Nem tudott belesüppedni az önsajnálatba, mert alighogy eltűnt Castle alakja a szeme elől, egy éles hang hasított a levegőbe.
- Beckett nyomozó! - hallotta meg Gates kapitány türelmetlen hangját, ezért sietve kilépett a pihenőből. A nő valószínűleg tanúja volt a kis közjátékuknak, mert csípőre tett kézzel állt az irodája ajtajában, és dühösen nézett a lift felé sántító író után, aztán Kate felé fordult. - Vigye orvoshoz a társát, mielőtt nagyobb lesz a baj! Vigyázzon rá jobban! Ha valamelyikük nem tud részt venni a nyomozásban, Tyson kiszámíthatatlanná válik, és idő előtt gyilkolni fog - szórt villámokat a nő szeme, miközben karjával Castle után mutatott, jelezve, hogy igyekezzen a férfi után.
Beckett összeszorította a száját, aztán csak nyelt egyet, és szó nélkül Castle után eredt. A Vaslady parancsot adott, úgyis hiába ellenkezne, hogy az író már nem tartja a társának, és nem akarja, hogy vele menjen, a kapitányt ez a legkevésbé sem érdekelné, ráadásul igaza is van. Már csukódott a lift ajtaja, amikor megfogta az acéllemezt, így az újra kinyílt. Deja vu érzése támadt, mintha a másfél órával ezelőtti jelenet játszódott volna le, fordított szereposztással. Egy pillanatig álltak egymással szemben szótlanul, aztán Kate a férfi mellé lépett.
- Parancsot kaptam, hogy vigyelek orvoshoz, és vigyázzak rád - mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna, de a szeme sarkából látta, hogy Castle teste megfeszül, és dacosan összeszorítja a száját.
Hallgatagon álltak egymás mellett a liftben, majd Beckett autójában ülve is egy szó nélkül haladtak a kórház felé, csak néha pillantott Kate a mozdulatlanul ülő férfira, aki mereven nézett ki az ablakon, és csak akkor rezdült meg fájdalmasan az arca, amikor zökkent az autó.
- Nem kell bejönnöd - morogta Castle, amikor kiszállt a kocsiból.
- Bemegyek veled, és erről nem nyitok vitát - csapta be erőteljesen az autó ajtaját Kate, mintha ezzel is ki akarná fejezni, hogy semmi sem tántoríthatja el a szándékától.
- Persze, hiszen parancsot kaptál - mondta maga elé kissé gúnyosan a férfi.
- Nem azért, hanem mert fontos vagy nekem.
Castle a halk, de határozott szavak hallatán egy pillanatra megtorpant, aztán szó nélkül tovább indult. Eddig úgy érezte, hogy képes távolságtartó és cinikus lenni Kate-tel, de a nő tekintete, és néha a szavai szíven ütötték, mint ahogy most is. Fülében visszhangzottak az őszintén csendülő szavak: "fontos vagy nekem". De mennyire fontos? Mint egy társ a nyomozásban, vagy mint egy ismerős, netán egy barát? Vagy fontos, mint a szerelmem? Hallotta, ahogy Kate magas sarkú cipője egyenletesen kopog mögötte a járólapon, aztán hirtelen felgyorsulnak a léptei, és mellé érve felveszi az ő ritmusát.
A nővérpult mögött álló fáradt tekintetű, középkorú nővér levette az olvasószemüvegét, és kérdő tekintettel felnézett az előtte heverő papírokból.
- Á, Mr. Castle! - ismerte fel meglepődve az írót. - Dr. Cooper már elment, és úgy tudom, áttette a varratszedést holnap délelőttre.
- Igen, de közben történt egy kis baleset a kötéssel. Ráborult a kávé. Le tudná valaki cserélni? - mosolygott bocsánatkérően a nővérre az író.
- Azonnal kerítek valakit. Addig várjanak a kettes vizsgáló előtt - mutatott a jobb oldali folyosó felé a nő, aztán elsietett a másik irányba.
Castle leült a kettes számot viselő ajtóval szemben levő kemény műanyag székre, kinyújtóztatta fájós lábát, fejét hátravetette a falnak és becsukta a szemét. Hallotta, hogy Beckett idegesen le-föl sétál a közelében, aztán egyszer csak megáll előtte.
- Miért nem jöttél el a varratszedésre? - kérdezte gyanakodva.
- Gates behívott a kapitányságra - felelte csukott szemmel.
- Aha - ejtette ki a szót hitetlenkedve Kate, mire Castle kinyitotta a szemét, és sértődötten összehúzta a szemöldökét.
- Mi az, hogy "aha"?
- Semmi - húzta fel a vállát a nő, mintha nem lenne jelentősége a dolognak. Észre sem vette, hogy a szokásos kis játékukat kezdte el a férfival. - Igazán semmi.
- Te azt hiszed, hogy féltem a varratszedéstől, és azért nem jöttem el?
- Nem, igazából azt gondoltam, hogy Gates és az ügy jó kifogás volt, hogy elmenekülj az orvos kezei közül - mosolyodott el önkéntelenül, ahogy arra gondolt, milyen édes a férfi, amikor olyan, mint egy ötéves. Akkor is, amikor idétlenkedik, és akkor is, amikor fél az orvosoktól.
- Nem én kerestem kifogást. Egyszerűen így alakult.
- Hát, szerintem ... - kezdte incselkedve, miközben jólesően állapította meg, hogy engedett a köztük levő feszültség, amikor nyílt a vizsgáló ajtaja, és legnagyobb meglepetésükre az örök optimista Margo nővérrel találták szembe magukat. A nő szinte semmit sem változott az elmúlt években. A fehér nővérruha most is feszült telt alakján, sötét bőre kiemelte tökéletes, hófehér fogsorát. Először meghökkent, aztán széles mosolyra húzódott a szája.
- Á, a kedvenc betegem! Hát, csak ideért! Dr. Cooper nem tartotta jó ötletnek, hogy halogatja a varratszedést. Mondtam is neki, hogy ha nem telefonál magára, még képes lesz sebvarró fonalakkal leélni az életét, csak ne kelljen kórházba jönnie - nevetett a férfira, miközben kitárta az ajtót, és megvárta, amíg a beteg besántikál a vizsgálóba. Amikor látta, hogy Beckett tétován ácsorog, biztatón intett a fejével. - Jöjjön csak be maga is! Könnyebb lesz neki.
Kate arra gondolt, lehet, hogy csak nehezebbé teszi Castle, és a saját életét is, ha bemegy, ugyanakkor szeretett volna segíteni a férfinak, hogy könnyebben elviselje a szenvedést, ezért bizonytalanul elindult.
Margo nővér érezte a két ember közti feszültséget, látta a szomorú, fájdalmas tekinteteket, a távolságtartó viselkedést. Nem tudta, hogy pillanatnyi összezördülésről van szó, vagy valami sokkal komolyabbról, csak azt tudta, hogy kevés olyan őszinte, mély szerelmet látott, mint ezé a két emberé. Olvasott az újságban az elmaradt esküvőről és az író elrablásáról, akit aztán a nyomozó kalandos körülmények között megtalált a sivatagban, és a cikkek alapján úgy érezte, happy end-del zárult a történet, de a két ember viselkedése nem ezt tükrözte.
- Vesse le a cipőjét és a nadrágját, és feküdjön fel az ágyra! Én szólok Dr. Kollar-nak - indult az ajtó felé.
- Ne, ne, ne ... nem kell! Csak a kötést kell kicserélni, mert ráborítottam a kávét - szólt utána kétségbeesve Castle, mire a nővér megállt, aztán lassan megfordult, és csípőre tette a kezét.
- Ugye nem hiszi, hogy megússza a varratszedést, ha már végre a kezeim közé került - dörrent a hangja tettetett haraggal, aztán megenyhülve leengedte a karját. - Ne féljen, nem kap injekciót, és ha minden rendben van, akkor csak egy kicsit fog fájni.
- De ... én ... - háborodott fel a férfi a feltételezésen, miszerint ő félne, de a két nő felhúzott szemöldökét és elnéző tekintetét látva végül csak nyelt egyet és elhallgatott.
- Segítsen neki levetkőzni! - szólt Kate-re pillantva Margo nővér, aztán kiviharzott az ajtón.
A szobára hirtelen csend telepedett. Néhány másodpercig kínosan feszengve álltak egymással szemben, aztán Kate eszmélt előbb, és Castle-höz lépett.
- Nem kell segítség! - mondta bizonytalanul a férfi, kicsit hátrébb lépett, és a vizsgálóágynak támaszkodva lerúgta a cipőit.
Kate úgy érezte, mintha az elutasító szavak és Castle testbeszéde szöges ellentétben állnának egymással, ezért határozottan utána lépett. A férfi láthatóan meglepődött, amikor a vékony, finom ujjak ráfonódtak az övcsatra, és kihúzták a szíjat a farmer övtartójából. Nem tudott hátrébb menekülni, ezért ösztönösen elkapta Kate kezét, és vett egy nagy levegőt, hogy elutasítsa a segítséget, de végül csak halkan sóhajtott, és engedelmesen hagyta, hogy a gyengéd kezek vetkőztetni kezdjék. A nő közelsége olyan érzelmekkel árasztotta el, aminek képtelen volt ellenállni. Felrémlettek a pillanatok, amikor Kate játékosan, incselkedve, vagy szenvedélytől fűtve szabadította meg a ruháitól, és egy pillanatra lehunyt szemmel idézte fel az izgalmat, amit ugyanezek a mozdulatok előidéztek. Hagyta, hogy az apró kezek lehúzzák a cipzárját, végül a nadrágot a bokájáig tolják, ő pedig engedelmesen kilépett belőle. Hirtelen dühös lett magára, amiért engedte, hogy Kate közelsége és érintése olyan emlékeket idézzen fel, amelyek újra arra emlékeztették, hogy többé már nem fog átélni olyan mámorító pillanatokat.
- Khm ... - köszörülte meg a torkát. - Már boldogulok, nem kell maradnod.
Beckett zavartan ellépett a férfitól, és miközben megigazgatta, majd összehajtogatva egy székre tette a levetett farmert, azon töprengett, hogy vajon csak ő érzi úgy, hogy Castle hol közelebb engedi magához, hol egyértelműen elutasítja, vagy valóban vívódik a férfi.
- Nem kell, de szeretnék - nézett a dacos tekintetű kék szemekbe, aztán önkéntelenül végigmérte a bokszeralsóban ácsorgó férfit, és szomorúan elmosolyodott.
- Min mosolyogsz? - mérte magát végig az író. - Csak egy fájdalmas emlék miatt vettem fel pont ezt - simított végig a fehér alsónadrág szárán díszelgő Zöld Lámpás figurán.
Kate felidézte a pillanatot, amikor megvette a szuperhős figurás bokszert. Ugyan happy end-del zárult az a különös nyomozás, Castle az eset után soha nem vette fel ezt a ruhadarabot. Azt mondta, arra az éjszakára emlékezteti, amikor a sötétben egy altatóval teli injekciós tűt szúrt a combjába a gyilkos. Hiába próbálta meggyőzni, hogy inkább arra gondoljon, milyen gyönyörű napokat töltöttek a Moore birtok rönkházában és a csodálatos, zubogó források táplálta tó partján, az alsónadrág mindig a fiók mélyén árválkodott. Figyelte, ahogy Castle nehézkesen felkászálódik a vizsgálóágyra, és közben azon töprengett, vajon az injekció és a bokatörés miatt hívta "fájdalmas emlék"-nek azt az időszakot a férfi, vagy valami másért. De hát ott felhőtlenül boldogok voltak, úgy kellene visszagondolnia rá, mint boldog, nem pedig fájdalmas emlékre!
A merengésből Margo nővér harsány, mégis megnyugtató hangja zökkentette ki, aki maga elé engedve a harmincas évei elején járó orvost, tömören ismertette vele a kórelőzményt.
A markáns vonású, jóképű férfi megigazította félrecsúszott kék csíkos nyakkendőjét, és ujjaival beletúrt rakoncátlan szőke hajába. Gyűrött köpenye, az arcát borító borosta, és a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák arról tanúskodtak, hogy túl hosszúra nyúlt a műszakja, ennek ellenére szeme élénken csillogott, és érdeklődve hallgatta a nővér beszámolóját.
- Á, Mr. Castle! Örülök, hogy személyesen is megismerhetem - nyújtotta kezét a meglepett író felé. - Ha ki akarok kapcsolódni a mindennapi taposómalomból, akkor csak leemelem a polcról valamelyik regényét - lelkendezett, aztán Kate-re mosolygott. - Ha ön Beckett nyomozó, akkor meg kell állapítanom, hogy gyönyörűbb, mint Nikki Heat!
Kate még mindig nem tudta megszokni, hogy lépten-nyomon Nikki Heat-tel azonosítják. Elpirult, ugyanakkor azt is észrevette, hogy Castle szeme összeszűkül, és összeszorítja a száját a bók hallatán.
- Olvastam az újságokban, mi történt önnel - fordult az orvos újra Castle felé. - Örülök, hogy túlélte a sivatagot és a kígyómarást - komolyodott el, miközben levágta a kávé áztatta kötést. Várakozón az íróra pillantott, mintha arra számítana, hogy az helyesel, de Castle, tekintetét a mennyezetre szegezve, szótlanul feküdt. - Hát, lehetne lelkesebb is! Arizonából költöztem ide, így sajnos láttam néhány embert, akik nem élték túl a csörgőkígyóval való találkozást. Szerencsésnek mondhatja magát! - mondta, miközben megszemlélte a sérülést, de az utolsó mondatnál újra az íróra pillantott.
- Igen, szerencsésnek tartanak - szűrte a fogai között a szavakat kelletlenül, amiből egyértelműen kicsendült, hogy nem ért egyet a külvilággal.
Az orvos felhúzta a szemöldökét, de diszkréten elterelte a szót. Érezte, hogy Castle nem akarja kommentálni a vele történteket.
- Ez most egy kicsit fájni fog - nézett együtt érzőn a sérültre, aztán egy olló és egy csipesz segítségével kihúzta a varratokat. - A seb még elég gyulladt, és a forró kávé sem tett neki jót. Írok rá egy kenőcsöt, amivel naponta 2-3 alkalommal be kellene kenni, akkor kisebb heggel, és gyorsabban fog gyógyulni, ráadásul a megégett rész sem fog annyira fájni. Most Margo nővér bekeni és tesz rá fedőkötést. Ha nincs panasza, akkor nem kell többet bejönnie, de kenjék be rendszeresen, aztán néhány napig még tegyenek rá gézt, és még egy ideig ne érje víz - adta az utasításokat a fiatal férfi. - Örülök, hogy megismertem - mondta barátságosan, aztán Kate-re mosolyogva hozzátette - önt is, nyomozó.
- Látja, nem is volt olyan szörnyű - lépett a vizsgálóágyhoz egy tubus kenőccsel a kezében Margo nővér. - Csak tudnám, miért olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás, mikor egy jajszó nélkül elviselte a varratszedés?
- Csak fáj a seb - intett komoran a combja felé Castle, miközben megemelkedve a könyökére támaszkodott.
- Nem kell sajnáltatnia magát! Annyira nem fáj - vonta össze a szemöldökét rosszallóan a nő. - Inkább vallja be, hogy nem örül nekem! - kezdett csipkelődni a férfival, hogy oldja a feszültségét.
- De, én ... én örülök, csak ... csak ...
- ... túl sokszor sérült meg, amióta együtt dolgozunk - fejezte be komolyan a férfi mondatát Beckett.
- Á! Ezek semmiségek - legyintett a nővér vidáman, miközben finoman a sebre és az égett felületre kente a kenőcsöt. - Egy kis lábtörés, bordarepedés, meg hasonlók! Na jó, a kígyó egy kicsit durvább. De nem féltem én magát! Csalánba nem üt a mennykő! Maga az a fajta ember, akit csak kerülget a baj, de mindig megússza! Persze éppen az ilyen emberek szokták kihívni maguk ellen a sorsot, és feszegetik a szerencséjük határait azzal, hogy minden őrültséget kipróbálnak a bungee jumping-tól a rafting-ig. Még jó, hogy maga nem tartozik közéjük! Én a kellemesebb izgalmak híve vagyok - mosolygott sejtelmesen, miközben kutató tekintetét a férfira szegezte.
- Most inkább nyugalomra vágyom - sütötte le Castle a szemét, mert a nővér szavai valami egészen más gondolatot ébresztett benne, aminek semmi köze sem volt a nyugalomhoz.
- Parancsot kaptam, hogy vigyelek orvoshoz, és vigyázzak rád - mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna, de a szeme sarkából látta, hogy Castle teste megfeszül, és dacosan összeszorítja a száját.
Hallgatagon álltak egymás mellett a liftben, majd Beckett autójában ülve is egy szó nélkül haladtak a kórház felé, csak néha pillantott Kate a mozdulatlanul ülő férfira, aki mereven nézett ki az ablakon, és csak akkor rezdült meg fájdalmasan az arca, amikor zökkent az autó.
- Nem kell bejönnöd - morogta Castle, amikor kiszállt a kocsiból.
- Bemegyek veled, és erről nem nyitok vitát - csapta be erőteljesen az autó ajtaját Kate, mintha ezzel is ki akarná fejezni, hogy semmi sem tántoríthatja el a szándékától.
- Persze, hiszen parancsot kaptál - mondta maga elé kissé gúnyosan a férfi.
- Nem azért, hanem mert fontos vagy nekem.
Castle a halk, de határozott szavak hallatán egy pillanatra megtorpant, aztán szó nélkül tovább indult. Eddig úgy érezte, hogy képes távolságtartó és cinikus lenni Kate-tel, de a nő tekintete, és néha a szavai szíven ütötték, mint ahogy most is. Fülében visszhangzottak az őszintén csendülő szavak: "fontos vagy nekem". De mennyire fontos? Mint egy társ a nyomozásban, vagy mint egy ismerős, netán egy barát? Vagy fontos, mint a szerelmem? Hallotta, ahogy Kate magas sarkú cipője egyenletesen kopog mögötte a járólapon, aztán hirtelen felgyorsulnak a léptei, és mellé érve felveszi az ő ritmusát.
A nővérpult mögött álló fáradt tekintetű, középkorú nővér levette az olvasószemüvegét, és kérdő tekintettel felnézett az előtte heverő papírokból.
- Á, Mr. Castle! - ismerte fel meglepődve az írót. - Dr. Cooper már elment, és úgy tudom, áttette a varratszedést holnap délelőttre.
- Igen, de közben történt egy kis baleset a kötéssel. Ráborult a kávé. Le tudná valaki cserélni? - mosolygott bocsánatkérően a nővérre az író.
- Azonnal kerítek valakit. Addig várjanak a kettes vizsgáló előtt - mutatott a jobb oldali folyosó felé a nő, aztán elsietett a másik irányba.
Castle leült a kettes számot viselő ajtóval szemben levő kemény műanyag székre, kinyújtóztatta fájós lábát, fejét hátravetette a falnak és becsukta a szemét. Hallotta, hogy Beckett idegesen le-föl sétál a közelében, aztán egyszer csak megáll előtte.
- Miért nem jöttél el a varratszedésre? - kérdezte gyanakodva.
- Gates behívott a kapitányságra - felelte csukott szemmel.
- Aha - ejtette ki a szót hitetlenkedve Kate, mire Castle kinyitotta a szemét, és sértődötten összehúzta a szemöldökét.
- Mi az, hogy "aha"?
- Semmi - húzta fel a vállát a nő, mintha nem lenne jelentősége a dolognak. Észre sem vette, hogy a szokásos kis játékukat kezdte el a férfival. - Igazán semmi.
- Te azt hiszed, hogy féltem a varratszedéstől, és azért nem jöttem el?
- Nem, igazából azt gondoltam, hogy Gates és az ügy jó kifogás volt, hogy elmenekülj az orvos kezei közül - mosolyodott el önkéntelenül, ahogy arra gondolt, milyen édes a férfi, amikor olyan, mint egy ötéves. Akkor is, amikor idétlenkedik, és akkor is, amikor fél az orvosoktól.
- Nem én kerestem kifogást. Egyszerűen így alakult.
- Hát, szerintem ... - kezdte incselkedve, miközben jólesően állapította meg, hogy engedett a köztük levő feszültség, amikor nyílt a vizsgáló ajtaja, és legnagyobb meglepetésükre az örök optimista Margo nővérrel találták szembe magukat. A nő szinte semmit sem változott az elmúlt években. A fehér nővérruha most is feszült telt alakján, sötét bőre kiemelte tökéletes, hófehér fogsorát. Először meghökkent, aztán széles mosolyra húzódott a szája.
- Á, a kedvenc betegem! Hát, csak ideért! Dr. Cooper nem tartotta jó ötletnek, hogy halogatja a varratszedést. Mondtam is neki, hogy ha nem telefonál magára, még képes lesz sebvarró fonalakkal leélni az életét, csak ne kelljen kórházba jönnie - nevetett a férfira, miközben kitárta az ajtót, és megvárta, amíg a beteg besántikál a vizsgálóba. Amikor látta, hogy Beckett tétován ácsorog, biztatón intett a fejével. - Jöjjön csak be maga is! Könnyebb lesz neki.
Kate arra gondolt, lehet, hogy csak nehezebbé teszi Castle, és a saját életét is, ha bemegy, ugyanakkor szeretett volna segíteni a férfinak, hogy könnyebben elviselje a szenvedést, ezért bizonytalanul elindult.
Margo nővér érezte a két ember közti feszültséget, látta a szomorú, fájdalmas tekinteteket, a távolságtartó viselkedést. Nem tudta, hogy pillanatnyi összezördülésről van szó, vagy valami sokkal komolyabbról, csak azt tudta, hogy kevés olyan őszinte, mély szerelmet látott, mint ezé a két emberé. Olvasott az újságban az elmaradt esküvőről és az író elrablásáról, akit aztán a nyomozó kalandos körülmények között megtalált a sivatagban, és a cikkek alapján úgy érezte, happy end-del zárult a történet, de a két ember viselkedése nem ezt tükrözte.
- Vesse le a cipőjét és a nadrágját, és feküdjön fel az ágyra! Én szólok Dr. Kollar-nak - indult az ajtó felé.
- Ne, ne, ne ... nem kell! Csak a kötést kell kicserélni, mert ráborítottam a kávét - szólt utána kétségbeesve Castle, mire a nővér megállt, aztán lassan megfordult, és csípőre tette a kezét.
- Ugye nem hiszi, hogy megússza a varratszedést, ha már végre a kezeim közé került - dörrent a hangja tettetett haraggal, aztán megenyhülve leengedte a karját. - Ne féljen, nem kap injekciót, és ha minden rendben van, akkor csak egy kicsit fog fájni.
- De ... én ... - háborodott fel a férfi a feltételezésen, miszerint ő félne, de a két nő felhúzott szemöldökét és elnéző tekintetét látva végül csak nyelt egyet és elhallgatott.
- Segítsen neki levetkőzni! - szólt Kate-re pillantva Margo nővér, aztán kiviharzott az ajtón.
A szobára hirtelen csend telepedett. Néhány másodpercig kínosan feszengve álltak egymással szemben, aztán Kate eszmélt előbb, és Castle-höz lépett.
- Nem kell segítség! - mondta bizonytalanul a férfi, kicsit hátrébb lépett, és a vizsgálóágynak támaszkodva lerúgta a cipőit.
Kate úgy érezte, mintha az elutasító szavak és Castle testbeszéde szöges ellentétben állnának egymással, ezért határozottan utána lépett. A férfi láthatóan meglepődött, amikor a vékony, finom ujjak ráfonódtak az övcsatra, és kihúzták a szíjat a farmer övtartójából. Nem tudott hátrébb menekülni, ezért ösztönösen elkapta Kate kezét, és vett egy nagy levegőt, hogy elutasítsa a segítséget, de végül csak halkan sóhajtott, és engedelmesen hagyta, hogy a gyengéd kezek vetkőztetni kezdjék. A nő közelsége olyan érzelmekkel árasztotta el, aminek képtelen volt ellenállni. Felrémlettek a pillanatok, amikor Kate játékosan, incselkedve, vagy szenvedélytől fűtve szabadította meg a ruháitól, és egy pillanatra lehunyt szemmel idézte fel az izgalmat, amit ugyanezek a mozdulatok előidéztek. Hagyta, hogy az apró kezek lehúzzák a cipzárját, végül a nadrágot a bokájáig tolják, ő pedig engedelmesen kilépett belőle. Hirtelen dühös lett magára, amiért engedte, hogy Kate közelsége és érintése olyan emlékeket idézzen fel, amelyek újra arra emlékeztették, hogy többé már nem fog átélni olyan mámorító pillanatokat.
- Khm ... - köszörülte meg a torkát. - Már boldogulok, nem kell maradnod.
Beckett zavartan ellépett a férfitól, és miközben megigazgatta, majd összehajtogatva egy székre tette a levetett farmert, azon töprengett, hogy vajon csak ő érzi úgy, hogy Castle hol közelebb engedi magához, hol egyértelműen elutasítja, vagy valóban vívódik a férfi.
- Nem kell, de szeretnék - nézett a dacos tekintetű kék szemekbe, aztán önkéntelenül végigmérte a bokszeralsóban ácsorgó férfit, és szomorúan elmosolyodott.
- Min mosolyogsz? - mérte magát végig az író. - Csak egy fájdalmas emlék miatt vettem fel pont ezt - simított végig a fehér alsónadrág szárán díszelgő Zöld Lámpás figurán.
Kate felidézte a pillanatot, amikor megvette a szuperhős figurás bokszert. Ugyan happy end-del zárult az a különös nyomozás, Castle az eset után soha nem vette fel ezt a ruhadarabot. Azt mondta, arra az éjszakára emlékezteti, amikor a sötétben egy altatóval teli injekciós tűt szúrt a combjába a gyilkos. Hiába próbálta meggyőzni, hogy inkább arra gondoljon, milyen gyönyörű napokat töltöttek a Moore birtok rönkházában és a csodálatos, zubogó források táplálta tó partján, az alsónadrág mindig a fiók mélyén árválkodott. Figyelte, ahogy Castle nehézkesen felkászálódik a vizsgálóágyra, és közben azon töprengett, vajon az injekció és a bokatörés miatt hívta "fájdalmas emlék"-nek azt az időszakot a férfi, vagy valami másért. De hát ott felhőtlenül boldogok voltak, úgy kellene visszagondolnia rá, mint boldog, nem pedig fájdalmas emlékre!
A merengésből Margo nővér harsány, mégis megnyugtató hangja zökkentette ki, aki maga elé engedve a harmincas évei elején járó orvost, tömören ismertette vele a kórelőzményt.
A markáns vonású, jóképű férfi megigazította félrecsúszott kék csíkos nyakkendőjét, és ujjaival beletúrt rakoncátlan szőke hajába. Gyűrött köpenye, az arcát borító borosta, és a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák arról tanúskodtak, hogy túl hosszúra nyúlt a műszakja, ennek ellenére szeme élénken csillogott, és érdeklődve hallgatta a nővér beszámolóját.
- Á, Mr. Castle! Örülök, hogy személyesen is megismerhetem - nyújtotta kezét a meglepett író felé. - Ha ki akarok kapcsolódni a mindennapi taposómalomból, akkor csak leemelem a polcról valamelyik regényét - lelkendezett, aztán Kate-re mosolygott. - Ha ön Beckett nyomozó, akkor meg kell állapítanom, hogy gyönyörűbb, mint Nikki Heat!
Kate még mindig nem tudta megszokni, hogy lépten-nyomon Nikki Heat-tel azonosítják. Elpirult, ugyanakkor azt is észrevette, hogy Castle szeme összeszűkül, és összeszorítja a száját a bók hallatán.
- Olvastam az újságokban, mi történt önnel - fordult az orvos újra Castle felé. - Örülök, hogy túlélte a sivatagot és a kígyómarást - komolyodott el, miközben levágta a kávé áztatta kötést. Várakozón az íróra pillantott, mintha arra számítana, hogy az helyesel, de Castle, tekintetét a mennyezetre szegezve, szótlanul feküdt. - Hát, lehetne lelkesebb is! Arizonából költöztem ide, így sajnos láttam néhány embert, akik nem élték túl a csörgőkígyóval való találkozást. Szerencsésnek mondhatja magát! - mondta, miközben megszemlélte a sérülést, de az utolsó mondatnál újra az íróra pillantott.
- Igen, szerencsésnek tartanak - szűrte a fogai között a szavakat kelletlenül, amiből egyértelműen kicsendült, hogy nem ért egyet a külvilággal.
Az orvos felhúzta a szemöldökét, de diszkréten elterelte a szót. Érezte, hogy Castle nem akarja kommentálni a vele történteket.
- Ez most egy kicsit fájni fog - nézett együtt érzőn a sérültre, aztán egy olló és egy csipesz segítségével kihúzta a varratokat. - A seb még elég gyulladt, és a forró kávé sem tett neki jót. Írok rá egy kenőcsöt, amivel naponta 2-3 alkalommal be kellene kenni, akkor kisebb heggel, és gyorsabban fog gyógyulni, ráadásul a megégett rész sem fog annyira fájni. Most Margo nővér bekeni és tesz rá fedőkötést. Ha nincs panasza, akkor nem kell többet bejönnie, de kenjék be rendszeresen, aztán néhány napig még tegyenek rá gézt, és még egy ideig ne érje víz - adta az utasításokat a fiatal férfi. - Örülök, hogy megismertem - mondta barátságosan, aztán Kate-re mosolyogva hozzátette - önt is, nyomozó.
- Látja, nem is volt olyan szörnyű - lépett a vizsgálóágyhoz egy tubus kenőccsel a kezében Margo nővér. - Csak tudnám, miért olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás, mikor egy jajszó nélkül elviselte a varratszedés?
- Csak fáj a seb - intett komoran a combja felé Castle, miközben megemelkedve a könyökére támaszkodott.
- Nem kell sajnáltatnia magát! Annyira nem fáj - vonta össze a szemöldökét rosszallóan a nő. - Inkább vallja be, hogy nem örül nekem! - kezdett csipkelődni a férfival, hogy oldja a feszültségét.
- De, én ... én örülök, csak ... csak ...
- ... túl sokszor sérült meg, amióta együtt dolgozunk - fejezte be komolyan a férfi mondatát Beckett.
- Á! Ezek semmiségek - legyintett a nővér vidáman, miközben finoman a sebre és az égett felületre kente a kenőcsöt. - Egy kis lábtörés, bordarepedés, meg hasonlók! Na jó, a kígyó egy kicsit durvább. De nem féltem én magát! Csalánba nem üt a mennykő! Maga az a fajta ember, akit csak kerülget a baj, de mindig megússza! Persze éppen az ilyen emberek szokták kihívni maguk ellen a sorsot, és feszegetik a szerencséjük határait azzal, hogy minden őrültséget kipróbálnak a bungee jumping-tól a rafting-ig. Még jó, hogy maga nem tartozik közéjük! Én a kellemesebb izgalmak híve vagyok - mosolygott sejtelmesen, miközben kutató tekintetét a férfira szegezte.
- Most inkább nyugalomra vágyom - sütötte le Castle a szemét, mert a nővér szavai valami egészen más gondolatot ébresztett benne, aminek semmi köze sem volt a nyugalomhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése