- Mindig is a karmai közé akartam
kerülni, Beckett nyomozó - mosolygott vissza régi, csibészes mosolyával
Castle, miközben érezte, hogy a boldogság, mint valami simogató hullám,
árad szét benne.
- Gyere, levetkőztetlek! - kezdte kigombolni a férfi ingét Kate, és ahogy ujjai hozzáértek a sima bőrhöz, érezte, ahogy Castle megfeszül. - Fáj? - kérdezte, miközben széthúzta az inget, és aggódva nézte a golyó okozta zúzódást a szegycsont bal oldalán.
- Nem, csak olyan sokáig vágytam hiába az érintésedre, hogy most nem tudok betelni vele.
Kate még a vallomás ellenére sem tudta elvonni tekintetét a sérülésről, hiába jutott el tudatáig a szavak jelentése, mintha valami láthatatlan erő fogva tartotta volna. Miközben az apró bevérzésektől kékes-vöröses foltot nézte, ujjával finoman megérintette a sérült bőrt.
- Ha nincs rajtad a mellény, pont a szívedbe fúródott volna - szólalt meg halkan.
- De volt rajtam mellény, mert te addig nem engedtél oda, amíg fel nem vettem - fogta meg a nő kezét Castle, aztán a szájához vonta, és leheletnyi csókot nyomott a tenyérbe. - Te vigyázol rám, hogy ne csináljak annyi hülyeséget - mondta komolyan, aztán elmosolyodott és színpadiasan sóhajtott egy nagyot. - Már három nő akar rávenni, hogy felnőttként viselkedjek.
Kate megint elcsodálkozott, hogyan tudja a férfi egy pillanat alatt oldani a feszültségét.
- Na, gyere Ricky fiú, bújj ki az ingből! - mondta szerető, anyáskodó hangsúllyal, aztán amikor Castle már csak egy nadrágban támaszkodott az ágy szélének, kihívóan elmosolyodott, és kioldotta a férfi derékszíját. - Akkor lássuk, hogy kisfiú vagy, vagy férfi!
- Ha engedted volna, hogy hazamenjek, már ma este bebizonyítottam volna, hogy igazi férfi vagyok ... de ... de ezt miért is kell bizonygatnom? - kérdezte kissé sértetten, miközben elakadt a lélegzete, amikor Kate lehúzta sliccén a cipzárt.
- Nem kell bizonyítanod, de valld be, hogy a tested és a gondolkodásmódod nincs szinkronban egymással. Az egyik férfivá érett, a másik kisfiú maradt.
- De éppen ezért szeretsz, igaz? - húzta pimasz, kissé öntelt mosolyra a száját a férfi, mire Kate az égnek emelte a szemét, és tettetett bosszankodással megingatta a fejét. Amikor azonban lehajolt, hogy lecibálja az íróról a farmert, és előrehulló dús haja eltakarta az arcát, jólesően elmosolyodott. Már nem tudott volna élni ezek nélkül az apró csipkelődések nélkül, mégis, hirtelen úgy érezte, az elmúlt órák eseményei után jólesett ugyan a szokásos könnyedség, mégis sokkal nagyobb jelentőséggel bír, hogy akár el is veszíthette volna a férfit, ezért amikor Castle lefeküdt, és ő gondoskodó mozdulattal betakarta, komoly, elgondolkodó tekintettel nézet rá. Leült az ágy szélére, aztán finoman végigsimított a férfi arcán.
- Igen Castle, szeretem benned ezt a kettősséget - mondta halkan. - Tudom, hogy tudsz komoly, felelősségteljes, elszánt, bátor, sőt vakmerő is lenni, főleg, ha a szeretteidről van szó, ugyanakkor játékos, kíváncsi, ártatlan, sérülékeny lelkű kisfiú is.
Nézte, ahogy Castle arcvonásai megváltoznak, és megjelenik tekintetében az önfeledt boldogság. Lassan közelebb hajolt. Lehelete már cirógatta a férfi bőrét, ajka már majdnem megérintette a keskeny, vágyakozva elnyíló ajkakat, amikor suttogva megszólalt.
- De a felelőtlen, ellenkező, pimasz kamaszt ki nem állhatom benned!
Kate érezte, hogy a férfi lélegzete elakad a közelségétől, szavai azonban csak késve értek el a tudatáig, így mielőtt ellenkezhetett volna, gyengéden megcsókolta.
Az érintés puha volt és édes. Castle becsukta a szemét, és miközben minden idegsejtje megborzongott, mélyen magába szívta Kate illatát, és arra gondolt, életük talán legkomolyabb csókját éli át ebben a néhány másodpercben. Oly sok vívódás és újabb veszély után is mellette marad Kate, mert olyannak szereti, amilyen, és nem akarja megváltoztatni. Igaz, soha nem is akarta.
Kate lassan eltávolodott, és újra végigsimított a férfi arcán.
- Semmi ellenkezés? - kérdezte mosolyogva.
- Most mondtad, hogy azt ki nem állhatod - húzta fel a vállát Castle, és pontosan tudta, mit vár Kate, ezért arcára öltötte kisfiúsan sármos mosolyát.
Tekintetük összefonódott, és hirtelen mindketten úgy érezték, mintha ugyanott folytatódna az életük, mint Tyson felbukkanása előtt. Vagy már soha nem lehet minden olyan, mint régen? - jelent meg a kétkedés mindegyikükben egy pillanattal később.
A belépő Isabel nővér zavartan torpant meg az ajtóban, aztán megköszörülte a torkát, mire Kate felállt, az ágy végéhez lépett, és onnan figyelte, ahogy szakszerű mozdulatokkal beköti az infúziót a Castle karjában levő branülbe.
- Ez segít, hogy ne szédüljön - pillantott fel félénken a betegre. - A jeget tegye a mellkasára, ha fáj! - mondta, aztán Kate-re nézett. - Pihennie kell - csendült jelentőségteljesen a hangja, mire a nyomozó elmosolyodott.
- Nekem is mennem kell. Később még bejövök - fordult a szomorkás beteg felé, és biztatóan megfogta a kezét.
- Az infúzióban van egy kis nyugtató, ezért Mr. Castle néhány óráig biztosan aludni fog, de ne féljen, vigyázni fogok rá - mondta magabiztosabban a fiatal nővér.
Mire Kate az ajtóból visszanézett, az író már hosszan pislantva, bágyadtan mosolygott rá.
Castle nem tudta, mennyi idő telt el, de a szobában már sötét volt, csak az ajtó feletti lámpa sejtelmes fénye derengett a szobában. A branül helyén már csak egy ragtapasz volt a karján, és mellkasáról is levette valaki a jeget. Körbenézett, aztán csalódottan csukta be a szemét. Titkon abban reménykedett, hogy amikor felébred, Kate-t az ágy mellett találja. Persze lehet, hogy volt itt, csak ő még aludt, de az is lehet, hogy elhúzódott a papírmunka, és csak később jön - töprengett. Vágyott a közelségére. Kate előtt úgy tett, mintha nem történt volna semmi komoly a raktárban, de nagyon is mélyen érintette, hogy akár meg is halhatott volna. A halál közelsége emlékeztette, milyen fontos, hogy minden pillanatot kihasználjon, amit Kate-el tölthet, ezért szerette volna maga mellett tudni.
Nyílt az ajtó. A hangra nagyot dobbanó szívvel nyitotta ki a szemét, de csak Isabel nővér surrant be halkan.
- Á! - kapta a kezét ijedten a szívéhez a nő, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. - Azt hittem, még alszik - magyarázkodott, amikor Castle felé fordult. - Hozok vacsorát - indult az ajtó felé.
- Nővér! - szólt utána a férfi, mire a nővér megtorpant. - Volt itt Beckett nyomozó?
- Igen, ott üldögélt az ágya mellett, aztán telefonhívást kapott, és el kellett mennie. Volt itt az édesanyja és a lánya is - mondta, aztán sietve kilépett az ajtón.
Castle nagyot sóhajtott, mire a mellkasába hasító fájdalom tudatta, hogy jobb lesz, ha beéri kisebb levegővételekkel. Fájdalmas arccal dörzsölgette meg a golyó okozta zúzódást, miközben arra gondolt, hogy talán jobb is, hogy átaludta a napot, legalább megúszta az anyjával és az Alexis-szel való találkozást, és elodázhatja a magyarázkodást. A nővér hamarosan meghozta a vacsoráját, de nem volt étvágya. Már nem kavargott a gyomra, mégsem kívánt enni. Gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak a megmentett nőhöz és Tyson-hoz. Ha nem rabolta volna el a legbetegebb lelkű ember, akivel valaha személyesen találkozott, akkor most otthon vacsorázna Kate-tel, megnéznének egy jó filmet, miközben élveznék a provans-i nap érlelte szőlőből készített vörösbor aromás ízét, aztán az ágyban Kate hozzákucorodna, és ő boldogan húzná közelebb, hogy minden sejtjével érezhesse. Ahogy elképzelte a pillanatot, fantáziája életre kelt, és szinte érezte a friss tusfürdő illatát, Kate testének melegét, simogató leheletét, a selymes hajzuhatagot, ahogy csiklandozza egy tincs az arcát. Látta maga előtt, ahogy a finom, apró ujjak végigsiklanak a mellkasán, és az összetartozásukat jelképező karikagyűrűn megcsillan a fény. Hirtelen olyan düh uralkodott el rajta, amit már régen érzett. Ha nincs Tyson, Kate a felesége lenne, és nem kellett volna szenvednie, félnie, ahogy neki sem kellett volna életveszélybe sodornia magát csak azért, hogy segítsen neki legyőzni a félelmét, és visszaszerezze. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor a bokáját röntgenezték az ejtőernyő nélküli ugrás után, nem tudta, hogy Kate Tyson-t ment kihallgatni, csak később szembesült azzal, hogy a gyilkost is abban a kórházban őrizték. Azaz itt! Nyelt egyet. A harag úgy áradt szét a testében, mint a sivatagban a csörgőkígyó mérge. Lassan felkelt. Néhány másodpercig állt az ágy mellett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem szédül, aztán megkereste a ruháit, és felöltözött. A mankóra támaszkodva az ajtóhoz bicegett, és óvatosan kikémlelt rajta. A folyosón a késői óra ellenére is hozzátartozók várakoztak, betegeket toltak az ápolók, és műtősruhába öltözött, nyúzott arcú, fáradt tekintetű orvosok siettek a pihenőszoba felé. Magabiztosan lépett ki az ajtón, és indult a lift felé. Már csak azt kellett kitalálnia, melyik emeleten őrzik Tyson-t. Még nem tudta, hogyan éri el, hogy beengedje a gyilkoshoz az őr, de úgy gondolta, addig majd kitalál valamit, vagy improvizál.
Minden emeleten megállította a liftet, de egészen a hatodikig nem látott semmi figyelemre méltót, ott azonban azonnal feltűnt neki, hogy a folyosót kettészelte egy vastag, zárt acélajtó, rajta a "Belépés csak rendőrségi engedéllyel!" felirat.
Már másodpercek óta állt az ajtó előtt, és azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy engedély nélkül beengedjék, amikor a folyosó egyik székén egy ottfelejtett magazinra lett figyelmes. Az újság nem volt éppen friss, de talán éppen ez lesz a szerencséje! Izgatottan pörgette ujjai között a lapokat, aztán hirtelen megállt, és elégedetten elvigyorodott. A kétoldalas cikk tetején hangzatos cím virított: "Sorozatgyilkos az író markában!", a hasábokat megszakító alcímek pedig arra utaltak, hogy a cikk Tyson elfogásáról szólnak. Az egyik oldalon saját képét látta viszont, amelyen karba tett kézzel, fölényesen mosolygott az olvasóra, a másikon pedig Kate-et, amint fegyverét két kézzel előre tartva, szigorú tekintettel néz a távolba. Kihajtotta a magazint a cikknél, és magabiztosságot sugárzó arccal az ajtó melletti csengő felé nyúlt. Abban a pillanatban azonban egy dühös hang csattant mögötte, amitől összerezzent, és úgy kapta el a csengőről a kezét, mintha az megégette volna az ujját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése