Változatok egy témára 7/135

- Nem várunk tovább - döntött az orvos. Becsukta az ajtót, aztán előre szólt a sofőrnek: - Induljunk!

Alig indultak el, a sofőr a visszapillantó tükörre meredve lassított, aztán megállt.

- A nyomozónő integet, hogy álljunk meg – fordult hátra, és tanácstalanul pislogott az orvosra, aki Castle felderülő arcát látva elmosolyodott.

- A barátnője? – kérdezte barátságosan.

- A menyasszonyom – mondta ki szomorúan a máskor oly kedves szót az író, aztán amikor észrevette, hogy az orvos szeme meglepetten összeszűkül a hangsúly miatt, folytatta: - Az esküvőnk előtti éjszakán elrabolt az az őrült sorozatgyilkos, aki a most kiszabadított nőt is fogva tartotta. 

- Elmaradt az esküvőjük? - kerekedett ki a férfi szeme. - És mikorra tervezik újra? - kérdezte kíváncsian, de választ nem kapott, mert abban a pillanatban kinyílt a mentőautó hátsó ajtaja, és Beckett nézett az orvosra megrovó tekintettel.

- Mondtam, hogy várjon meg! - lépett be a mentőbe.

- Azt mondta, várjunk egy percet - javította ki az orvos, miközben intett a sofőrnek, hogy indulhat. - Nem tudtuk, hogy el akar jönni.

Kate bosszankodva ráncolta a homlokát, és fújta ki a levegőt, de már nem foglakozott a magyarázkodással, hanem megfogta Castle kezét, és átható tekintettel a szemébe nézett.

- Hogy vagy?

- Már nem szédülök ... annyira - húzta kényszerű mosolyra a száját a férfi, de mivel Kate nem szólt, csak a további válaszra várva kérdőn felhúzta a szemöldökét, nyelt egyet, és megadta magát a nő akaratának. - Nincs hányingerem ... csak ... csak egy kicsit kavarog a gyomrom - mondta kisebbítve a valóságban érzett kellemetlen érzést, miközben kerülte Kate tekintetét, és inkább úgy tett, mintha az infúziós palackot tanulmányozná. Nem akart kórházba menni, ott maradni pedig végképp nem!

Kate pár pillanatig aggódva nézte az arcot, aminek minden rezdülése nyitott könyv volt a számra, így pontosan tudta, hogy füllent a férfi, és szépíti a dolgokat, aztán szeretettel végigsimított az arcán.

Castle a gyengéd érintésre behunyta a szemét, de a megnyugtató érzés nem tudta kiűzni fejéből az orvos kérdését. Bár az, hogy Kate otthagyta a tetthelyet azért, hogy elkísérje a kórházba, melegséggel töltötte el, mégis nyugtalanította a kérdés, vajon a mai nap után nem fog-e Kate újra attól félni, hogy baj érheti, ha együtt maradnak. És mikorra tervezik újra? - zakatolt a fejében a kérdés, amitől egyre jobban szorongott. Lesz egyáltalán esküvőjük? 

- Rosszul van? - tört át a kínzó gondolatokon az orvos hangja, mire felnézett.

- Ne-nem.

- Csak mert olyan kétségbeesett arcot vágott. 

- Csak elgondolkodtam valamin - mondta halkan az orvosnak, de közben Kate szemébe nézett.

Az út további részét csendesen tették meg. Castle örült, hogy az orvos nem hozta elő újra  az esküvőt, bár Kate reakcióiból valószínűleg választ kapott volna a lelkét mardosó kérdésekre, szerette volna, ha négyszemközt beszélik meg ezt a sorsukat befolyásoló kérdést.

Mialatt Castle-n elvégezték a CT-vizsgálatot, Beckett a folyosó műanyag székén ülve a falnak vetette a fejét, és azon töprengett, hányszor kell még kétségek között várakoznia egy kórházi folyosón ülve, és rettegni, hogy nem lett-e komoly baja Rick-nek. Jordan szavai jutottak eszébe. Egyre jobban hitt abban, hogy Castle-re a legnagyobb veszélyt nem ő, és nem egy-egy nyomozás jelenti, hanem a saját kíváncsisága. 

A vizsgálóból kilépő orvos arca nyugodt volt, Kate mégis összeszorult gyomorral állt fel, és lépet felé. 

- Mr. Castle hozzátartozója? - kérdezte az idősödő, fáradt tekintetű férfi, és miután Kate bólintott, folytatta. - A CT nem mutat sérülést, de enyhe agyrázkódása van, ezért kap még egy infúziót, ami segít a sérült idegpályáknak regenerálódni. Egy napra benn tartom megfigyelésre. Gondolom, elég sokat mászkálhatott a mankóval, mert elég dagadt a bokája - nézett kérdőn Kate-re, aki megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Igen, de már vigyázok rá.

Hirtelen kinyílt a vizsgáló ajtaja, és egy ijedt tekintetű, fiatal nővér dugta ki a fejét rajta.

- Doktor úr! A beteg haza akar menni - csendült kétségbeesetten a hangja, mintha attól félne, hogy az idős férfi megrója, amiért enged a beteg akaratának.

 Az orvos bosszúsan megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán türelmet erőltetve magára, barátságos hangon kezdte kioktatni a nővért.

- Isabel! Mondtam, hogy ne engedje, hogy a szép szavak és egy ártatlan tekintet engedékennyé tegye. Legyen határozott, és értesse meg a beteggel, igaz, hogy a saját felelősségére hazamehet, de nem ez lenne élete legjobb döntése!

Beckett nézte a riadtan pislogó fiatal lányt, a naiv tekintetet, és elmosolyodott. Egy ilyen lányt egy pillanat alatt levesz a lábáról Castle a sármos mosolyával, kisfiús tekintetével és néhány szóvirággal.

- Majd én beszélek vele - mentette meg Kate a nővért a kellemetlen helyzetből, amiért egy hálás mosoly volt a jutalma. 

Castle a vizsgálóágy mellett állt, egy lábon egyensúlyozva előrehajolt, és egyik kezével az ágy támlájába kapaszkodva próbálta elérni a földön heverő mankóját. 

- Castle! - szólalt meg vészjósló hangon Kate, és összehúzott szemekkel, szigorú tekintettel nézte az éppen nagyot nyögő férfit, aki a hangra egy pillanatra megdermedt, aztán kiegyenesedett, és megfordult.

- Nincs semmi bajom - mosolygott tettetett magabiztossággal Kate-re, aki szótlanul nézett vele farkasszemet. Castle nyelt egyet, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról, de még nem adta fel a próbálkozást. - Már jól vagyok, csak ezt az izét kell kiszedetni a kezemből - pillantott a karjában elhelyezett branülre grimaszolva - aztán mehetek haza.

Kate sóhajtott egyet, és karba fonta a kezét, de még mindig nem szólt.

- Kérlek! Mondd, hogy hazamehetek! - fogta a férfi könyörgőre, de mivel kiolvasta Kate szeméből a nemleges választ, beletörődve a sorsába, sóhajtott egyet. - Jó, egy napot maradok - mondta duzzogva, aztán morogva hozzátette: - de csak azért, hogy lásd, nem vagyok felelőtlen.

A Kate arcán megjelenő, alig észrevehető mosolyt csak abból lehetett érzékelni, hogy ellágyultak a vonásai. Amióta belépett a vizsgálóba, most szólalt meg először.

- Felelőtlen? - kérdezte színlelt értetlenséggel. - Mikor voltál te felelőtlen?

- Na, jó! Elismerem, hogy nem kellett volna babrálnom a zárral, de hát ki gondolta, hogy Tyson telerakja csapdával a helyet - adta meg magát a férfi, és beleült a kerekes székbe, hogy a szobájába tolhassák.

Isabel szájtátva figyelte a két embert, aztán csodálattal fordult Beckett felé.

- Hogy csinálta? Én könyörögtem, fenyegettem, mindenféle rémséget felvázoltam, hogy milyen következménye lesz, ha nem marad itt, mégsem tudtam rá hatni, maga meg egy szó kimondása nélkül rávette, hogy engedelmeskedjen.

Beckett sejtelmesen elmosolyodott, Castle pedig durcásan elhúzta a száját, aztán megpróbálta megvédeni magát, miközben a nővér a szobája felé tolta.

