- Mit szeretne még látni?
Tyson halkan beszélt, de a síri csendben szinte dübörögtek a szavai. Castle a képernyő felé kapta a fejét, de az nem rémálmai alakját, hanem egy furcsán berendezett egyszerű kis lakás képét mutatta. Pislantott egyet, mert nem akart hinni a szemének. Alexis bérelt lakásának nappaliját, és az arról nyíló konyhát látta. Az asztalon félig kész szendvicsek sorakoztak egy tálcán, és éppen az futott át az agyán, hogy mintha részese lett volna ennek a jelenetnek, amikor Alexis két paradicsommal a kezében besétált a kamera látóterébe, és meghallotta a lány vidám hangját.
- Kösz Apa, hogy eljöttél - fordult a felvevő felé, és úgy tűnt közvetlenül az objektív mellé néz égszínkék szemeivel. Ebben a pillanatban Castle drogtól eltompított agyában felbukkant az emlék. Már tudta, hogy valószínűleg a kamera közvetlen közelében ül, és Alexis őrá néz. A félelem, mint valami jeges kéz, szorította össze a szívét. Azt hitte, nem lehet semmi annál rosszabb, mint hogy egy lelketlen sorozatgyilkos részese lehetett legbensőségesebb pillanataiknak, de az, hogy Tyson bosszújának a lánya is kiszolgáltatott áldozata lehet, elborzasztotta.
- Hát, nem kapok ide gyakran meghívást - hallotta meg a felvételen kicsit szomorkásan csengő hangját.
- Ezt már megbeszéltük - komolyodott el a lány, és kissé oldalra hajtva a fejét, rosszallóan nézett az apjára. - Tudod, hogy bármikor jöhetsz.
- De hát miért kell itt laknod? Most, hogy te és Pi ... szóval, hogy egyedül vagy, nyugodtan hazajöhetnél. Nem értem, miért akarsz itt maradni, amikor otthon mindened meglenne - mondta olyan hangon, amiből kicsengett a reménytelen próbálkozás, és a már előre feladott meggyőzés.
- Itt is megvan mindenem. Apa, kérlek, fogadd el, hogy felnőttem, hogy ez az én életem - mutatott nyújtott karral körbe a lakáson határozottan, aztán sóhajtott, és megenyhülve közelebb lépett, és megsimogatta az arcát. - Egyszer el kell engedned, és eljött az ideje.
- Tudom, de olyan nehéz.
- Miért nem koncentrálsz inkább a nagy napra - terelte el a szívet fájdító témáról a szót a lány.
- Na igen. Azt kellene. Szeretném, ha minden tökéletes lenne.
- Én is - mosolyodott el Alexis, és huncutan felvonta a szemöldökét. - Éppen ezért, szeretnék valami meglepetést Kate-nek, de a segítségedre lenne szükségem.
A képernyő hirtelen elsötétült, ő pedig hiába meredt rá mozdulatlanul, a film nem folytatódott. Dühösen fújta ki tüdejében tartott levegőt, aztán öklével megütögette a homlokát, mintha azzal működésre tudná bírni az agyát. Hiába kutatott az emlékezetében, sehogy sem tudta felidézni, mit-is kért tőle a lány. Úgy érezte megőrjíti a tudat, hogy a kábítószer, amit kapott, elvette az emlékeit. Úgy látszik, eddig a pontig vannak emlékei, bár, ezt a találkozót is csak azért tudta felidézni, mert a felvétel előhívta agyából az emléket.
- Ha unatkozik, mozizhatunk még! - hallotta meg Tyson gúnyos, halk hangját a tévé hangszórójából, és mire felnézett, már a konyhájuk képe virított a képernyőn.
- Kösz Apa, hogy eljöttél - fordult a felvevő felé, és úgy tűnt közvetlenül az objektív mellé néz égszínkék szemeivel. Ebben a pillanatban Castle drogtól eltompított agyában felbukkant az emlék. Már tudta, hogy valószínűleg a kamera közvetlen közelében ül, és Alexis őrá néz. A félelem, mint valami jeges kéz, szorította össze a szívét. Azt hitte, nem lehet semmi annál rosszabb, mint hogy egy lelketlen sorozatgyilkos részese lehetett legbensőségesebb pillanataiknak, de az, hogy Tyson bosszújának a lánya is kiszolgáltatott áldozata lehet, elborzasztotta.
- Hát, nem kapok ide gyakran meghívást - hallotta meg a felvételen kicsit szomorkásan csengő hangját.
- Ezt már megbeszéltük - komolyodott el a lány, és kissé oldalra hajtva a fejét, rosszallóan nézett az apjára. - Tudod, hogy bármikor jöhetsz.
- De hát miért kell itt laknod? Most, hogy te és Pi ... szóval, hogy egyedül vagy, nyugodtan hazajöhetnél. Nem értem, miért akarsz itt maradni, amikor otthon mindened meglenne - mondta olyan hangon, amiből kicsengett a reménytelen próbálkozás, és a már előre feladott meggyőzés.
- Itt is megvan mindenem. Apa, kérlek, fogadd el, hogy felnőttem, hogy ez az én életem - mutatott nyújtott karral körbe a lakáson határozottan, aztán sóhajtott, és megenyhülve közelebb lépett, és megsimogatta az arcát. - Egyszer el kell engedned, és eljött az ideje.
- Tudom, de olyan nehéz.
- Miért nem koncentrálsz inkább a nagy napra - terelte el a szívet fájdító témáról a szót a lány.
- Na igen. Azt kellene. Szeretném, ha minden tökéletes lenne.
- Én is - mosolyodott el Alexis, és huncutan felvonta a szemöldökét. - Éppen ezért, szeretnék valami meglepetést Kate-nek, de a segítségedre lenne szükségem.
A képernyő hirtelen elsötétült, ő pedig hiába meredt rá mozdulatlanul, a film nem folytatódott. Dühösen fújta ki tüdejében tartott levegőt, aztán öklével megütögette a homlokát, mintha azzal működésre tudná bírni az agyát. Hiába kutatott az emlékezetében, sehogy sem tudta felidézni, mit-is kért tőle a lány. Úgy érezte megőrjíti a tudat, hogy a kábítószer, amit kapott, elvette az emlékeit. Úgy látszik, eddig a pontig vannak emlékei, bár, ezt a találkozót is csak azért tudta felidézni, mert a felvétel előhívta agyából az emléket.
- Ha unatkozik, mozizhatunk még! - hallotta meg Tyson gúnyos, halk hangját a tévé hangszórójából, és mire felnézett, már a konyhájuk képe virított a képernyőn.
Arcára kiült a kétségbeesés, amikor meglátta anyja főzőcskéző alakját, és magát, amint éppen vacsorához terít. Már nem is tudta pontosan, mit is érez. Az első döbbenethez és dühhöz már tehetetlenség és félelem is társult. Tyson mindenkit célba vett, aki igazán fontos neki. Sejtette, hogy a férfi meg akarja félemlíteni, és kínozni akarja azzal, hogy megmutatja, mennyire kiszolgáltatott, és be kellett vallania, hogy ez sikerült is neki. Most először fordult meg a fejében, hogy vajon élnek-e még a szerettei, de gyorsan igyekezett meggyőzni magát, hogy Tyson most nem elsősorban ölni akar, hanem egy gonosz, elmebeteg játékot játszani, hogy ő szenvedjen.
- Jézusom, Richard! - perdült ijedten hátra az anyja, amikor ő kiejtett a kezéből egy villát, ami hangos csörömpöléssel ért földet. - Fél perc alatt a második? - mosolyodott el megértően a fiára, és átható kék szemeivel méregette. - Mondd csak, mikor voltál utoljára ilyen ideges?
- Én, ideges? - csendült felháborodottan a hangja, miközben elrejtve zavarát, gyorsan lehajolt a villáért. - Csak olyan csúszósak ezek az evőeszközök - egyenesedett fel, és a fény felé tartva, ujjai között megforgatta az evőeszközt, miközben rosszalló grimaszt vágva nézett a vétkes tárgyra.
- Ugyan, kisfiam! - billentette oldalra a fejét Martha, és szelíden megfogta a kezét.
Ez volt az a nézés, aminek sosem tudott ellentmondani. Összevont szemöldökkel figyelte magát a felvételen, amint megadóan anyja szemébe néz, és csendesen megszólal, mintha legféltettebb titkát akarná megosztani.
- Ezt nem akarom elhibázni. Túlságosan sokat vártam rá, és még senki nem tett ilyen boldoggá. Azt akarom, hogy tökéletes legyen.
- Az esküvőtök, vagy az életetek?
- Hm ... mindkettő - nézett az asszony átható tekintetébe.
Anyja a kezére kulcsolta az ujjait, majd lassan, jelentőségteljesen ejtve ki a szavakat megszólalt.
- Soha, semmi nem tökéletes, de ettől még lehet csodálatos. Csak rajtatok múlik. Mivel még soha nem láttam, hogy valaki így elrabolta volna a szíved, úgy érzem, boldoggá fogod tenni, és ő is boldoggá fog tenni - mondta meggyőződéssel, aztán a következő pillanatban elmosolyodott. - Tudod, az anyai szív nem hazudik! - kacsintott.
Castle nézte saját képmását, ahogy szája megkönnyebbült mosolyra húzódik, vonásairól eltűnik a feszültség, és felváltja a nyugodt magabiztosság. Hiába próbálta felidézni a pillanatot, csak nézte a tévé képernyőjén pergő képeket, de nem emlékezett semmire. Úgy érezte, mintha valami álmot látna, vagy egy filmet, amiben valami különös véletlen folytán került volna. Sem a helyzetre, sem a beszélgetésre nem emlékezett, de nem volt ideje tovább töprengeni, mert a képernyő elsötétült, és csend lett. Megpróbált nyelni egyet, de szája annyira kiszáradt, hogy szinte érdessé váltak az ajkai. Olyan érzése volt, hogy Tyson nem elégszik meg ennyivel, és újra kínozni fogja a lelkét. Ha a sorozatgyilkos az egyik könyve szereplője lett volna, akkor a legnagyobb dobást, a legmegdöbbentőbb, legmegrázóbb filmet hagyná a végére. Amikor meghallotta a csendbe lassan, sziszegő kígyóként bekúszó szavakat, arra gondolt, lám, milyen kicsi mezsgye választja el a gonosztól, hogy így belelátott a gondolataiba. Ekkor még nem is sejtette, mennyire.
- Mindent tudok magáról. Még annál is többet, mint amit magáról tud. Benn vagyok a gondolataiban. Miattam nem lehet soha felhőtlenül boldog, mert a félelem egyet jelent a nevemmel, a hangommal, a tekintetemmel, és ez a félelem tönkreteszi élete legszebbnek ígérkező napját is - suttogta.
Castle úgy érezte, könnyebb lenne elviselni, ha a férfi kiabálna, ha a gyűlölködve ordítana, mint ezt a lelkéig hatoló gonosz suttogást, amitől minden idegszála elborzadva reszketett. Nem akarta, hogy ez a sötétség rátelepedjen a lelkére! Hinnie kell, hogy legyőzheti ezt az emberi testbe bújt sátánt, ehhez viszont tiszta fejre van szüksége, és arra, hogy felülkerekedjen a félelmén. A reményteli gondolatok azonban csak addig töltötték el bizakodással, amíg meg nem látta a képernyőn felvillanó film első kockáit. Nem akart hinni a szemének. Összetörten, tétován lépett a készülék felé, és hitetlenkedve kapkodta tekintetét a lassan mozgó kamera objektívja előtt megjelenő tárgyakon. Zihálva kapkodta a levegőt, szíve őrült zakatolásba kezdve majd' szétvetette a mellkasát. Egy pillanatra elszakította tekintetét a képernyőről, és végignézett magán, az elegáns, méretre szabott öltönyön, a szorító, tükörfényes bőrcipőn, és az ujján csillogó karikagyűrűn, aminek a belsejéből hiányzott az az oly fontos szó. Agya lázasan kereste a megoldást a megmagyarázhatatlanra, de nem tudott gondolkodni, mert figyelmét rabul ejtették a szeme előtt pergő ismerős képek. Aranyozott angyal szobor, Szűz Máriát a kis Jézussal a karján ábrázoló olajfestmény, egy bibliai jelenetet ábrázoló mennyezeti freskó, hatalmas, gyertyák selymes fényétől tündöklő oltár, márvány dombormű, hímzett oltárterítő. Az eddig végtelenül lassan mozgó kamera hirtelen eltávolodott a közelről mutatott tárgyakról, és a lencse befogta az egész oltárt, majd egy gyors irányváltoztatással végigsuhant a templombelső oldalán, az emberekkel tömött padsorokon, végül rászegeződött a bordó bársonyszőnyeg végén tátongó, hatalmas ajtóra. Castle összerezzent, amikor a kép mellé hirtelen hang társult. Hallotta a háttérben suttogva beszélgető emberek halk moraját, amitől mintha életre kelt volna a film. Hirtelen olyan erővel töltötték be a teret Mendelssohn C hangra írt triolái, mint egy hangrobbanás, és míg füle a jól ismert dallamot fogadta magába, szeme az ajtóban megjelenő két alakra szegeződött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése