Kezével
ösztönösen kapaszkodó után kapott, de a mozdulat elkésett, ujjai
elérték ugyan az asztal lapját, de mire összezárultak volna, már le is
csúsztak róla, ő pedig hatalmas erővel zuhant fejjel az asztal sarkának.
Nem tudta, mennyi időre veszítette el az eszméletét. Tudata lassan éledezett, és az első dolog, amit érzékelt, az a fejébe nyilalló fájdalom volt. Érezte, hogy a teste összegörnyedve nyomódik a szoba falához, karja a törzse alá szorulva szinte érzéketlenné vált, és valami meleg folyadék csiklandozza a nyakát. Lassan kinyitotta a szemét, de hiába pislogott erőtlenül néhányat, a szobában vak sötétség honolt. Megpróbált kinyújtózkodni, amire minden porcikája tompa fájdalommal reagált. Sziszegve, nyögve tapogatta meg a karját, az oldalát és a combját, aztán a körülötte levő falakat, hogy megállapítsa, a szoba melyik részében van. Valamitől a sarokba zuhant, amikor az egész helyiség megbillent. De hogyan lehetséges az, hogy az egész szoba ekkorát mozduljon. Hátát a falnak támasztva felült, és gondolkodni kezdett. Egy repülőgépen van, bezárva egy hatalmas láda szerű valamibe, ami hirtelen oldalra dőlt. Talán a repülőgép kezdett túl gyorsan ereszkedni, netán zuhanni, ami ekkora billenést okozott? Úgy érezte, mintha az egész szoba lassan himbálózna, amitől felkavarodott a gyomra. Arra gondolt, talán agyrázkódást kapott az eséstől, ezért szédül, és emiatt kínozza hányinger. A füle mögötti fájó területhez nyúlt, és azonnal érezte, hogy felszakadt a fejbőre, hajszálai összetapadtak a ragacsos alvadt vértől, de a sebből még mindig csörgedezik a vér le a nyakára, egészen addig, amíg a fehér ing gallérja jótékonyan be nem issza. Megtapogatta a zakója belső zsebét, nem lett-e baja a kis fioláknak, amik vagy mérget, vagy ellenanyagot tartalmaznak, és megkönnyebbülve sóhajtott, amikor ujjai végigsiklottak a vastag csomagolás alatti ép üvegeken. Tyson nem véletlenül hagyta őket az ágy alatti ládában, valami célja van velük, ezért nem lenne szerencsés, ha idő előtt összetörnének. Miután meggyőződött róla, hogy a svájci bicska, a nagyító, a fecskendők, sőt az injekciós tűk is megvannak, megpróbált felállni. Egész testével a saroknak támaszkodott, karjait kinyújtva az oldalsó falakat fogta, és próbálta megállapítani, hogy csak az érzékei csapják-e be, vagy valóban imbolyog az egész valami, amiben fogva tartják. Ugyan sötét volt, mégis becsukta a szemét, hogy könnyebben koncentráljon. Érezte, ahogy a teste lassan elhagyja a függőleges helyzetet, oldalra dől a falakkal együtt, aztán egy pillanatra megáll a mozgás, majd elindul az ellenkező irányba, mintha egy komótosan mozgó hintában állna, ami jobbra, balra lengedezik. Már biztos volt abban, hogy nem bevert feje játszik vele csalóka játékot, de akkor mi történik? Repülőgép nem produkál ilyen mozgást - töprengett. Ráadásul érezte, hogy nemcsak oldalirányba mozog az egész szoba, hanem viszonylag gyorsan lefelé is. Lett volna egy őrült ötlete arra, hogy mi történik vele, de az annyira hihetetlen volt, hogy elvetette. Egyelőre nem tehetett mást, várt.
Előző nap délután ...
Abban a pillanatban, ahogy Kate tekintete Sorenson leereszkedő ujjaira vetődött, már tudta, hogy az ATM kamerájának felvételén nem Castle látható. Szótlanul a számítógéphez lépett, és mereven összpontosítva nézte a lelassított képkockákat, aztán abban a pillanatban, amikor a Castle-nak kinéző férfi bedugja az automatába a kártyát, kimerevítette a képet, és ujjával a monitorra bökött.
