Változatok egy témára 7/130

- Miért? Mit jelenthet egy vonalkód? - pillantott döbbenten Castle-re.

- Lehet, hogy egy titkos kód - csillant fel a férfi szeme, és tekintetén látszott, hogy meglódult a fantáziája. - Mondjuk ... minden számnak van egy betű megfelelője, és a vonalkód egy szót vagy mondatot ad ki.

Beckett egy pillanati elkerekedett szemmel nézett az izgatott íróra, aztán felpattant, és a szobába indult, hogy felöltözzön, és rohanjon a kapitányságra, de néhány lépés után megtorpant, és megfordult, így éppen szemtanúja lett, ahogy Castle fájdalmas grimasszal az arcán próbál lábra állni, és igyekszik követni.

- Castle! Te maradsz! - bökött a férfi mellkasára a mutatóujjával, így állítva meg a mozdulatot. - A bokádra rá sem szabadna állni. Lefekszel, felpolcolod, és jegeled! - csengett ellentmondást nem tűrőn a hangja.

- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy itt maradok? - háborodott fel a férfi, de mielőtt Kate újra megszólalhatott volna, kétségbeesett tekintettel folytatta. - Bármelyik pillanatban visszajöhet az irodából az apád!

Kate elmosolyodott. Azt hitte, Castle azért ellenkezik, mert mindenáron a kapitányságra akar jönni. Egészen elfeledkezett az Európából hazatérő apjáról. Közönyösen megrántotta a vállát.

- És? Szerintem jól meglennétek. Apa beavatna a baseball rejtelmeibe, te pedig megismertetnéd vele a krimiírás csínját-bínját.

- Vagy jól kibeszélnénk téged, és sok-sok érdekes dolgot tudnék meg rólad - vágott vissza vigyorogva Castle.

Kate egy pillanatra összevonta a szemöldökét, és szikrákat szóró szemekkel végiggondolta egy ilyen beszélgetés lehetséges kimenetelét, aztán dühösen megadta magát.

- Rendben. Hazaviszlek, és jó fiú módjára betartod az orvos utasításait. Mi meg a fiúkkal utánanézünk a vonalkódos elméletednek.

- De ... de Kate! Én ...

Kate szigorú tekintete és figyelmeztetően felemelt mutatóujja megállított a könyörgést.

- Aki repülőgépből ugrál ki, az most gyógyulásra és szobafogságra van ítélve! - mondta kicsit gonoszkodva, miközben újra összeszűkült a gyomra az emlékre, amikor meglátta a férfit ejtőernyő nélkül kiugrani a gépből. - Mindenről beszámolok - tette hozzá kissé megenyhülve, amikor szomorú, ártatlanul pislogó férfira nézett.

Castle duzzogva tudomásul vette, hogy most kimarad a nyomozásból, és a mankóra támaszkodva követte Kate-et.

Az FBI kódfejtői már órák óta próbáltak értelmet adni a vonalkód számsorának - eredménytelenül. Beckett egyre elkeseredettebben nézte a fehér táblán sorakozó, felnagyított képeket, amelyek a kulcsot rejtő csokoládé papírjáról készültek, és egyre kevésbé volt biztos abban, hogy jó úton járnak. Minden gyárat végigjártak, ahol ezt a fajta csokit készítették, leellenőrizték a forgalmazókat, a csomagolóüzemeket, az Eva nevű dolgozókat a csokigyárban, de semmit nem találtak, most pedig úgy nézett ki, hogy a vonalkód is zsákutca. Már az is idegesítette, hogy Castle eleinte csak félóránként telefonált, aztán a hívások száma tíz, majd öt percesre sűrűsödött, hiába ígérte meg neki minden alkalommal, hogy azonnal szól, ha találnak valamit. Tehetetlenségében megdörzsölte a homlokát. Egyre feszültebb lett, és úgy érezte, képtelen egy helyben ülni, ezért még egy pillantást vetett a kinagyított vonalkódra, aztán felállt, és New York kivetített térképéhez lépett. Piros körök jelezték azokat az elhagyatott üzemeket és raktárakat, ahol a kulcsot használhatták, és már átvizsgálták őket, zöldek pedig azokat, amelyeket még nem. Iszonyúan sok zöld kör virított a térképen. Beckett elkeseredetten gondolt arra, kizárt, hogy mindet át tudják vizsgálni néhány nap alatt. Ha nem tudják megfejteni Tyson üzenetét, akkor biztosan nem fogják életben találni az elrabolt nőt. Már csak abban reménykedett, hogy nincs is semmiféle áldozat, és Tyson csak pszichológiai hadviselést folytat ellenük azzal, hogy egy nem létező nőt keresnek egy nem létező helyen, de ösztönei mást súgtak. Emlékezett 3XK rideg tekintetére és ravasz, gúnyos, lekicsinylő mosolyára, amelyek mind, mind azt súgták, hogy még úgy is képes gyilkolni, hogy nincs is a tetthelyen, hanem kórházban fekszik magatehetetlenül.

