Változatok egy témára 7/134

Megfogta a furcsa szerkezetet, és megpróbálta elfordítani.

Hiába erőlködött fogcsikorgatva, a kiálló fogantyú nem mozdult. Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az érdekes zárat. Még soha életében nem látott ilyen bonyolult, láthatóan házilag készített szerkezetet, ami tele volt kisebb-nagyobb kiálló fémlapokkal, rugókkal és benyomható gombokkal. Mivel nem jött rá a működési elvére, bosszúsan húzkodni kezdte a karokat és nyomkodni a gombokat. Egyszer csak halk kattanást hallott, mire felcsillant a szeme. Lassan nyomni kezdte a szekrény hátlapját, de az nem mozdult. Csalódottan húzta el a száját, és megnyomott egy másik gombot. Elakadt a lélegzete és kikerekedtek a szemei, amikor a fa lap, a zárral együtt megmozdult, és lassan résnyire nyílt. Egészen behajolt a szekrénybe, és kíváncsian tolta beljebb a titkos ajtót, hogy egészen kinyissa, amikor érezte,  hogy az félúton elakad, ezért egy erőteljes mozdulattal meglökte. 

A dörrenés olyan erővel töltötte be a szinte üres raktárt, mintha kézigránát robbant volna. A helyiségben ténykedő nyomozókat, ügynököket, technikusokat, helyszínelőket és mentősöket váratlanul érte a jellegzetes hang. Volt, aki megdermedt, mások ösztönösen a földre vetették magukat, Beckett-ék és az FBI ügynökei azonban, fegyverüket egy másodperc alatt előreszegezve, kutató tekintettel fordultak körbe a támadót keresve. Miközben egymást fedezve lépkedtek előbbre, Kate érezte, hogy az adrenalintól dübörgő szíve majd' szétveti a mellkasát, és valami megmagyarázhatatlan félelem szorítja össze a torkát. Sosem félt egyetlen akció során sem, ezért egy pillanatig nem értette, mi történt vele.

- Castle - suttogta maga elé a nevet, amikor bevillant, hogy percek óta nem látta az írót. Alig halt el a hangja, már meg is látta a raktár legtávolabbi sarkában, egy fal mellett álló szekrény előtt a fekvő alakot. Előretartott fegyverrel rohanni kezdett felé, miközben reménykedett, hogy a férfi csak ijedtségében vetette magát a földre, de hiába meresztette a szemét, hogy észrevegye a legkisebb mocorgást, a test mozdulatlan maradt. Hallotta a mögötte dobogó lábak hangját, szeme sarkából érzékelte, hogy az ügynökök a szekrény felé rohannak, de ő őt semmi más nem érdekelte, csak a földön fekvő férfi. Térdre vetette magát, miközben rettegve siklott végig tekintete golyó ütötte nyom, vagy vér után kutatva Castle testén, de semmilyen sérülést nem látott. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor észrevette a golyóálló mellénybe fúródott lövedéket a mellkas bal oldalán, a szív környékén, aztán egyik kezét a férfi feje alá tette, a másikkal kisimította a homlokába hulló hajszálakat, aztán megsimogatta az arcát.

- Castle! Castle! - szólongatta egyre kétségbeesettebben, és mivel a férfi nem reagált a hangjára, ujját a nyaki verőérre szorította. Annyira figyelt, hogy megérezze remegő ujjaival az apró, lüktető nyomást, hogy még levegőt sem vett. Egy pillanatra behunyta a szemét, és hálát adott még azoknak az erőknek is, amelyeknek a létezésében sem hitt, amikor megérezte az egyenletes, erőteljes pulzust.

- Itt az orvos! - hallotta meg Javi megnyugtató hangját közvetlenül mögötte, aztán megérezte, hogy a férfi ujjai a karjára fonódnak, és gyengéden, mégis határozottan húzzák el Castle mellől. Már éppen engedelmeskedni akart, hogy helyet adjon az odasiető két orvosnak, amikor az író szemhéjai megrebbentek.

- Castle! - suttogta gyengéden, és újra megsimogatta a férfi arcát, mire az lassan kinyitotta a szemét. Kate nézte, ahogy a pupillák egy szempillantás alatt húzódtak össze az erős fénytől, aztán a ködös tekintet lassan kitisztult, és megcsillant bennük a felismerés.

- Kate - lehelte alig hallhatóan Castle, és bágyadtan elmosolyodott, de amikor megmozdult, a mellkasába hasító fájdalomtól eltorzult az arca. - Nem Narniába vezet a szekrényben levő ajtó - nyögte gyermeki csalódottsággal a hangjában, mire Kate elnéző mosollyal, és tettetett rosszallással a szemében, megcsóválta a fejét, aztán  segített neki felülni.

- Rosszul gondolja, Castle! - lépett hozzájuk Jordan Shaw, miközben visszadugta fegyverét a tokjába. - Ha Narnia egy másik világ, akkor a szekrényben levő ajtó odavezetett, és magának majdnem sikerült odajutnia!

- És ott is lettek volna faunok meg beszélő hódok? Ja, és a Fehér Boszorkányt már legyőzte Aslan serege? - játszotta a gyereket tovább az író, de amikor meglátta Kate tekintetét, elhallgatott.

- Nem vicces - mondta halkan a nő, és arra gondolt, éppen csak legyőzte a félelmét, és máris életveszélybe került mellette a férfi. Talán mégsem kellett volna megváltoztatnia a döntését? - töprengett, miközben segített levenni a mellényt.

- Ha a kíváncsisága nem lenne olyan nagy, és nem nyúlkálna mindenhez, amiről azt sem tudja, hogy mi, akkor nem lett volna semmi baj - feddte meg az írót Jordan. 

Kate elgondolkodva pillantott a nőre, és arra gondolt, milyen igaza van. Castle nem azért került veszélyes helyzetbe, hogy részt vett az akcióban, hanem a saját kíváncsisága miatt.

- De hát nem lett semmi baj! - nézett a fölé magasodó nőre ártatlan arccal az író.

- De csak azért, mert nem engedtelek ide mellény nélkül - húzta fel a szemöldökét figyelmeztetően Beckett, de magában megmosolyogta a mellkasát dörzsölgető, megbánó arcot vágó férfit, aki gyorsan megpróbált témát váltani.

- Mi történt egyáltalán? - kérdezte, miközben hagyta, hogy a két mentős segítsen neki felállni, ami szédüléssel, és nagyobb fájdalommal járt, mint amire számított, de csak halkan nyögdécselt, nehogy a két nő még jobban leszidja.

- A gomb, amit megnyomott, élesített egy puskát, ami az ajtóra volt irányítva, és akkor sült el, amikor az ajtó nyílása elért egy bizonyos szöget - adott magyarázatot a történtekre Jordan. - Gondolom, ezzel akarta elérni, hogy ha véletlenül kiszabadulna a kötelékeiből Karen, és megpróbálna a titkos ajtón megszökni, halálos lövés érje. Tyson persze úgy alakította ki a zárat, hogy ha ő megy ki az ajtón, ne lépjen működésbe a szerkezet. No, de most vigyék! - szólt a két orvosnak. - Vizsgálják meg alaposan, és adjanak neki valami kíváncsiság elleni szert!

Castle durcás grimaszra húzta a száját, de nem szólt, csak a szívére tapasztott kézzel elindult a két orvos kíséretében az épület mellett álló mentőhöz. 

Beckett a fiúkkal, és az FBI embereivel átvizsgálta a szomszédos raktárt, és miközben megszemlélték, hogyan is működött Tyson csapdája, azon töprengett, vajon most már elmondhatják-e, hogy tényleg vége van. Amikor Kate kilépett az épületből, Castle egy jeges zacskót szorítva a mellkasára, éppen az egyik mentősnek magyarázott valamit.

- Jó, hogy jön, nyomozó! - lélegzett fel az orvos. - Mr. Castle nem akar bejönni velünk a kórházba - panaszkodott felháborodottan. 

Kate feltételezte, hogy a férfi percek óta próbálja meggyőzni az írót, eredménytelenül, és benne szövetségest remél, de nem értette, miért akarják bevinni Castle-t a kórházba, hiszen a golyó okozta zúzódáson kívül nem látszik rajta sérülés.

- Valami baj van? - kérdezte aggódva.
- Amikor hanyatt esett, beütötte a fejét. Van egy jókora púp a fején, és nem vallja be, de szerintem szédül - pillantott rosszallóan az író felé. - Jó lenne készíteni egy CT-t, hogy kiderüljön, nincs-e koponyaűri vérzés.
Castle durcás arcot vágva dörzsölte meg szabad kezével a tarkóját, miközben a másikkal úgy szorította a jeget a mellkasára, mintha attól függne az élete.
Kate a férfihoz lépett. Tekintetéből kiolvasható volt az aggódás és a harag is, de amikor végigsimított Castle fején, és a sűrű hajszálak között megérezte a jókora púpot, már csak aggódást érzett.
- Szédülsz? - kérdezte, miközben gyengéden a férfi álla alá nyúlt, és felemelve a fejét arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
Castle nyelt egyet, és pislogva próbált szabadulni Kate átható tekintettétől, de képtelen volt füllenteni a neki, ezért inkább kitért a válasz elől.
- Jól vagyok, és nem akarok kórházba menni - nézett esdekelve a rászegeződő zöldes-barna szemekbe.
- Szédülsz? - ismételte meg a kérdést Kate, és tekintete fenyegetően villant.
- Csak ... csak egy kicsit - vallotta be, de könyörgő tekintettel azonnal hozzátette: - de nem lesz semmi baj.
Kate egy pillanatig habozott, aztán mintha meggyőzte volna a férfi, beleegyezően bólintott.
- Rendben. Ha jól vagy, akkor gyere, megmutatom, milyen csapdát állított Tyson, amibe belesétáltál! - indult határozott léptekkel vissza a raktár felé.
Castle bocsánatkérő, de győzelemittas mosollyal pillantott a döbbent orvosra, ledobta a jeget, felkapta a mankóját, és Beckett után sietett. Alig tett meg pár lépést, forogni kezdett vele a világ, ráadásul a szédüléshez hányinger is társult. Kapaszkodót keresve lépett néhányat, kezét az épület falának támasztva előrehajolt, becsukta a szemét, és mélyeket lélegezve megpróbálta megnyugtatni háborgó gyomrát. 
Kate tudta, hogy gonosz dolog volt, amit tett, hiszen az első pillanatban látta a férfi tekintetén, hogy nincs jól, de nem volt türelme könyörögni neki, vagy meggyőzni, hogy jobb lesz bemenni a kórházba. Úgy érezte, ha a saját bőrén tapasztalja a rosszullétet, akkor legközelebb óvatosabb és szófogadóbb lesz. Amikor meglátta a szenvedő, sápadt arcot és a hideg verítéktől gyöngyöző homlokot, már bánta a döntését. Castle mögé lépett, és gyengéden végigsimított a hátán, aztán keze megállt a férfi derekán.
- Gyere, segítek! - mondta halk, szeretetteli hangon, amelyben már nem volt harag, csak féltés.
Castle teleszívta a tüdejét levegővel, lassan kifújta, aztán letörölte a verejtékcseppeket a homlokáról, ellökte magát a faltól, és kényszeredett mosollyal az arcán a nőre nézett.
- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan jól.
A mentőorvos fejcsóválva nézett a nyomozóba kapaszkodó íróra, aki bizonytalan léptekkel közeledett felé.
- Hányinger? - kérdezte együtt érzőn, amikor meglátta a fal fehér arcot, mire Castle nagyot nyelve bólintott. - Enyhe agyrázkódása lehet, de ki kell zárnunk a veszélyesebb sérülés lehetőségét - mondta, miközben elvette Castle-től a mankót, és segített neki beszállni a mentőbe.
- Várjanak egy percet! - szólt az orvosnak Kate, és elviharzott.
Miközben Jordan Shaw-t kereste az immár két raktárban nyüzsgő rendőrök és ügynökök között, azon töprengett, volt-e már olyan alkalom, hogy Castle-t előbbre helyezte a munkájánál. Ahogy teltek a percek, egyre többször idézte fel az előző percek eseményeit, és egyre inkább tudatosult benne, hogy majdnem elvesztette a férfit. Karen Baker-t kiszabadították, Jordan és a fiúk mindent feltérképeznek, a helyszínelők pedig minden nyomot rögzítenek, ezért nem hitte, hogy fontos lenne maradnia, viszont van valaki, akinek szüksége van rá.

Castle kissé riadt tekintettel feküdt a mentőben, és  csendesen tűrte, hogy az orvos bekösse a bal karja vénájába az infúziót. Nem nézett a tűre, inkább a fehér, fém mennyezetre szegezte a tekintetét. Félt. Persze a bőrébe fúródó tűtől is kirázta a hideg, de sokkal jobban rettegett attól, hogy a történtek miatt Kate elbizonytalanodik, és megint elveszti. Dühösen összeszorította a száját, és ha tehette volna, falba verte volna a fejét, amiért óvatlan volt. Ha nem lett volna rajta a golyóálló mellény, vagy ha magasabbra lett volna állítva a puska, és a nyakát vagy a fejét találja el a lövedék, akkor már nem élne. Nem csoda, ha Beckett fél, hogy baj éri, amikor vele van! De vajon megígérheti-e Kate-nek tiszta lelkiismerettel, hogy soha többet nem sodorja magát veszélybe?
- Eljön velünk a nyomozó? - rántotta ki a kínzó gondolatokból az orvos türelmetlen kérdése.
- Nem tudom ... nem hiszem - válaszolt szomorúan. Nem az bántotta, hogy Kate nem hagy ott csapot, papot miatta, hiszen a hivatását végzi, amiért mindig is tisztelte, hanem az, hogy egyelőre nem lesz alkalma megtudni, hogyan reagál Kate a történtekre, és nem hagyja-e el újra.
- Akkor mire kell várnunk? - nézett ki az autó nyitott hátsó ajtaján az orvos türelmetlenül, mire Castle megpróbált felemelkedni, hátha megpillantja Kate sudár alakját.
- Ne-nem tudom - nyögte ki nehezen a szavakat az író, mert a mozdulattól úgy érezte, hogy beszakad a mellkasa.
- Nem várunk tovább - döntött az orvos. Becsukta az ajtót, aztán előre szólt a sofőrnek: - Induljunk!