- Ez nem Castle - állapította meg határozottan.
Sorenson kételkedve, Ryan kíváncsian nézett rá, majd a monitorra, de egyikük sem értette, mi tűnt fel Beckett-nek, ami nekik nem.
- Ennek a férfinak egyenes a hüvelykujja, Castle-é viszont hátra hajlik - adott magyarázatot, mire az ügynök csak értetlenül pislogott, Ryan viszont Kate-re nézett, és egy pillanatra összemosolyogtak.
Mindketten jól emlékeztek arra a jelenetre, amikor az író elmélyülten játszott az iPhone-ján, Espo-t pedig felettébb idegesítette az állandó robbanásszerű hang, amit a készülék adott, amikor Castle veszített egy életet, ami viszonylag gyakran megesett. Egy idő után nem állta meg, és rászólt az íróra, hogy inkább segítsen nekik átnyálazni a gyanúsított híváslistáját, mint hogy szerencsétlenkedik a játékban.
- Ez a legújabb ügyességi játék - fordította a kijelzőt Javi felé az író. - Különben csak azért válik hamuvá állandóan a figurám, mert most játszom először ezzel a játékkal, és úgysem adom fel addig, amíg át nem jut a következő szintre.
- Ügyességi játék, Castle? - vágott egy lekicsinylő grimaszt a nyomozó. - Komolyan? Akinek ilyen hátrahajló hüvelykujja van, annak esélye sincs az érintőképernyőn az ügyességi játékokban - fogta meg Castle kezét, majd szemmagasságba emelve, kajánul vigyorogva forgatta meg szeme előtt a szóban forgó ujjat.
- Most mi ... miért? - szemlélte meg sértődötten az ujjait az író. - Nincs ezekkel semmi baj - próbálta győzködni magát, de amikor újra felrobbant a karaktere, lopva sandított Espo felé, aztán kikapcsolta a játékot.
Másnap viszont győzelemittas mosollyal az arcán, fensőbbséges mozdulattal tett egy kinyitott magazint Javi elé, és a harmadik bekezdésre bökött.
- Csak hogy tudd, az erősen hátra hajló hüvelykujj a logikusan gondolkodó, tehetséges, szellemes humorú ember sajátja, aki szakmájában verhetetlen - húzta ki magát az író.
- Hm - vonta össze a szemöldökét Javi, miközben a mutatott bekezdést olvasta. - És emellett igen konok, önfejű is tud lenni - olvasta tovább a szöveget, aztán a magazin elejére lapozott. - Most komolyan, Castle! Ennyit tudsz felsorakoztatni? Egy tenyérjóslással foglalkozó újságot? - dobta félre lekicsinylően a lapot, majd Kate felé fordult. - Beckett, te tudtad, hogy még ebben is hisz?
- Espo! Ő mindenben hisz, amiben te nem - rándította meg mosolyogva a vállát a nő, mintha nem tulajdonítana jelentőséget a dolognak, miközben magában azon derült, milyen elszántan, és mennyi ideig keresgélt az író előző este az interneten, mire végre rábukkant erre a magazinra, és reggel első dolga volt, hogy megvegye, ráadásul percekig azzal nyaggatta, hogy őt nem zavarja-e, hogy ilyen az ujja. Szinte látta maga előtt a férfi elégedett, kicsit pajzán mosolyát, amikor közölte vele, hogy nagyon is ügyes az az ujj, és ő teljes mértékig elégedett vele.
- Akkor ki ez a férfi, és hogyan került hozzá Castle hitelkártyája? - szólalt meg Sorenson, visszarántva ezzel a valóságba Beckett-tet.