Ryan lépett mellé. Gyors lélegzete elárulta, hogy rohant, tehát valami fontos dologra bukkant.

- Beckett! Megvan a lehetséges áldozatok listája - nyújtotta Kate felé a kezében tartott iratokat, és összeráncolt homlokkal, várakozón nézett a nyomozóra.

- Három? - forgatta a lapokat a nő, miközben a hozzájuk csatolt fényképeken mosolygó harminc körüli, szőke nők vonásait kutatta, gyorsan végigfutott a személyleírásokon és az eltűnések leírásán, aztán az Karen Baker képére bökött. - Ő lesz az!

- Igen, szerintünk is, csak kíváncsi voltam, egyformán látjuk-e a helyzetet - suhant át egy elégedett mosoly Ryan arcán. - Jól szituált, egyedül élő, magas beosztású, értelmiségi nő, mint az eddigi áldozatai. Ráadásul az eltűnés időpontja is beleillik az időintervallumba.

- És a monogramja megegyezik az enyémmel - tette hozzá elgondolkodva Beckett.

- Igen - bólintott Ryan szomorkásan. Az egyezést ők is felfedezték Espo-val, de nem akarta azonnal felhívni rá Beckett figyelmét.

- Ezek szerint őt kell megtalálnunk - lépett közelebb a térképhez Kate. Ajkát beharapva cikázott a tekintete a zöld filccel bekarikázott raktárak és üzemek során, aztán hirtelen a fehér tábla felé fordult, és elgondolkodva levette a vonalkódról készült képet. Felcsillant a szeme! Megszűnt számára a külvilág, még Javi megjelenését sem vette észre, mert figyelmét teljesen lekötötte a lehetőség, hogy megtalálta a megoldást.

Castle a nappali kanapéján ült, sérült lába egy párnán pihent, bokáját két jeges zacskó fogta körül. Miután Kate elküldte neki a vonalkód képét, egy füzettel és tollal a kezében a megfejtésen töprengett. Szerette volna előbb megoldani a rejtvényt, mint az FBI kódfejtői, főleg azért, hogy Kate-nek bebizonyítsa, milyen nélkülözhetetlen lenne a jelenléte az őrsön, miközben ő a lakásába száműzte. Most, hogy visszakapta a nőt, nehezen viselte, hogy máris nélkülöznie kel a jelenlétét. Sejtette, hogy beszélni fognak még az elmúlt napokról, és hosszú időnek kell ahhoz eltelni, hogy feledésbe merüljenek a fájdalmas emlékek, de most nem akart ezzel foglalkozni. Dühösen gondolt Jerry Tyson-ra. Most is miatta nem lehet Kate mellett. Még úgy is képes irányítani az életüket, hogy magatehetetlenül fekszik a kórházban. Aztán arra gondolt, ha megfejtik a rejtvényt, és sikerül élve kiszabadítaniuk az elrabolt nőt, akkor végképp legyőzik. Felvette a telefonját, hogy újra érdeklődjön Kate-nél a nyomozás állása felől, bár tudta, hogy már az idegeire megy a nőnek, de hirtelen meggondolta, és inkább megnyitotta a térképalkalmazást a készüléken. Nézte a kis villogó pontot, ami a saját helyzetét jelezte, és arra gondolt, milyen hétköznapi dologgá vált a földrajzi helymeghatározás, ami a vitorlás hajók korában amilyen fontos, ugyanolyan nehéz is volt. Hirtelen nyelt egyet, és a térképről a vonalkódra nézett. Lehet ... lehetséges, hogy ez a titok nyitja? - futott át a fején egy gondolat, miközben érezte, hogy a megfejtés izgalma annyi adrenalint szabadított fel a testében, mint amikor leugrott a Brooklyn híról. Biztosra akart menni, mielőtt Beckett-et felhívná az ötletével, ezért megfelezte a vonalkód számait, és remegő kézzel kezdte bepötyögni őket a telefonja GPS koordináta keresőjébe.

  
Kate zakatoló szívvel nyúlt a telefonért, hogy Castle-t hívja, amikor a liftajtó nyílt, és az izgatott, mosolygó arcú író sietett felé bicegve, mankóra támaszkodva.

- Castle! Éppen hívni akartalak!

- Megfejtette az FBI a számokat? - kérdezte a férfi, és Kate-nek kétsége sem volt a felől, hogy mennyire csalódott lett.

- Nem, de valami eszembe jutott.

- Nekem is! - élénkült meg Castle. Egészen közel hajolt Kate-hez, és csillogó szemekkel nézett a nőre - A számok jelenthetnek egy helyet is ...

- ... kettévehetjük őket, és akkor egy ...

- ... GPS koordinátát kapunk - folytatták egymás gondolatát, miközben arcuk egyre közelebb került egymáshoz. El mosolyogtak, tekintetük összefonódott, és másodpercekig élvezték az oly ismerős pillanatot, de míg máskor zavartan pislantottak és eltávolodtak egymástól, most Castle közelebb lépett, Kate pedig hagyta, hogy a férfi egy futó csókot leheljen az ajkára. 

Ryan figyelte, ahogy percekkel ezelőtt Beckett a vonalkóddal a kezében New York térképéhez lép, aztán szélsebesen jegyzetelni kezd, végül kikerekedett, csillogó szemekkel újra a térképre néz. Ismerte ezt a tekintetet. Amikor Espo megjelent, és fejcsóválva már messziről jelezte, hogy az FBI még mindig nem jutott semmire a számokkal, jelentőségteljesen biccentett Beckett felé, hogy szerinte ő megtalálta a megoldást. Javi megállt Ryan mellett, és zsebre tett kézzel figyelte, ahogy Beckett izgatottan felkapja a telefonját. A következő pillanatban azonban, már mindkét férfi megrökönyödve feledkezett rá a sántítva beviharzó Castle-re, aztán tanácstalanul egymásra pillantottak. Már semmin nem lepődtek meg, ha Beckett-ről és Castle-ről volt szó. Azt már az első szavak után leszűrték, hogy a feszültségnek nyoma sincs a két ember között. Sőt! Amikor egymás gondolatát fűzték tovább, miközben olyan közel került az arcuk, hogy érezhették egymás leheletét, tekintetük pedig ragyogva merült el a másik szemében,  mindkét nyomozó elmosolyodott.

- Khm ... khm ... - köszörülte meg a torkát Ryan, és zavarában elkapta a tekintetét, amikor Castle megcsókolta Beckett-et, Eapo viszont minden gátlás nélkül nézte mosolyogva a két boldog embert.

- GPS koordináták? - bólintott elismerően. - Szóval megtaláltátok a megoldást ... és ha jól látom, egymást is - villant kajánul a tekintete, mire Kate kissé zavartan, Castle pedig büszkén elmosolyodott, de mindkettejükről sugárzott a boldogság.

A pillanatnyi idillt egy erélyesen csattanó hang törte meg, ami úgy hasított a levegőbe, hogy Castle összerezzent, Ryan és Espo pedig, mint akiknek sürgős dolga akadt, sietve az asztaluk felé vették az irányt.