- Nehogy azt higgye, hogy csak úgy engedelmeskedem! Felnőtt férfi vagyok, és ...

A két nő összemosolygott Castle mögött, és amíg a férfi azt taglalta, hogy az ő felelősségteljes döntése volt, hogy a kórházban tölt egy napot, Beckett a nővér felé fordult, és hang nélkül formálta a szót: férfiak. Isabel cinkosan elnevette magát, és ösztönösen a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kacagása hangját, de elkésett, mert Castle gyanakodva hátranézett. 

- Ti most kinevettek engem?

- Csak egy kicsit, Castle - villant huncut fény Kate tekintetében.

Néhány perc múlva Isabel betolta a beteget a szobába, a kórházi hálóinget az ágyra készítette, aztán magukra hagyta őket. Castle óvatosan felállt a kerekes székből, és kissé bizonytalanul az ágy szélére ült. Remélte, hogy Kate nem vette észre, hogy még mindig szédül egy kicsit, de legalább a hányinger nem kínozta.

- Szóval, nélküled fogom tölteni az éjszakát - mondta bánatos arccal, és azt várta, hogy Kate mosolyogva tesz egy csipkelődő megjegyzést a mondatra, de a nő elkomolyodott, megállt vele szemben, végigsimított az arcán, majd az álla alá nyúlt és gyengéden megemelte a fejét, hogy ránézzen.

- Meghalhattál volna. Az a legkevesebb, hogy egy éjszakát ki kell bírnom nélküled - mondta halkan.

Castle nézte a neonfénytől zöldben játszó gyönyörű szemeket, amelyek magabiztosan szegeződtek rá. Érezte, hogy ez a magabiztosság annak szól, hogy biztos a döntésében, csak az nem tudta, hogy melyikben. A félelem jeges kézként szorította össze a szívét a tudatra, hogy Kate újra elűzi maga mellől azért, nehogy még egyszer életveszélybe kerüljön. Vett egy nagy levegőt, és komolyan a nőre nézett.

- Tudom, hogy mit gondolsz arról, ami a raktárban történt - kezdte rekedt hangon, összeszorult torokkal. - Igen, veled voltam egy akcióban, és veszélybe került az életem, de nem miattad Kate! Meggondolatlan voltam, kíváncsi és felelőtlen. Elismerem minden hibámat, és ha akarod, soha többet nem megyek akció közelébe sem, vagy megváltozom, csak kérlek, ne mondd, hogy újra elhagysz - csuklott el a hangja az utolsó szavaknál, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.

Kate nézte a könnytől elhomályosuló szemeket, az őszinte, gyermeki ártatlanságú, könyörgő tekintetet, aztán finoman végigsimítva a kissé borostás bőrön, két tenyerébe fogta a férfi arcát.

- Nem akarom, hogy megváltozz - mondta komolyan. - Így szeretlek, amilyen vagy. Ha nem ilyen lennél, soha nem szerettem volna beléd - mosolyodott el, és anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, lassan közelebb hajolt. Amikor látta, hogy a férfi vágyakozva behunyja a szemét,  gyengéden megcsókolta. Ajkuk puhán találkozott, de az érzésben most kevesebb volt az érzékiség, és több a szerelem.

Kate kissé hátrébb húzódott, és megvárta míg Castle újra a szemébe néz.

- De mielőtt legközelebb a frászt hozod rám, jusson eszedbe, hogy rendkívül gazdag a fantáziám, ha a büntetések kitalálásáról van szó - mondta.

Castle nyelt egyet. Tudta, hogy ez a mondat más körülmények között talán évődve vagy pajkosan hangzott volna el, de most számára ez volt a világ legkomolyabb mondata. Kissé hitetlenkedve, mint aki nem mer hinni a fülének, nézett a nőre.

- Akkor ... ez ... ez most azt jelenti, hogy ...?

- Igen, Castle! Azt jelenti, hogy nem menekülsz a karmaim közül - mosolygott most már huncut tekintettel Kate, ami azonnal oldotta a férfi feszültségét.

- Mindig is a karmai közé akartam kerülni, Beckett nyomozó - mosolygott vissza régi, csibészes mosolyával Castle, miközben érezte, hogy a boldogság, mint valami simogató hullám, árad szét benne.