- Hasonmás. Ezt egyszer már eljátszotta velünk Tyson. Ez elterelés, hogy időt veszítsünk. Amíg mi átvizsgálnánk a kikötőt és a hajókat, addig olyan messze tudja vinni Castle-t, hogy esélyünk sem lenne megtalálni - gondolkodott hangosan Kate, és érezte, hogy a kétségbeesés újra kezd eluralkodni rajta. Kell valamit találnia, amin elindulhatnak! A fehér táblához lépett, és zsebre tette a kezét, hogy elrejtse a remegését, amikor meglátta a feléjük közeledő, vastag papírköteget szorongató Espo-t.
- A kérdéses méretű konténerből 1208 darab van a kikötőben, és 332-t pakoltak be tartályhajókba az elmúlt öt órában. 98-at egy Oroszországba tartó hajóba, a többit meg egy Brazíliába indulóba - sorolta sietve az adatokat a férfi, de ahelyett, hogy elégedettséget látott volna társai arcán, ők csak érdektelenül hallgatták. a rájuk telepedő pillanatnyi csendet Kate törte meg.
- Will! Azt is el tudom képzelni, hogy Tyson pont azért akar ilyen átlátszó trükkel másfelé terelni bennünket, mert éppen ott, a kikötőben tartja fogva Castle-t. Nektek van elég emberetek. Odaküldenéd őket, átvizsgálni a konténereket? - fordult Sorenson felé, és olyan tekintettel nézett a férfira, hogy az engedelmesen bólintott, elővette a telefonját, és távolabb sétálva intézkedni kezdett.
- Induljunk el a Castle lakásánál történtektől - keresett valami kiindulópontot Kate. - Mi van a térfigyelő kamerák felvételeivel? Valakinek látnia kellett a londiner jelmezes férfit.
- Nem értem, miért nem kaptuk még meg őket - pillantott az órájára Ryan, de alig mondta ki a szavakat, amikor sietve közeledett feléjük egy behízelgő mosolyú férfi. Lezser eleganciával vetette le a divatos sportzakót, és hajította a vállára, így láttatva a tokjában lapuló Glock-ot, a derékszíjára csatolt bilincset, és a new york-i rendőrség fénylő jelvényét.
- Jack Taylor nyomozó vagyok - nyújtotta kezét Beckett felé, aki vonakodva fogadta a kézfogást. - Azt hiszem, erre várnak - emelte fel a kezében tartott CD-t, aztán rideg tekintetű szemeivel olyan mereven nézett Kate szemébe, hogy annak hirtelen furcsa érzése támadt. Mintha a férfi arcára kiülő mosoly, és tekintetének hidegsége éles ellentétben állt egymással, ami taszítóvá tette az egyébként szabályos, jóképű férfiarcot. Most azonban nem ért rá ezzel foglalkozni. Egyszerűen kikapta a férfi kezéből a CD-t, és egy mozdulattal betette a számítógép meghajtójába.
- Remélem, tudtam segíteni - mondta behízelgő, tenyérbemászó mosollyal a férfi, miközben még egyszer Beckett szemébe nézett. Megvárta, amíg a nő zavartan bólint, aztán amilye gyorsan megjelent, olyan gyorsan távozott is.
Kate egy pillanatig gyanakodva nézett utána, aztán elhessegette a rossz érzést, és a monitor felé fordult, ekkor tűnt fel neki Espo, aki összevont tekintettel, elgondolkodva bámult az ismeretlen nyomozó után.
- Mi az? - kérdezte Beckett. Érezte, hogy Javi-t nyugtalanítja valami, tehát nem csak neki volt rossz érzése a férfival kapcsolatban.
- Hm ... semmi, csak olyan ismerős volt a jelvényszáma, de kizárt, hogy láttam volna már ezt a nyomozót ezelőtt.
Ryan, aki eddig türelmesen várta, hogy feladatot kapjon, hirtelen megdermedt. Még a lélegzet is elakadt.
- Mi volt az a szám? - tette fel rettegve a kérdést.
A korom sötétben Castle gyomra egyre nehezebben viselte a folyamatos himbálózó mozgást, ami mellé a zuhanás érzete is társult. Az ágy jó kapaszkodót nyújtott volna, de fogalma sem volt, hogy a helyiség melyik sarkába zuhant, így arról sem, merre találná az ágyat. Úgy döntött, biztonságosabb, ha lefekszik a padlóra, és megpróbálja kezével és lábaival megtámasztani magát az oldalfalak segítségével. Abban a pillanatban, amikor lábát a falnak nyomta, az egész helyiség, amiben fogva tartották, hatalmas erővel csapódott valami szilárd felszínnek. Castle teste először tehetetlenül nyomódott a padlónak, aztán szinte megemelkedett az ellentétes erőhatástól, végül újra a padlónak csapódott. Először nem is érezte a medencéjét és az arccsontját elárasztó tompa fájdalmat, mert a meglepetés és a félelem hatalmas adrenalin lökettel árasztotta el a sejtjeit. Másodpercekig mozdulatlanul feküdt, és várt. Tudta, hogy történnie kell valaminek. Lassan kezdte elveszteni a türelmét, ezért óvatosan felállt. Megtapogatta fájó csípőcsontját, végigsimított feldagadt, lüktető arcán, és éppen azon tűnődött, eltört-e a járomcsontja, amikor jól hallható kattanás törte meg a csendet. A hang irányába fordult. A szoba rövidebbik oldalának közepén vékony fénycsík jelent meg, amin keresztül olyan erővel hatoltak be a fénysugarak, hogy ösztönösen a szeme elé kapta a kezét. Óvatosan a nyílás felé lépett. Az egyértelmű volt, hogy Tyson kinyitott valami eddig a szigetelő anyag takarásában levő ajtót, de hogy mi a célja azzal, hogy kiengedi a börtönéből, arról fogalma sem volt. Megvárta, amíg szeme alkalmazkodott a hirtelen jött világossághoz, aztán lassan megnyomta a nehéz fém ajtót.
Mozdulatlanul állt, lélegzete elakadt, szája elnyílt, miközben szeme nem bírt betelni az elé táruló látvánnyal.
Előző nap délután ...
Abban a pillanatban, ahogy Kate tekintete Sorenson leereszkedő ujjaira vetődött, már tudta, hogy az ATM kamerájának felvételén nem Castle látható. Szótlanul a számítógéphez lépett, és mereven összpontosítva nézte a lelassított képkockákat, aztán abban a pillanatban, amikor a Castle-nak kinéző férfi bedugja az automatába a kártyát, kimerevítette a képet, és ujjával a monitorra bökött.
- Ez nem Castle - állapította meg határozottan.
Sorenson kételkedve, Ryan kíváncsian nézett rá, majd a monitorra, de egyikük sem értette, mi tűnt fel Beckett-nek, ami nekik nem.
- Ennek a férfinak egyenes a hüvelykujja, Castle-é viszont hátra hajlik - adott magyarázatot, mire az ügynök csak értetlenül pislogott, Ryan viszont Kate-re nézett, és egy pillanatra összemosolyogtak.
Mindketten jól emlékeztek arra a jelenetre, amikor az író elmélyülten játszott az iPhone-ján, Espo-t pedig felettébb idegesítette az állandó robbanásszerű hang, amit a készülék adott, amikor Castle veszített egy életet, ami viszonylag gyakran megesett. Egy idő után nem állta meg, és rászólt az íróra, hogy inkább segítsen nekik átnyálazni a gyanúsított híváslistáját, mint hogy szerencsétlenkedik a játékban.
- Ez a legújabb ügyességi játék - fordította a kijelzőt Javi felé az író. - Különben csak azért válik hamuvá állandóan a figurám, mert most játszom először ezzel a játékkal, és úgysem adom fel addig, amíg át nem jut a következő szintre.
- Ügyességi játék, Castle? - vágott egy lekicsinylő grimaszt a nyomozó. - Komolyan? Akinek ilyen hátrahajló hüvelykujja van, annak esélye sincs az érintőképernyőn az ügyességi játékokban - fogta meg Castle kezét, majd szemmagasságba emelve, kajánul vigyorogva forgatta meg szeme előtt a szóban forgó ujjat.
- Most mi ... miért? - szemlélte meg sértődötten az ujjait az író. - Nincs ezekkel semmi baj - próbálta győzködni magát, de amikor újra felrobbant a karaktere, lopva sandított Espo felé, aztán kikapcsolta a játékot.
Másnap viszont győzelemittas mosollyal az arcán, fensőbbséges mozdulattal tett egy kinyitott magazint Javi elé, és a harmadik bekezdésre bökött.
- Csak hogy tudd, az erősen hátra hajló hüvelykujj a logikusan gondolkodó, tehetséges, szellemes humorú ember sajátja, aki szakmájában verhetetlen - húzta ki magát az író.
- Hm - vonta össze a szemöldökét Javi, miközben a mutatott bekezdést olvasta. - És emellett igen konok, önfejű is tud lenni - olvasta tovább a szöveget, aztán a magazin elejére lapozott. - Most komolyan, Castle! Ennyit tudsz felsorakoztatni? Egy tenyérjóslással foglalkozó újságot? - dobta félre lekicsinylően a lapot, majd Kate felé fordult. - Beckett, te tudtad, hogy még ebben is hisz?
- Espo! Ő mindenben hisz, amiben te nem - rándította meg mosolyogva a vállát a nő, mintha nem tulajdonítana jelentőséget a dolognak, miközben magában azon derült, milyen elszántan, és mennyi ideig keresgélt az író előző este az interneten, mire végre rábukkant erre a magazinra, és reggel első dolga volt, hogy megvegye, ráadásul percekig azzal nyaggatta, hogy őt nem zavarja-e, hogy ilyen az ujja. Szinte látta maga előtt a férfi elégedett, kicsit pajzán mosolyát, amikor közölte vele, hogy nagyon is ügyes az az ujj, és ő teljes mértékig elégedett vele.
- Akkor ki ez a férfi, és hogyan került hozzá Castle hitelkártyája? - szólalt meg Sorenson, visszarántva ezzel a valóságba Beckett-tet.
- Hasonmás. Ezt egyszer már eljátszotta velünk Tyson. Ez elterelés, hogy időt veszítsünk. Amíg mi átvizsgálnánk a kikötőt és a hajókat, addig olyan messze tudja vinni Castle-t, hogy esélyünk sem lenne megtalálni - gondolkodott hangosan Kate, és érezte, hogy a kétségbeesés újra kezd eluralkodni rajta. Kell valamit találnia, amin elindulhatnak! A fehér táblához lépett, és zsebre tette a kezét, hogy elrejtse a remegését, amikor meglátta a feléjük közeledő, vastag papírköteget szorongató Espo-t.
- A kérdéses méretű konténerből 1208 darab van a kikötőben, és 332-t pakoltak be tartályhajókba az elmúlt öt órában. 98-at egy Oroszországba tartó hajóba, a többit meg egy Brazíliába indulóba - sorolta sietve az adatokat a férfi, de ahelyett, hogy elégedettséget látott volna társai arcán, ők csak érdektelenül hallgatták. a rájuk telepedő pillanatnyi csendet Kate törte meg.
- Will! Azt is el tudom képzelni, hogy Tyson pont azért akar ilyen átlátszó trükkel másfelé terelni bennünket, mert éppen ott, a kikötőben tartja fogva Castle-t. Nektek van elég emberetek. Odaküldenéd őket, átvizsgálni a konténereket? - fordult Sorenson felé, és olyan tekintettel nézett a férfira, hogy az engedelmesen bólintott, elővette a telefonját, és távolabb sétálva intézkedni kezdett.
- Induljunk el a Castle lakásánál történtektől - keresett valami kiindulópontot Kate. - Mi van a térfigyelő kamerák felvételeivel? Valakinek látnia kellett a londiner jelmezes férfit.
- Nem értem, miért nem kaptuk még meg őket - pillantott az órájára Ryan, de alig mondta ki a szavakat, amikor sietve közeledett feléjük egy behízelgő mosolyú férfi. Lezser eleganciával vetette le a divatos sportzakót, és hajította a vállára, így láttatva a tokjában lapuló Glock-ot, a derékszíjára csatolt bilincset, és a new york-i rendőrség fénylő jelvényét.
- Jack Taylor nyomozó vagyok - nyújtotta kezét Beckett felé, aki vonakodva fogadta a kézfogást. - Azt hiszem, erre várnak - emelte fel a kezében tartott CD-t, aztán rideg tekintetű szemeivel olyan mereven nézett Kate szemébe, hogy annak hirtelen furcsa érzése támadt. Mintha a férfi arcára kiülő mosoly, és tekintetének hidegsége éles ellentétben állt egymással, ami taszítóvá tette az egyébként szabályos, jóképű férfiarcot. Most azonban nem ért rá ezzel foglalkozni. Egyszerűen kikapta a férfi kezéből a CD-t, és egy mozdulattal betette a számítógép meghajtójába.
- Remélem, tudtam segíteni - mondta behízelgő, tenyérbemászó mosollyal a férfi, miközben még egyszer Beckett szemébe nézett. Megvárta, amíg a nő zavartan bólint, aztán amilye gyorsan megjelent, olyan gyorsan távozott is.
Kate egy pillanatig gyanakodva nézett utána, aztán elhessegette a rossz érzést, és a monitor felé fordult, ekkor tűnt fel neki Espo, aki összevont tekintettel, elgondolkodva bámult az ismeretlen nyomozó után.
- Mi az? - kérdezte Beckett. Érezte, hogy Javi-t nyugtalanítja valami, tehát nem csak neki volt rossz érzése a férfival kapcsolatban.
- Hm ... semmi, csak olyan ismerős volt a jelvényszáma, de kizárt, hogy láttam volna már ezt a nyomozót ezelőtt.
Ryan, aki eddig türelmesen várta, hogy feladatot kapjon, hirtelen megdermedt. Még a lélegzet is elakadt.
- Mi volt az a szám? - tette fel rettegve a kérdést.
A korom sötétben Castle gyomra egyre nehezebben viselte a folyamatos himbálózó mozgást, ami mellé a zuhanás érzete is társult. Az ágy jó kapaszkodót nyújtott volna, de fogalma sem volt, hogy a helyiség melyik sarkába zuhant, így arról sem, merre találná az ágyat. Úgy döntött, biztonságosabb, ha lefekszik a padlóra, és megpróbálja kezével és lábaival megtámasztani magát az oldalfalak segítségével. Abban a pillanatban, amikor lábát a falnak nyomta, az egész helyiség, amiben fogva tartották, hatalmas erővel csapódott valami szilárd felszínnek. Castle teste először tehetetlenül nyomódott a padlónak, aztán szinte megemelkedett az ellentétes erőhatástól, végül újra a padlónak csapódott. Először nem is érezte a medencéjét és az arccsontját elárasztó tompa fájdalmat, mert a meglepetés és a félelem hatalmas adrenalin lökettel árasztotta el a sejtjeit. Másodpercekig mozdulatlanul feküdt, és várt. Tudta, hogy történnie kell valaminek. Lassan kezdte elveszteni a türelmét, ezért óvatosan felállt. Megtapogatta fájó csípőcsontját, végigsimított feldagadt, lüktető arcán, és éppen azon tűnődött, eltört-e a járomcsontja, amikor jól hallható kattanás törte meg a csendet. A hang irányába fordult. A szoba rövidebbik oldalának közepén vékony fénycsík jelent meg, amin keresztül olyan erővel hatoltak be a fénysugarak, hogy ösztönösen a szeme elé kapta a kezét. Óvatosan a nyílás felé lépett. Az egyértelmű volt, hogy Tyson kinyitott valami eddig a szigetelő anyag takarásában levő ajtót, de hogy mi a célja azzal, hogy kiengedi a börtönéből, arról fogalma sem volt. Megvárta, amíg szeme alkalmazkodott a hirtelen jött világossághoz, aztán lassan megnyomta a nehéz fém ajtót.
Mozdulatlanul állt, lélegzete elakadt, szája elnyílt, miközben szeme nem bírt betelni az elé táruló látvánnyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése