Változatok egy témára 7/67

- Na, mire vártok? Indul a negyedik játszma! - kopogtatta meg a táblát a feliratnál. - Hamarosan szeretném ideírni, hogy "GAME OVER" - mosolyodott el halványan.

Ryan eszmélt elsőnek. Fogta az áldozat fényképét, és a táblára tette.

- Az áldozat Helga Ormond, 36 éves, egyedül él, az egyetlen hozzátartozója az édesapja - sorolta a tényeket Castle-re nézve, hiszen ő volt az egyetlen közülük, aki még nem tudta, ki az áldozat. - A táskáját egy közeli kukában találtuk meg, az iratai benne voltak, de a pénze eltűnt.

- Valószínűleg valaki előbb megtalálta a holttestet, elvitte a táskáját, az értékeket elvitte, aztán megszabadult tőle - vette át a szót Espo. 

- Mivel foglalkozott? - kérdezte Castle.

- Jól menő cipőüzletei voltak - szólalt meg Beckett, és hálás volt Castle-nek, hogy az ügyre terelte a szót, mielőtt még kínosabbá vált volna a találkozásuk. - Az alkalmi cipőim mind tőle valók - tette hozzá jelentőségteljesen, miközben az íróra nézett. 

A férfi tekintetén látszott, hogy száguldanak a gondolatai, de az utolsó mondatnál összevonta a szemöldökét, és nyelt egyet.

- Harmincas nő, az apja az egyetlen hozzátartozója, sikeres a munkájában ... és egyedül él, akárcsak te - foglalta össze a gondolatait, és éllel megnyomta az utolsó szavakat. - Ráadásul tőle vásárolsz. Ez nem véletlen.

- Tudom, Castle - bólintott Kate.

- De miért a negyedik játszma? Miért nem az ötödik? - nézte töprengve az üzenetet Espo.

- Az első találkozásunkat nem számítja. Akkortól számítja az őrült játékát, amikor rájöttem, hogy ő 3XK. Amikor otthagyott megkötözve a szobában, a szemembe nézett, és megkérdezte, milyen közel akarok merészkedni a halálhoz - mondta elmerengő tekintettel, rekedtes hangon Castle. Ahányszor csak eszébe jutott az emlék, minden egyes alkalommal rossz érzést keltett benne. Tudta, hogy akkortól indult minden.

- Hát, ha figyelembe vesszük, hogy az utolsó kis akcióját túléltétek, a játék állása 2:1 - húzta el a száját Javi. - Jó lesz, ha belehúzunk! Utálok veszíteni!

Castle már nyitotta a száját, hogy rossz a számítása, mert az állás 3:0 Tyson-nak, hiszen végül is elérte a célját. Igaz, nem a teste halt meg, hanem a lelke, de ennek a sorozatgyilkos talán még jobban is örül.  Kate-re pillantott és meggondolta magát, végül csak annyit mondott: - Én is.

- Fiúk ti beszéljetek a munkatársaival! Nézzétek át a napirendjét! Tudni akarom, kivel volt ma találkozója, ki látta utoljára. Kérjétek le a híváslistáját és a számlakivonatait! Mi ... én beszélek az édesapjával - adta ki az utasításokat Kate, mint minden új ügy esetében. A nyomozás heve magával ragadta, és egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy Castle már nem a társa. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi vele akar-e tartani, de remélte, hogy nem. Vagy mindennél jobban vágyott rá? Maga sem tudta. Soha nem arról volt híres, hogy jól kezeli a saját érzelmeit, most azonban olyan zűrzavart érzett, mint még soha. Megpróbált minél kevesebbszer a férfira nézni, de így is érezte az oly ismerős tusfürdő friss, és a borotválkozás utáni arcszesz jellegzetes, férfias illatát. Már egy éve minden reggel ezekkel az illatokkal indult a napja, és amelyek annyira hiányoztak az elmúlt két hétben. Mindennél jobban vágyott arra, hogy megérinthesse a szomorú arcot, leheletfinoman végighúzza ujját a szorosan összezárt ajkakon, vagy egyszerűen csak a férfi kezére kulcsolja az ujjait, de még ránézni sem mert. Zavarában az áldozat képe alá kezdte írni a Ryan által felsorolt adatokat.

- Én lemegyek Lanie-hez, hátha talált valamit - közölte Castle, és nem törődve a csodálkozva rámeredő tekintetekkel, a lift felé indult.

Kate beharapta a száját, miközben az utolsó szavakat írta, és azon töprengett, Castle azért nem mondta, hogy vele megy, mert ő kijavította a "mi"-t "én"-re, vagy nem is szeretne a közelében lenni. Feltételezte, hogy a férfinak éppen olyan fájdalmas elviselni a közelségét, mint neki az övét. Elbizonytalanodott. Lehet, hogy annyira meggyűlölte, hogy azért nem akar vele lenni? Sóhajtott egy nagyot, és megfordult. Ijedtében megrázkódott. Azt hitte, a két nyomozó már rég elindult összegyűjteni az adatokat az áldozatról, ezért megijedt, amikor szembe találta magát a két férfival. Ryan és Espo csípőre tett kézzel állt vele szemben, kérdő tekintetüket egyenesen rá szegezték.

- Gates hívta ide, nem én - mondta, miközben a pihenő felé indult volna, de a fiúk nem mozdultak. Dühösen megállt.

- Azt tudjuk - szólalt meg Javi. - Csak azt akarjuk tudni, hogy most mi lesz a felállás.

- Mert ugye te és Castle ... - folytatta Ryan.

- Megoldom. Ti csak tegyétek a dolgotokat - csattant ingerültebben Beckett hangja, mint ahogy szerette volna, mire a két férfi hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, és oldalra lépve utat adtak neki. Már a pihenő ajtajánál járt, amikor meghallotta Ryan halk hangját.

- Még kávét sem főzött neki!

Kate becsukta az ajtót, és nagyot sóhajtva nekitámaszkodott, és megpróbálta leküzdeni teste remegését. Egy hónappal ezelőtt felhőtlen boldogságban úsztak, készültek életük egyik legfontosabb napjára, most meg csak fájdalmat érez. Látta Castle keserűségét, csalódását, és áradt belőle a reményvesztettség. Noha büszkén próbálta eltitkolni, a tekintete és a hangja minden fájdalmát tükrözte. Kate ránézett a kávéfőző gépre. Emlékezett a napra, amikor idehozatta a férfi. Szinte látta maga előtt a büszke, kissé öntelt mosolyt, ahogy megfordítja a dobozt, hogy lássák, mit is vett nekik, és emlékezett, ahogy megjátszotta a bosszankodást, holott egészen mást érzett. A kávé fontos része lett a mindennapjaiknak. Mintha azzal mondták volna el nap, mint nap, hogy "szeretlek, fontos vagy nekem". A kávé is elmaradt. Most tudatosult benne, lehet, hogy soha nem tudja kiengesztelni a férfit. Hogyan értesse meg vele, hogy szerelemből döntött, és nem volt más választása? Ellökte magát az ajtótól, főzött egy kávét, és elindult, hogy beszéljen Helga Ormond édesapjával.

Castle a lift hátsó falának támaszkodva megkönnyebbülten sóhajtott. Nehezebb volt Kate közelében lenni, mint gondolta, bár úgy érezte, a nő jobban zavarban van, mint ő. Tudta, hogy örökké nem kerülheti el, hogy kettesben legyen vele, de most még kihasználta az alkalmat, hogy külön utakat járhat. Amikor a fertőtlenítő szagú folyosóra lépett, már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy pont Lanie-hez jött, de mivel nem volt rendőr, nem mehetett mondjuk szemtanúkat keresni. Az orvosszakértő elfogult Kate-tel, ráadásul nem tudja, mennyit árult el neki Kate a történtekről, tehát fogalma sem volt, mire számíthat.

Belépett a boncterembe, és megállt. Lanie minden figyelmét lekötötte a holttest vizsgálata. Nagyítóval nézte az áldozat nyakán levő zúzódásokat, és észre sem vette, hogy valaki belépett a birodalmába. Oldalra hajtotta a nagyítót és a jegyzetfüzetéért nyúlt, amikor meglátta a férfit, és ijedtében a szívéhez kapott.

- Jézusom, Castle! Hogy kerülsz te ide? - nézett az íróra, olyan szemekkel, mint aki szellemet lát.
- Gates hívott - felelte közönyösen. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Lanie a háta mögé pillant, mintha várná, hogy Kate megjelenik mögötte. - Tudsz valami újat az áldozatról? - terelte azonnal az ügyre a szót, mielőtt a nőnek lehetősége lett volna valami személyeset kérdezni, de Lanie annyira meglepődött, hogy nem figyelt a kérdésre, csak összevonta a szemöldökét, és nagyokat pislogott.
- Kate belement ebbe? - kérdezte hitetlenkedve.
- Amint látod, itt vagyok - rántott egyet a vállán Castle, és a boncasztal mellé bicegett. Végignézett a lepedővel letakart testen, a szabályos, szép arcon, a hullámos szőke hajon, míg végül a nő nyakán állt meg a tekintete, amin jól kirajzolódott a fojtogató zsinór nyoma. Önkéntelenül a nyakához nyúlt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha belevágna a vékony zsineg a bőrébe, aztán feleszmélt, és úgy tett, mintha csak az inggallérját igazgatná. Nem akart a raktárban történtekre gondolni. - Tudsz valamit? - kérdezte, és a halott nőre mutatott.
Lanie úgy tett, mintha nem látta volna a mozdulatot, és azonnal lecsapott a kétértelmű kérdésre.
- Nem, nem tudok semmit - kezdte komolyan, miközben karba font kézzel, kérdő tekintettel Castle-re nézett. - Csak azt tudom, hogy megmenekültetek, és ti voltatok a legboldogabbak a földön, aztán néhány perc alatt szakítottatok, és azóta egyikőtök sem beszél a történtekről. Most pedig megjelensz, mintha mi sem történt volna, és elvárod, hogy én is tegyek úgy, mintha nem látnám, hogy Kate bezárkózott a csigaházába, árad belőle a gyötrődés, de nem osztja meg senkivel az érzéseit, te pedig úgy nézel ki, mint egy élőhalott! - csengtek egyre dühösebben a szavai, de amikor a falfehér, megtört tekintetű íróra nézett, nagyot sóhajtott és halkan megkérdezte:  -   Mi van veletek?
- Kate döntött kettőnkről, őt kérdezd - próbált hidegen válaszolni a férfi, de nem tudta eltitkolni a sértettségét. Egy pillanatra Lanie-re nézett, aztán lehajtott fejjel úgy tett, mintha az áldozat kezét vizsgálná, pedig csak le akarta zárni a témát.
Lanie érezte a feszültséget, de szeretett volna legalább egy morzsányi információt kicsikarni Castle-ből, ezért a boncasztal másik oldalához lépett, és szembe állt vele.
- Megbántottad valamivel? - kérdezte óvatosan.
- Nem - jött a tömör válasz anélkül, hogy a férfi felnézett volna, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után mégis a nőre emelte a szemét. - Ha majd elmondja neked, mi történt, tudni fogod, hogy mit érzek - mondta olyan bánatosan, hogy Lanie úgy érezte megszakad a férfiért szíve, pedig egy perccel korábban még azt hitte, ő tett olyat, ami a szakításhoz vezetett.
A kínos csendet Castle telefonjának zenélése törte meg. Lanie elgondolkodva nézte, ahogy a férfi homlokán megjelennek a ráncok, és nyel egyet, mielőtt a füléhez emeli a készüléket.
- Dr. Cooper sajnálom, közbejött valami ... Igen, igen, tudom, hogy nem lehet halogatni ... Jó, holnap délelőtt 10-kor ott leszek - bizonygatta, de közben olyan grimaszra húzta  a száját, mintha már most tudná, hogy nem fogja tartani az ígéretét. 
Lanie gyanakodva méregette.
- Dr. Robert Cooper hívott? A sebész? Hozzá kellet volna menned? - kérdezte kíváncsian.
- Majd holnap elmegyek - morogta kelletlenül az orra alatt a férfi. - Tudsz valamit mondani az áldozatról, vagy nem? - kérdezte kissé ingerülten, amiért Lanie mindig olyan irányba terelte a beszélgetést, amiről ő egyelőre nem akart beszélni.
- Jó, jó! Nem kérdezek semmit - tartotta fel tettetett sértődöttséggel kezeit a nő, miközben megállapította, hogy nagyobb a baj, mint hitte.