- Most inkább nyugalomra vágyom -
sütötte le Castle a szemét, mert a nővér szavai valami egészen más
gondolatot ébresztett benne, aminek semmi köze sem volt a nyugalomhoz.
Kate gyanakodva húzta össze a szemöldökét, amitől megjelent az apró kis ránc a homlokán. Ismerte a férfi minden rezdülését, és tudta, ha így lesüti a szemét, valami olyan jár az eszében, amit maga is őrültségnek tart. Ilyenkor olyan volt, mint egy kisfiú, aki rosszul titkolózik az anyukája előtt. Egy perce még feleslegesnek érezte magát a rendelőben, hiszen a varratszedés láthatóan fájt Castle-nek, mert időként megrándult az arca, vagy sziszegett és megfeszültek az izmai, amikor az orvos kihúzott a sebből egy-egy darab fonalat, de nem szorult a segítségére. Most azonban örült, hogy benn volt a vizsgálóban, és látta a férfi reakcióját, mert arra következtetett belőle, hogy Margo nővér szavai megmozgatták a fantáziáját, és ebben a lelkiállapotban, amiben most van, lehet, hogy valami olyan fordult meg a fejében, ami máskor eszébe sem jutna. Töprengéséből a nővér szavai zökkentették ki. A termetes nő szembe fordult vele, és Castle farmerját a kezébe nyomta.
- Felöltöztetheti. Mennem kell, de már boldogulnak egyedül is. Ne felejtse el naponta többször bekenni a sebet - intézte szavait Kate-hez egy biztató mosoly kíséretében, aztán szúrós tekintettel a férfira nézett. - Jobb, ha szót fogad, és elfogadja a segítséget, mert nem szabad feszülni a sebnek! Már nem tartja a varrat - tette hozzá figyelmeztetően.
Castle a szigorú barna szemek láttán nyelt egyet, aztán óvatosan lecsúszott az ágyról, és egy szót sem szólt, amikor Kate lehajolt, és a lábához tartotta a nadrág szárát, csak engedelmesen belelépett. Túl közel volt hozzá a nő. Úgy érezte, nem tud a bűvköréből szabadulni, mert magával ragadja a fájdalom és az emlékek. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy ellenálljon a vágynak, és ne simítson végig a selymes hajon, ami azzal járt, hogy elvesztette az egyensúlyát, és súlypontját áttette a sérült lábára. Fájdalmasan felkiáltott, és ösztönösen kapaszkodót keresve, megtámaszkodott Kate vállán. Érezte, ahogy a nő megremeg az érintésre, aztán ráemelte ijedt tekintetét. A kórházi neoncsövek vakító fényétől zölden csillogó szemek megbabonázták, és másodpercekre elmerült a delejes tekintetben. Kate mozdult először. Zavartan felállt, miközben feljebb húzta a farmert a férfi lábán, majd elengedte, és hátrébb lépett.
- Köszönöm - mondta rekedt hangon Castle, miközben felhúzta a nadrágot, és az ing betűrésével bajlódott. Igazából nem várt választ, ezért amikor meghallotta a halkan kimondott szót, meglepetésében a mozdulata is megállt.
- Mindig - ejtette ki alig hallhatóan, de magabiztosan a régen oly kedves szót Kate.
- Ne mondd ezt, kérlek! - ingatta meg a fejét Castle, miközben dühvel vegyes szomorúsággal pillantott a nőre, aztán igazított még egyet az ingén, és maga mögött hagyva Kate-t, elindult.
Ugyanolyan szótlanul ültek az autóban, mint fél órával ezelőtt. Castle csak akkor mozdult meg, amikor Kate lekanyarodott a kapitányság felé vezető útról.
- Hazaviszlek - előzte meg Kate a kérdést.
- Szóval már megint te döntesz - vágott egy gúnyos grimaszt az író.
- Most szedték ki a varratokat a lábadból, látom, hogy fáj a seb és az égés, ráadásul késő van - mondta türelmesen egy pillanatnyi hallgatás után Kate, anélkül, hogy oldalra nézett volna.
Amikor Castle kiszállt a lakása előtt a kocsiból, észre sem vette, milyen sokáig néz a távolodó férfi után, csak amikor eltűnt az ismerős sziluett az ajtó mögött, eszmélt fel, hogy pislogás nélkül bámul utána, és úgy szorongatja a kormányt, mint hajótörött a mentőövet. Úgy érezte, egyre nehezebb elviselnie a döntése következményeit. Pislantott néhányat, hogy a szemében felgyülemlő könnyek ne csorduljanak túl a szemhéján, és gázt adva a kapitányság felé indult.
Castle elgondolkodva csukta be maga után a lakás ajtaját. Nem érette Beckett viselkedését. Talán jobb is, hogy hazahozta Kate, így nyugodtan végiggondolhatja a délután történteket, a saját és a nő reakcióit, és a lábának sem ártana egy kis pihenés, mert nem akarta ugyan mutatni, de lüktetve áramlott benne a fájdalom. Nagyot nyögve indult a hálószoba felé, amikor felnézve Alexis szomorú, számon kérő tekintetével találta szembe magát. A lány karba tett kézzel ült a nappaliban, és látszott rajta, hogy csak az apjára várt.
- Alexis?
- A Nagyi mondta, hogy bementél a kapitányságra.
Castle nyelt egyet, aztán bólintott. Leült a lányával szemben, és a kérdőn rá tekintő kék szemekbe nézett. Hogyan magyarázza meg egy húsz éves, fiatal, felelősségteljes gondolkodású nőnek, hogy mit miért tesz, amikor maga sincs tisztában saját érzéseivel?
- 3XK újra ölt, és azt akarja, hogy Beckett és én nyomozzunk, különben újra öl. Tíz napunk van megoldani az ügyet.
Alexis sokáig hallgatott. Már tudott az áldozatról és a kezében talált üzenetről, csak azt nem tudta, hogyan viseli az apja, hogy újra Beckett-tel dolgozik. Nem akarta, hogy újra csalódás és fájdalom érje.
- Kamaszként eleinte tetszett, hogy rendőrt játszol, láttam, milyen lázba hoznak a furcsa gyilkossági esetek, és persze azt is észrevettem, hogy Kate fontosabb a számodra, mint az előző nők az életedben. Ezért fogadtam el, és kedveltem őt - kezdett bele lassan. - Aztán a Kate-t ért lövéskor megértettem, milyen veszélyes ez az egész, és már csak nehezen fogadtam el, hogy szereted. Jobban szerettem volna, ha tudomásul veszed, hogy író vagy, nem rendőr, de elfogadtam, hogy ez az élet tesz boldoggá. A temetőben történt lövés óta félek. Féltelek. Ne érts félre Apa. Boldog voltam, hogy összeházasodtok, mert felhőtlenül boldognak láttalak, olyannak, mint amilyennek még soha, de titkon megkönnyebbültem, amikor szakítottatok.
Alexis elhallgatott, és apja reakcióit figyelte. Nem csodálkozott, amikor az utolsó szavainál felkapta a fejét, és kérdőn összehúzta a szemöldökét.
- Azt hittem, így nem leszel többé veszélyben, előbb utóbb majd túl leszel a szakításon, és olyan nyugodtan élhetjük az életünket, mint régen, amikor nem kellett attól rettegnem, hogy melyik elmebeteg gyilkos néz prédának. Tévedtem.
- Kicsim - fogta meg lánya kezét az író - tudom, hogy megviseltek az elmúlt hetek eseményei, de Tyson is csak egy ember. Már nagyon sok ember dolgozik azon, hogy elfogjuk.
- Nem erről van szó, Apa - ingatta meg a fejét Alexis. - El kell fogadnom, hogy már soha nem lehet olyan életünk, mint régen, és azt hiszem, már nem is vágyom rá igazán. Csak most látom, hogy sokkal jobb volt félteni téged, miközben boldog voltál, mint nem félteni annyira, de szenvedni látni. Egy nő sem tett olyan boldoggá, mint Kate.
- Nem akarok erről beszélni - húzódott hátra távolságtartón Castle, és elengedte a lány kezét. Nem akart beszélni a Beckett-hez fűződő érzéseiről, sem a szerelméről, sem a fájdalmáról, de Alexis, a nagyanyjától örökölt, átható tekintetű kék szemével úgy nézett rá, hogy nyelt egyet, és alig hallhatóan hozzátette: - Kate jobban félt, mint amennyire szeret. Úgy gondolja, mellette veszélyben lehet az életem, és a tiéd is.
Alexis egy idei hallgatott. Beharapott szája arról tanúskodott, hogy az esze és szíve komoly csatát vív egymással.
- Akkor csak azt kell bebizonyítanod, hogy nem a bűnözők jelentik a legnagyobb veszélyt az életedre - szólalt meg sokára. Nehezen döntött, de úgy érezte nem lehet olyan önző, hogy megfossza apját a boldogság lehetőségétől. Ha Beckett belátja, hogy milyen veszélyes lehet a bánatból és keserűségből táplálkozó depresszió, talán másképp gondolkodik a döntéséről. Nem is sejtette, hogy apja egészen másként értelmezi a szavait!
- Igaz - mosolyodott el a férfi sejtelmesen, mire Alexis értetlenül húzta résnyire a szemét, és gyanakodva fürkészte apja hirtelen megváltozott arcvonásait. Akkor szokta látni ezt a tekintetet, amikor valami olyan ötlete támadt a férfinak, amivel az őrületbe kergette a családját.
Castle felállt, egy puszit nyomott lánya feje búbjára, miközben szeretettel végigsimított vörösesszőke, selymes haján, aztán a konyhába indult, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját.
- Éhes vagyok. Te mit ennél? - kérdezte könnyedén, mintha egy perce nem is komoly dolgokról beszélgettek volna, és sorban húzogatta ki a műanyag dobozba zárt ételeket.
- Apa! Jól vagy? - kérdezte döbbenten Alexis. Nagyanyja már beszámolt neki arról, hogy amióta hazajött Phoenix-ből az apja, alig eszik, étvágytalan, csak turkálja az ételt, és úgy kell belekönyörögni néhány falatot. Rosszat sejtett már akkor, amikor az előbb titokzatosan elmosolyodott a férfi, és gyanúját csak táplálta, hogy hirtelen megjött az étvágya is.
- Persze - válaszolt Castle álmodozó tekintettel, aztán becsukta a hűtőszekrény ajtaját, majd kinyitotta a fagyasztót, és egy jókora doboz csoki fagyit húzott elő belőle. - Kérsz? - emelte Alexis felé a finomságot, aki azonban rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Vacsorára fagyit?
- Csak egy kis bánatűző - húzta fel ártatlanul vállát a férfi, és elindult a hálószoba felé, de az ajtóból még visszaszólt a döbbenten utánanéző lánynak. - A nagyinak egy szót se!
Beckett képtelen volt a Helga Ormond megölésével kapcsolatos tanúvallomásokra koncentrálni, és tekintete egyre többször vándorolt az íróasztala mellett álló üres székre. Eddig Castle hiányát érezte elviselhetetlennek, most pedig a közelségét. Hogyan tartsa magát az elhatározásához, amikor olyan vágyakat kelt benne a férfi jelenléte, ami elemészti? Visszafordította fejét az iratok felé, mert szinte perzselte Ryan és Espo fürkésző tekintete, amit azonnal érzett, amint Castle székére nézett. Meg sem lepődött, amikor a két nyomozó egy perc múlva az asztala mellé somfordált.
- Nem néz ki valami jól - utalt Castle-re Espo, miközben zsebre tett kézzel, nyíltan Kate szemébe nézett, míg Ryan csak szomorkás, együtt érző tekintettel, félve pillantott rá.
- Nem csoda, ha figyelembe vesszük, min ment keresztül - mondta közönyösen a nő a sivatagra célozva, miközben újra az előtte heverő papírokra nézett, és úgy járatta a szemét, mintha olvasná a sorokat.
- Épp ez az Beckett! Min ment keresztül? - csapott le a kétértelmű mondatra Espo. Most, hogy szemtanúi voltak az író és a nyomozónő között dúló érzelmi viharnak, úgy érezték, itt az ideje, hogy Kate megossza velük a szakításuk okát. Mivel Kate nem válaszolt, csak idegesen beharapta a száját, halkan, de nagyon komolyan feltette a számukra fontosabb kérdést. - És te? Te min mész keresztül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése