küszködő írót.

Amikor elhalt a helikopter hangja, Castle egy nagyobb szikladarabhoz vezette Kate-t. Nem szóltak egy szót sem. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudják, mit érez a másik. A kőnek támaszkodva, egymás kezét fogva itták magukba az eléjük táruló mesés táj látványát. A Nap óriás tűzgömbje elérte a látóhatárt, és az alacsonyan beeső fényektől úgy látszott, mintha a kiemelkedések, az apró szikladaraboktól a hatalmas, hegynyi kőtömbökig, izzanának a felszínen. A Föld meglepően gyorsan fordult el fényes csillagától, ami lassan a horizont alá bukott, és rózsaszín fényt kölcsönzött az addig kékben pompázó égboltnak. Elnyíló szájjal nézték a fények játékát, egészen addig, amíg a sötétkék égen át nem vette a hatalmat a milliárdnyi csillag.

Castle átölelte Kate vállát, és magához szorította.

- Most már érted, ugye? - szólalt meg halkan.

- Igen, Castle, már hiszek a csodádban - bújt a férfihez még közelebb, de amikor meg akarta csókolni, Castle váratlanul kibontakozott az ölelésből.

Kate hirtelen megérezte, hogy a férfi valamire készül. Amikor Castle letérdelt vele szemben, és a kezében meglátta a két kis arany karikagyűrűt, amelyek ragyogva tükrözték vissza vagy ezernyi csillag fényét, összeszorult a szíve. Úgy érezte, nem a férfinak kell feltennie a nagy kérdést, hiszen ő mindvégig kitartott az elhatározása és az érzései mellett, ezért gondolt egyet, és mielőtt Castle megszólalt volna, letérdelt vele szemben, és megfogta a gyűrűket tartó kezét. A férfinak elnyílt a szája meglepetésében, aztán ajka boldog mosolyra húzódott. Tekintetük összefonódott, szemükben az apró fényfoltok szerelmesen izzottak. Kate szólalt meg először.

- Richard Edgar Alexander Rodgers Castle! Itt, az Univerzum minden csillaga és hatalma előtt, feleségül megyek hozzád.

- Katherine Houghton Beckett! Itt, az Univerzum minden csillaga és hatalma előtt, feleségül veszlek.

Kate kivette az egyik gyűrűt, és lassan a férfi ujjára húzta.

- Ígérem, hogy szeretni foglak egészsé... - kezdte a hagyományos eskü szövegét, de Castle a szájára tette a mutatóujját, belefojtva ezzel a szót.

- Csak ennyit ígérj, nem kell más! - mosolygott ragyogó szemekkel a nőre, aztán kezébe vette Kate kecse kezét, és felhúzta rá a gyűrűt. - Ígérem, hogy szeretni foglak... 

Ha folytatni akarta volna a mondatot, akkor sem tudta volna, mert Kate átölelte, és puhán érintve az ajkát a férfiéhez, gyengéden megcsókolta. Talán ugyanolyan volt ez a csók, mint sok száz előző, de ők különlegesnek érezték. Mintha ez a csók lett volna az összetartozásukat igazoló pecsét. Percekig nézték egymás boldogan ragyogó, szerelmes tekintetét a csillagos égbolt alatt térdelve, egymást ölelve.

- Köszönöm - suttogta Castle, de mivel Kate kérdőn felhúzta a szemöldökét, hozzátette: - Hogy hiszel a csodámban.

Kate boldogan elmosolyodott, és őszinte szívvel mondta ki az oly kedves szót:

- Mindig!

/VÉGE/